Erdélyrészi jogi közlöny, 1913 (6. évfolyam, 3-52. szám)

1913 / 12. szám - Büntetőjog (Vámbéry Rusztem könyve. 1. füzet. Budapest 1913.) [könyvismertető]

12. szám. Erdélyrészi Jogi Közlöny. 127. oldal. gyalja, nem csoda ezért, ha szerző oly részletesen (40—48. 1.) foglalkozik azzal. Lehetetlenségre vállalkoznánk, ha pár sorban akarnák a magunk felfogását e kérdéssel kapcsolatosan kifejezésre juttatni; de e fejezet olvasásakor megnyilvánuló kétségeink közül egyet mégis felemiitünk. Azt t. i., hogy a lélektani determinisnms vagy determinismus a szó helyes értelmében s ekkor a társadalmi felelősség álláspontjára kell kikerülhetetlenül helyezkednünk, vagy pedig indeterminismus, minek ismét szükségképi velejárója: az egyéni felelősség alapjára való visszatérés. Determinismus és indeterminismus kuszált kérdéseiben ma már (különösen Kraepelin, Lipps, Wundt és Ziehen munkái alapján) a „szabadság" fogalma alatt egészen mást értünk amit a Kant-i, vagy Herbart-i filozófia alapján értettünk; de azért Vámbérynek szellemes kibékitési kísérlete: „Az erkölcsi erő — a kötelességekkel egzbehangzó akarás — mely az ember egyéni jellemének képessége, adja meg az embernek a szabadság öntudatát" (47), mégis hajótörést szenved a determinismus és indeterminismus ellentétjén. A büntetés és biztonsági intézkedés mélyen szántó érveléseken nyugvó monista felfogását Vámbéry igen ügyesen illeszti bele: mi a büntetés célja (viszonzás és megelőzés) cimü fejezetbe. A büntetöpolitika lényegének s feladatkörének megrajzolásával záródik a jogbölcsészeti bevezetés. A büntetőjog világtörténeti fejlődésében e helyen különösen a hazai történeti fejlődés érdekel. U. <. ha éreztük eddig is eléggé a magyar büntetőjog megírásának a hiányát, ugy Vámbéry könyvének elolvasása után többszörösen érezzük. Bár szerző e téren jóval többet tett, mint amennyire egy kriminalista általában „kötelezve" van; de talán épen ez, mi a szükségérzetet növeli. Az ellentmondó adatok khaoszából megbízható kiutat csak pragmatikus jogtörténeti kutatások teremthetnek! Az interpretatio legis (III. fejezet) során nem tudjuk elfogadni szerző következő álláspontját. Vámbéry szerint meg kell különböztetnünk azt az esetet, melyben a jog más ágából kölcsönzött fogalom a büntetőtörvény által védett jogtárgy és azt, melyben a büntetőtörvény az idegen fogalmat rövidség okából használja. Az előbbi esetben a jog más ágából kölcsönzött fogalom épen olyan értelemben veendő, mint az illető idegen jogban ; az utóbbi ecetben a priori ugyané szabály nyer alkalmazást, „de ha a törvény értelmezéséből az tűnik ki, hogy a kifejezés szakbeli értéke nem felel meg a törvényben inkorporált akaratnak, akkor abban az értelemben kell vennünk, amelyet a kifejezésnek a büntetőtörvény tulajdonit". Eltekintve attól, hogy nem lesz mindig könnyű megállapítani, hogy az idegen jogi foga om vájjon a büntetőtörvény által védett jogtárgy-e vagy csak a jogi műnyelv eszköze, a magyarázat rugalmassága következtében a jogbiztonságot fenyegeti a kifejezés szakbeli értéke és a törvényben inkorporált akarat szembeállítása. Részünkről azt hisszük, hogy a gyakorlati élet szükségleteit teljesen kielégíti a törvénymagyarázat terén a magyar irodalomban uralkodó (Angyal, Fayer, Finkey) felfogás. A bűntett tartalmi meghatározásában