Gazdasági jog, 1940 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1940 / 4. szám - A honvédelemről szóló törvény magánjogi vonatkozásai

209 A honvédelemről szóló törvény magánjogi vonatkozásai i. A kivételes időkre szóló és kivételes szükségleteket kielégítő jogszabályok felett a magánjog szempontjából többnyire hajlandók vagyunk könnyen napirendre térni, abból az álláspontból kiindulva, hogy az ilyen jogszabályoknak a magánjog fejlődése szempontjából már csak azért sincs nagyobb jelentőségük, mert rendszerint át vannak itatva közjogi elemekkel, ha nem lehet is őket egészen a közjog világába utalni. Pedig éppen ezek a jogszabályok a fokmérői amaz örök probléma tételes jogbeli állásának, vájjon van-e egyáltalán a magánjognak állami beavatkozástól elvileg mentes területe és ha igen, ez a terület milyen terjedelmű. A Platón által felállított ókori felfogás ilyen mentes terület létezését tagadta és a római jog individualista jellege is inkább ténylegesség, mint a platóni tanok elvi megtagadása. A középkorban az állammentes tér gyakorlati kiküszöbölése is bekövetkezett. Nem áll ezzel ellentétben Grotius tétele sem, aki az államhatalom birtokosának domínium eminenséből levezette ugyan a tulajdon elvonásához való jogot, de az önkényuralomnak valaminő korlátot kívánva szabni, ehhez közérdeket és kártalanítást ex communi követelt meg. Gyökeres fordulatot csak a francia forradalom eszmevilága hozott, az egyént és annak szabadságát állítva be a jogi gondolkodás középpontjába. Ennek gondolatmenete szerint — amely Platónnak mintegy a szellemi ellenlábasa és Kant megnyilatkozásaiban is visszhangra talált — az államnak nincs is más célja, minthogy az egyest az ő jogaiban megvédje és a szabadságát biztosítsa. Még tovább ment — mint ismeretes — Spencer, aki az államnak még ezt a feladatát is átmenetinek tekintette. Az állam egyelőre szükséges rossz, mert az egyes az ő támogatását nem nélkülözheti, a jövő fejlődés útja azonban az egyénnek ebből az államrautalságból való felszabadulásában van. A tényleges fejlődés azonban a Spencer elképzelésével éppen ellenkező irányt vett. Maga a francia forradalom eszmevilágában kialakult jogrend sem tudta nélkülözni a kisajátítást, amelynek a Grotius-féle előfeltételei is megmaradtak, csupán ellenkező előjelet kaptak. Míg ugyanis Grotiusnál — amint láttuk — a főhatalom korlátjaként hatottak, addig az új korszakban az egyéni szabadság elvével szemben érvényesülő kivétel előfeltételeivé váltak. 14