Duna népe, 1938 (4. évfolyam, 1. szám)

1938 / 1. szám - A Dunamedence a világpolitikában

ház 1937 december 21-i ülésén Lansbury angol munkáspárti képviselő célozott, amikor bejelentette: „a cseh miniszterelnök közölte vele, hogy elkészítette a dunai államszövetség tervét és most megegyezést próbál kötni Magyarországgal." Ezek szerint Hodzsa Milánnak vagy egy terve a Dunamedence kérdésének általános rendezésére, amelyet még hivatalosan nem hozott nyilvánosságra, csak sejtetni engedte ennek a tervnek a létezését. Ha feltesszük a kérdést, mi késztette a cseheket erre a nagy változásra, a cseh Maginot-vonalnak a kiépítése és a Magyarországgal szemben létesített kivételes határzóna megteremtése után, — akkor aligha csalódunk, ha azt a választ adjuk, hogy a BerlinRóma—Tokió szövetség megalakulásával az ú. n. világpolitikai ellensúly létrejötte. Az angol alsóháznak a már fentebb említett ülésén Neville Chamberlain miniszterelnök kijelentette: „a világ sérelmeit általánosan kell elintézni, háború nélkül és csak a nemzetek közötti barátságos s nyílt megbeszélések vezethetnek olyan helyzethez, amelyben ismét száműzhetjük a lelkünkből a félelmet." Ugyanakkor Winston Churchill — aki most az angol kormány légügyi minisztere lesz — kijelentette, hogy a német gyarmatok visszaadásának kérdéséről is csak úgy lehet tárgyalni, ha ez a kérdés csak egy része lesz az általános európai rendezés komplexumának. Nekünk magyaroknak tisztában kell lennünk azzal a valósággal, hogy az utódállamokkal, amelyek a történelmi Magyarország testéből részesedtek, egy „kiegyezést" nem lehet olyan könnyen létrehozni, mint amilyen könnyen ment aránylag Magyarország és a dinasztia kiegyezése 1867-ben. Azok a történelmi, nép és gazdasági erők, amelyek szomszédainknál mi ellenünk dolgoztak a múltban és dolgoznak a jelenben is, sokkal szétágazóbbak és sokrétűebbek. Mindenesetre azonban nem a kormányzatnak, nem a hivatalos tényezőknek, hanem a magyar közvéleménynek, a nemzetnek kell előbb konkréten megfogalmazni azokat a kívánságokat, amelyeknek megvalósítása árán egy ilyen tartós kiegyezés létrejöhetne. Mit nyújthat tehát nekünk a kisántánt, illetve mit kell követelnünk, mi lehet a minimális ára egy végleges kiegyezésnek, vagy ismét mi lehet a minimális ára egy ideiglenes, de a mainál nyugodtabb atmoszférát teremtő modus vivendinek? Hogy erre választ adhassunk, tisztában kell lennünk a mai szerződések rendszerével. A mostani nemzetközi szerződések egy része ú. n. „pacte d'assistance mutuelle", vagyis kölcsönös segélynyújtási egyezmény. Ilyen van Franciaország és szövetségesei között A másik típus az ú n. garancia-paktum, „pacte de garantie", amelynek ismérveit az előbbi típus is magában foglalja, a külömbség mindössze az, hogy míg a „pacte d'assistance mutuelle'' offenzív jellegű, addig a tiszta pacte de garantie inkább védelmi jellegű. Egy harmadik típus ismét az ú. n. „pacte de non — ingérence", vagyis be nem avatkozási egyezmény, ami gyakorlatilag semlegességi szerződést jelent. Ezúttal Eckhardt Tibornak, a legnagyobb magyar ellenzéki párt, a független kisgazdapárt vezérének már régebben is hangoztatott, de legutoljára 1937 karácsonykor megismételt ama kijelentéséré kell utalnom, hogy Magyarország „nem köthet olyan szerződést a kisántánt államaival, amelyben