Vámbéry a cselekmények társadalomellenes jellegét értékesiti, amennyiben ez utóbbi fogalom alatt: „valamely adott társadalmi rend zavartalan fennállását sértő cselekményt" érti. így tehát a bűntett: „az állami védelem alatt álló érdeket sértő vagy veszélyeztető cselekmény". E meghatározás is, mint valamennyi, sajnos abban a hibában szenved, hogy nem fedi a bűntettnek a történeti fejlődés folyamán kifejlődött valamennyi alakzatát. És igy csak de lege ferenda használható. Mig a tényálladék alanyi és tárgyi elemei értékelésénél Vámbéry helyesen állapítja meg a szubjektivizmus és objektivizmus közötti rideg ellentét enyhülését, addig véleményünk szerint az olasz és német irodalomban egyre jobban hóditó szimptomatikus felfogás nem pusztán a személyes szabadság kérdésén törik meg (175. old.). Bűntett alanya Vámbéry szerint csak az egyes ember lehet, azaz societas delinquere non potest. Felfogását azzal támogatja, hogy „elég védelmet nyújt a jogi személy szerveinek felelőssége". Véleményünk szerint azonban ez egymagában még nem dönti meg ama másik felfogás (Gierke, Liszt — Angyal, Finkey) jogosságát, mely de lege ferenda a jogi személy büntetőjogi alanyiságát sürgeti. így nem hagyható ki a mérlegelésből ama tekintet, hogy a testület pl. épolyan csalási szándéktól vezérelt vagy uzsorás ügyletet köthet, mint az egyes ember. Azaz a jogi személy akaratelhatározásában épúgy kifejeződhetik az alanyi bűnösség, mint ahogy az azt alkotó egyesekében. Azután meg a még más szempontok mellett az is hangsúlyozandó, mire Liszt utal, hogy t. i. a cselekmény jelentőségében nyer azáltal, ha amögött nem az egyes vagy egyesek, hanem maga a testület áll. Különben Finkey sem az erkölcsi megítélés szempontjából tartja kizárólag dolog vagy állat büntetését lehetetlennek, hanem jogi és erkölcsi szempontból együttesen. (210. old.) A beszámithatóság tartalmi meghatározásánál Vámbéry az intellektus és az elhatározási képesség (az egyéniség és a reá ható motívumok eredője) fogalmaiból indél ki és ezeken igyekszik felépíteni. Vagyis : „beszámithatóság — az embernek képessége, hogy cselekvésének valóságos és erkölcsi vagy jogi jelentőségét átlássa s magát jellemének (egyéniségének) megfelelően ható képzetek szerint irányítsa". Vámbérynek a beszámithatóságról adott tartalmi definíciója elvitázhatatlan, hogy fedi a fogalmat. így e szempontból nem is volna kifogásolhátó. Csakhogy a jogi fogalmuk körülírásánál ez még nem elég, mert annak olyannak is kell lennie, hogy gyakorlatilag használható legyen. E szempontból pedig sokkal világosabbnak, egyszerűbbnek és gyakorlati szükségleteknek inkább megfelelőnek tartjuk a Liszt-féle meghatározást, mely szerint t. i. a beszámithatóság nem más, mint társadalmi alkalmazkodási képesség, vagyis olyan magatartásra való képesség, mely a./, emberek állami együttléte követelményeinek megfelel. A Liszt-féle fogalmi meghatározás nem operál egyáltalában „a normális ember elvont fogalmá"-val. Eszerint u. i. beszámítható minden szellemileg érett és egészséges ember zavartalan öntudat mellett, vagyis a képzetek normális tartalma és normálisan motiváló ereje teszik ki a beszámithatóság lényegét. A bűnösség tanában annak laki fogalmát a tettesnek a tett pillanatában nyilvánuló lelki dispositiójában látja, „amely felelőssegét