Duna népe, 1938 (4. évfolyam, 1. szám)

1938 / 1. szám - A negyvenéves férfiú

A NEGYVENÉVES FÉRFIÚ Alig tiz éve, hogy kontinensszerte s így nálunk is, megindult egy társadalmi megmozdulás, amelyet altkor a harmincévesek mozgalmának neveztek. Le­hetett ezt a mozgalmat annakidején felbecsülni vagy aláértékelni, annyi bizonyos, hogy ez napjainkig is fennmaradt. Ezek szerint tehát van értelme és jelen­tősége annak, hogy napjainkban a negyvenéves fér­fiúról elmélkedjünk! És az alkalom szemlátomást a segítségre siet, mert a napokban lesz negyvenesztendős egy olyan férfiú, akit messze, szűkebb hazáján túl is jól ismer­nek, szavára és cselekedeteire egyaránt felfigyelnek, alakját pedig az igazi tekintélynek kijáró tisztelettel veszik barátai és még az ellenfelei is körül. Megnehezíti feladatomat az a körülmény, hogy a megrajzolandót, Schuschnigg osztrák kancellárt sze­mélyesen ismerem s ő, a róla szóló megemlékezésnél csak azt venné még rosszabb néven tőlem, ha pusztán a magasztalás babérleveleiből fonnám homloka köré a koszorút. Ha megemlítettem, hogy van a magamra vállalt feladatnak egy nehezebb, úgy nem hallgathatom el azt sem, hogy van egy könnyebb része is. Schuschnigg kancellár roppant szerénységére vall, hogy még Ausztriában is nehezen található egy-egy, alig né­hány oldalra terjeuu életrajza. Kormányzattörténe­tének évenként összefoglalt leírásából és összegyűj­tött beszédeiből is jóformán teljesen hiányzik az én, vagyis az a személyi elem, amelyet főleg az össze­omlás óta mi itthon nagyon is megszoktunk. S hogy bizonyos tekintetben feladatomat az elmondott ne­hézségek után mégis könnyebbnek mertem jelezni, az onnan van, hogy Schuschnigg kancellár az egész kö­zelmúltban meglepte a kulturvilágot egy nagysza­bású munkával, amelyhez hasonlóval kormányfők rit­kán szokták megajándékozni az értelmiségnek mind egyre szélesbülő rétegeit. Nyomban le kell szögezni azonban, hogy ez a testes kötet nem memoár, hanem — mint azt a szerző előszavában említi: hitvallás és számadástétel (Bekenntniss und Rechenschaítsbe­richt). Ezeknek segítségével mégis csak közelebb jut­hatunk szemérmesen palástolt egyéniségéhez. Schuschnigg kancellár születésének ideje még a fin de siecle utolsó évei egyikére esi*.- Magyarorszá­gon akkor a millenium káprázatos pompája bonta­kozott ki s közel sem engedte úgy érvényre juttatni a fénnyel mindig együttjáró árnyat, mint ahogy az Ausztriában érvényesült ugyanakkor, amikor a Ba­deni kormány híres nyelvrendelete majdnem teljesen kiszabadította az addig többé-kevésbbé zsákbaszorí­tott szeleket. A hely, ahol világrajött, a szépséges Garda tó melletti Riva városa- Oberdank már nem és Battisti még nem szerepelt Déltirolban, de azért az olasz ir­redenta mozgalom szünetlenül működött. Kedvezőtlen az időpont, amikor és nyugtalan a hely, ahol megpillantotta Schuschnigg a világot, ősei — eddig úgy tudtam szlovén eredetű — egy­szerű iparosemberek voltak. Nagyatyja emelkedett a középosztály felsőbb régióiba azáltal, hogy katonai pályájának bevégeztével, egy évvel unokájának szü­letése előtt, nemességet kapott. A címerpajzsnak egy­felől fekete-sárga, másfelöl kék-fehér színei az osz­trák-bajor szerencsés összeházasodásra emlékeztetnek. A következő nemzedék is követte az előzőt, ízig-vérig katona volt s hetven évet túlhaladva, ma is az. Schuschnigg atyja Tirolból házasodott