garanciát vállalna azok területi sérthetetlenségéért." Hozzáfűzhetjük még ehhez, hogy a mai állapottal szemben ránk nézve nem jelentene semmi előnyt, ha Trianon aláírása után 18 evvel újból és ünnepélyesen egy nemzetközi szerződésben, garancia paktumban garantálnánk szomszédaink területi sérthetetlenségét, tehát a mai állapot örökös megmerevítését. Ha a Hodzsa-féle terv is csak ilyen ötlettel jön, mint a legkülönlegesebb megoldással, — úgy attól semmit sem lehet várni. Ezt kötelességük éppen azoknak leszögezni, akik hívei a dunavölgyi népek közti barátságosabb atmoszféra megteremtésének. Hogy pedig a kisántánt államai más megoldási tervvel jöjjenek, az aligha remélhető. Ideiglenes modus vivendi gyanánt kínálkoznék az a megoldás, ha az utódállamok a magyar kisebbségek számára egyrészt kulturális autonómiát, másrészt ezt meghaladóan ú- n. területi regionális autonómiát biztosítanának. Tehát, ha pl. a Romániához csatolt területeken a három székely vármegye kompakt magyar tömegű lakossága területi autonómiát kapna épp úgy, mint a határsávnak túlnyomóan magyar lakossága. Ugyanígy a Csehszlovákiához és Jugoszláviához csatolt magyar területeken is. Sajnos, az utódállamokban a dolgok fejlődési rendje ebben az irányban sem mutat fel kedvező jelenségeket. Hogyan lehessen az elszakított magyarság regionális autonómiájáról beszélni, amikor pl. még a Magyarországon megjelenő könyveket és sajtótermékeket sem engedik be? Az új esztendőtől mégis több irányban fejlődés, kibontakozás várható. Biztató tünet: a Népszövetség válságát kiváltó legfőbb ok tulajdonképen az, hogy meglazult a világháború győzteseinek viszontbiztosítási szövetségi rendszere. Jugoszlávia legalább részben már bekapcsolódott a német—olasz tengelybe, bár Delbos francia külügyminiszter belgrádi útján az tűnt ki, hogy a jugoszláv közvélemény előtt kormányuknak ez a lépése nem volt rokonszenves. További tünetek, amelyek az erjedési folyamatot meggyorsítják; Romániában az új választás után az a lehetőség, hogy a románok a középeurópai nagyhatalmi blokkal barátságosabb viszonyba kerülnek, Csehországnál pedig az a jelenség, hogy az egyre jobban erősbödő német nyomás reálisabb külpolitika folytatására fogja előbb-utóbb rábírni a cseh köztársaságot. Az európai sakktáblán a figurák véglegesen még nem rendezkedtek el. Az 1938-as esztendő előreláthatóan a további rendezkedés és tisztulási folyamat jgyében fog állani. Magyarországnak éber figyelemmel kell vigyáznia, hogy egyetlen lehetőséget se szalasszon el. Kürthy Sándor dr. A DEBRECENI NYÁRI EGYETEM TIZ ÉVE. Összeállította: Hankiss János dr. (Debrecen. 1937.) Ez a pompás kiállítású kis könyv ékesszóló bizonysága annak a folyton növekvő érdeklődésnek, amely az ország első nyári egyetemének fejlődését kíséri. Az összegyűjtött statisztikai adatok hűen világítják meg a világ diákságának érdeklődését a magyar kultúrintézmény iránt. Hankiss professzor kulturdiplomáciája első tevékenységi fázisát sikerekkel zárta be. Hátra van azonban a következő nehezebb fázis; a debreceni kulturdiplomáciának szinte valódi diplomáciává való átalakulása lesz már ez: a velünk szorosabb sorsközösséget alkotó dunavölgyi fiatalság aktiv bevonásával, azok összműködésének a folyamatban lévő politikai tárgyalásokkal párhuzamban való megteremtése. Hámori László5