az erkölcs Ítélőszéke előtt megállapítja". Anyagi vagy erkölcsi meghatározása szerint a bűnösség „a kötelességellenes magatartás öntudatának lehetősége". Hogy a cselekvő kötelességének tudatát honnan meríti, a jogból, erkölcsből vagy az u. n. kulturszabályokból-e, az közömbös. De a magatartás csak akkor bűnös, ha e kötelesség jogi. Amint ebből látható, Vámbéry a bűnösség ma annyira vitatott tanában azokhoz az írókhoz csatlakozik, kik Merkel, illetve Liepmann Mayer, M. E. és Frank után az ethikai értékítélet alapján állnak. Ezek szerint u. i. a bűnösség ettől nyeri nélkülözhetetlen ethikai színezetét, így tehát a szándéknak, mint a bűnösség súlyosabb alakjának elemei közé tartozik: a cselekvés kötülességellenes voltának tudata is. Nem lehet fetadatunk e helyen a bűnösség kérdésében vallott felfogásunknak részletesebb kifejtése. A ma küzdő pártok közti ellentét enyhülése csak a gondatlanságnak, mint a bűnösség másik alakjának elhelyezkedésétől várható, mi tekintettel a causalitás terén utóbbi évtizedben végbement tisztulási folyamatra, indokoltan remélhető. Finkey tankönyvének utolsó (III.) kiadásában különböztet az alanyi okozatosság és az alanyi bűnösség fogalmai között. Az alanyi okozatosság a jogsértő cselekvés és a tettes akarata közt fennforgó pszihikai kapcsolatot akarja kifejezésre juttatni. Az alanyi bűnösség pedig a tettért való erkölcsi felelősséget jelenti. Részünkről eme, a dolog lényegében rejlő megkülönböztetést székségesnek tartjuk, minthogy az alanyi bűnösség fogalmi köre csak igy van szabályozva. Vámbéry szerint azonban e megkülönböztetés zavaró, mert azt a látszatot kelti, hogy az erkölcsi felelősség a lélektani kapcsolattól független. Vámbéry is csak látszatról beszél; de az ellenvetés élét e formájában is lerontja ama körülmény, hogy e fogalmi megkülönböztetés csak ugy használható, ha tisztában vagyunk azok lényegével, ez esetben pedig Finkey kifejtésében teljesen tisztán áll az erkölcsi felelősség és a lélektani kapcsolat szoros relációja. A szubjektív és objektív elmélet érdekes kombinációjával Vámbéry a kísérlet következő meghatározását adja: ..A kísérlet lényege — a veszélyes szándék megnyilvánulása oly cselekvésben, amely in abstracto a szándék megvalósítására tárgyilag alkalmas". Minthogy tehát e meghatározás szerint az abstrakt veszélyeztetéstől tétetik függővé a kísérlet, e meghatározással Vámbéry igen közel jut a tiszta szubjektív felfogáshoz. A részesség alakzatainak diil'erenciációjánál Vámbéry a közvetítő irányt vagyis azt az irányt képviseli, mely az objektív és szubjektív szempontokat igyekszik harmóniába egyesíteni. Abban ugyanis Vámbérynek bár igaza van, hogy az, aki az okozatosságban szubjektivista, az részességi formák elhatárolásában lehet objektivista, mégsem találjuk meg ez irók nagyrészénél e kettős szempont mindenben következetes figyelemben való részesítését. Igy nem Vámbérynél sem, ki az objektív részességi tan kedvéért az okozatosság tanában hirdetett szubjektív felfogásához („Minden eredménynek számos feltétele van, melyek mindegyike elengedhetetlen az eredmény beálltához", 214.) lesz hütelen. Vámbéry u. i. a következőkép fejti ki álláspontját: . . . tettesi cselekmény csak az, amely elengedhetetlen feltétele az eredménynek, mig a segédnek a tevékenysége nem