s mint a fiú mondja emlékezéseiben „ szüleim házában a fényűzés ismeretlen fogalom volt. Köszönöm szüleimnek a nap­sugaras, békés és gondmentes gyermekséget, a spártai fegyelem és egyszerűség, valamint az igazi és boldog családi életnek a mintaképét." Az időpont, a hely és a környezet közül, csak az utóbbi volt, ami Schusch­niggra nézve kedvezően hathatott­Schuschnigg atyjának, mint a legtöbb régi ka­tonatisztnek az élete a vándorlókéhez hasonló volt­S miután nem akarta a magáéhoz hasonló sorsban részesíteni a serdülő fiát, kivonta a szülői ház meg­hitt környezetéből s a német jezsuitáknak vezetése alatt álló híres feldkirchi nevelőintézet gondjaira bízta rá- A feldkirchi „stella matutina" kontinens­szerte híres s nincs azon semmi meglepő, ha az egy­kori növendékek ma is szívvel-lélekkel húznak volt nevelőikhez. „Nem tudom tagadni — ügymond Schuschnigg — és minél inkább idősebb leszek, annál inkább meggyőződésemmé válik, hogy éppen ez az iskola gyakorolt felfogásomra és egész életem beren­dezésére nézve maradandó benyomást; különösen pedig azokban a kérdésekben, amelyek az új Ausz­triáért folytatott küzdelemben a legelsőrangú fontos­sággal bírnak." Ezekben a legfogékonyabb években rendkívül so­kat tanult. Idejét úgy az iskolai, mint az életre szóló tanulás céljából alaposan felhasználta. Megtanulta többek között azt is, hogy „az életben még képzelt, vagy valódi jó cél érdekében sem szabad hazudni és annak, t. i. a célnak gyors és biztos eléréséről inkább le kell mondani, mint jogtalanul, vagy lelkiismeret­len eszközök révén hozzájutni." De megtanult még ezen kívül sok mást is. A feldkirchi jezsuita intézet igen különböző nemzetiségű növendékekből tevődött öósze; a vezetőelem egyfelől osztrák, másfelől biro­dalmi német volt- Tudatosan és szándékosan — úgy­mond a kora ifjúságától kezdve vezetett naplófel­jegyzósei nyomán — nemes verseny keletkezett osztrákok és birodalmi német bajtársaim között, amlyből igazi barátság fejlődött közöttünk. „A kato­licizmusról elsajátították, hogy bár nemzetekfeletti, de nem szükségképen nemzetközi s hogy tisztult nem­zeti gondolkodás a valódi katolikus meggyőződéssel összeegyeztethető." „Az osztrák növendékeknek pedig a birodalmi német pátereik révén jutott tudomására, hogy államhűség és néphűség nincsenek ellentétben, hanem épen kiegészítik egymást." A világháború kitörése Schuschniggot még a kö­zépiskola utolsó évfolyamában találta. Ez a hadiesz­tendő gyorsan repült el s nemsokára a régi közös hadseregnek tüzér uniformisával cserélte fel a je­zsuita intézeti egyenruhát. A férfiúvá átalakuló ifjú katonai minősítésében is változatlanul azt olvashatni, hogy az életet komo­lyan íogta fel, kötelességeit, mint ami a legtermésze­tesebb, száz százalékig teljesíti. Még a legveszélye­sebbb helyre is bátran ki lehetett állítani. Theodor Csokornak, a híres osztrák írónak Bécs­ben és Budapesten is egyaránt előadott színdarabjá­ban: az „1918. november 3.-án" a különböző nemzeti­ségekből rekrutálódott alantas tisztek nemzetiségük szerint boldogan hazatérnek, míg a cs. és kir. ezredes, valamennyiük között a rangidős, akinek a hazája a hadsereg (Die Armee) volt, saját puskájának golyó­jával oltja ki életét. Ez lett sokak közül azoknak a sorsa, akik máról-holnapra arra ébreatek, hogy csak volt és már nincs többé hazájuk. 6

Next

/
Oldalképek
Tartalom