Bírák és Ügyészek Lapja, 1916 (7. évfolyam, 52-61. szám)

1916 / 58. szám - A fiatalkorú ellen elrendelhető őrizetbevétel lényege

450 eső semmiségi oknak tekintenék, a tanácskozás és szavazás jegyzőkönyvbe vétele tehát a régi polg. ügyekben a tanácskozási és szavazási szabályok betartásának ellenőrzése szempontjából is szükséges. A jegyzőkönyvbe vétel eltiltása folytán a 144. §. eszerint még kevésbbé felel meg a novellának, mint a 135-ik. Látnivaló ezekből, hogy az új Tüsz.-oknak a tanácsülés jegyzőkönyvéről egyedül intézkedő két §-a közül a 135-iket hiányossága niiall, a 144-ikel pedig azért nem lehet alkalmazni a régi polgári ügyekben, mert az ezekre alkalmazandó törvénnyel össze nem fér. De bíróságaink ebben a kérdésben nemcsak a Ppé.-t és ER.-t, hanem magukat az új Tüsz.-okat is tévesen értelmezik s a tanácsjegyzőkönyvet a tanácskozási jegyzőkönyvvel összetévesztve és az utóbbiról szóló 144. §-t a tanácsjegyzőkönyvre alkalmazva, a régi polgári ügyekben a tanácsülésről semmiféle jegyzőkönyvet sem készítenek. Pedig a Tüsz. 135. §-a egyenesen ráutal a tanácsülési jegyzőkönyvre, a mikor a tárgyalási jegyzőkönyvről, tehát olyanról intézkedik, amilyet a törvényszékeknél tanácsülésben szoktak felvenni; e §. alapján tehát a régi polgári ügyekben a jegyzőkönyvnek legfeljebb az eddigi ((tanácsjegyzőkönyvi) nevet adhatjuk, de a jegyzőkönyv felvételét nem mellőzhetjük. A 144. §. pedig a két aktusból álló tanácsülésnek csak második aktusára, vagyis a tanácskozás és szavazásra vonatkozik és érlelnie csak az, hogy a tanácskozás és szavazás lefolyását és eredményét polgári ügyekben sem a tárgyalási jegyzőkönyvbe nem kell -bejegyezni, sem pedig arról a bűnügyekben szokásos külön tanácskozási jegyzőkönyvet nem kell készíteni. Ennek a §-nak alkalmazásával tehát legfeljebb a tanácskozás és szavazás adatait hagyhatjuk ki a jegyzőkönyvből, de e §. nem zárja ki azt, hogy a tanácsülésről egy, bár csupán a bíróságnak és az ülés idejének megjelölésére, továbbá a résztvevők megnevezésére és az előadás megtörténtének konstatálására szorítkozó jegyzőkönyvet vegyünk fel, körülbelül olyat, amilyet az új Pp. szerinti eljárásban a nyilvános előadásról szoktunk készíteni. De meg a törvényszékeknél tanácsülésben megtartatni szokott tárgyalásról az új Pp. 243. §-a szerint jegyzőkönyvet kell készíteni; ha tehát az új Tüsz.-oknak az volna az értelniük, hogy a tanácsülésről semmiféle jegyzőkönyvet sem kell készíteni, akkor azok az új Pp. imperativ rendelkezésébe is beleütköznének s az új perekben sem volnának a bíróságokra kötelezők; ha pedig az értelmük nem az, akkor nem lehet azoknak azt az értelmet tulajdonítani akkor sem, ha régi polgári ügyekről van szó. Ezek után felesleges ugyan, de rátérek arra a szintén szokásos érvelésre is, hogy a régi polgári ügyekben a tanácsülésről azért nem kell jegyzőkönyvel készíteni, meri a Tüsz. 152. §-a szerint a polgári ügyekben tanácsban hozóit határozatokat az ezek hozatalában részlvell valamennyi itélőbirónak alá kell írnia s a 140. §. utolsó bekezdése szerint polgári ügyben az ítélőbíró a többség határozatától eltérő külön véleményét írásba foglalhatja és három nap alatt az elnöknek beadhatja, aki azt az ítélethez csatolja; azt mondják tehát, hogy ezen intézkedések folytán az ítélet a jegyzőkönyvet pótolja s a tanácskozás és szavazás jegyzőkönyvbe vétele felesleges. Ámde az ítélet még az összes bírák által aláírva is csak abban az esetben pótolhatná a tanácsjegyzőkönyvet, ha az ítéletbe, például annak fejezetébe felvétetnének mindazok az adatok, amelyek eddig a tanácsjegyzőkönyvbe szoktak volt felvétetni, úgy hogy az ítélet nem volna egyéb, mint a határozatot is magában foglaló és a birák által hitelesített tanácsjegyzőkönyv; csakhogy akkor az ítélet kellékeit tételes jogszabállyal kellene ennek megfelelően előírni, azonban ilyen irányú rendelkezések sem a régi eljárási törvényekben, sem az új Tüsz.-okban nincsenek, ilyen kötelező rendelkezések nélkül pedig a kérdéses adatoknak az ítéletben való megállapítása pusztán a birák tetszésétől függ, ami meg nem engedhető azon körülményekre nézve, amelyek a tanácsjegyzőkönyvbe voltak felveendők s amelyek a felsőbíróság határozatára a nov. 39. §-ánál fogva befolyással lehelnek. Az ilélet tehát mai formájában nem leszi nélkülözhetővé a tanácsjegyzőkönyvet. Ami pedig különösen a tanácskozás és szavazás lefolyásának és eredményének jegyzőkönyvbe vételét illeti, ezt az ítéletnek az összes birák általi aláírása még a 140. §. intézkedése mellett sem teszi feleslegessé: mert a 140. §. csak megengedi a bíráknak, de nem teszi kötelességükké azt, hogy különvéleményüket írásba foglalják és három nap alatt az elnöknek beadják; s minthogy a birák a 152. §. szerint az ítéletet aláírni tartoznak akkor is, ha ahhoz szavazatukkal hozzá nem járullak és különvéleményüktől el nem állottak, a 140. §. pedig nem mondja ki azt, hogy a különvélemény írásba foglalásának és beadásának elmulasztása a különvélemény visszavonásának és a határozathoz való ulólagos hozzájárulásnak tekintendő, kétségtelen, hogy ez a mulasztás és az Ítélet aláírása nem zárja ki azt, hogy az aláíró birák valamelyike a szavazás folyamán különvéleményt nyilvánított és azt fenntartotta, s hogy ez a különvélemény szabályellenesen figyelmen kívül hagyatott, vagy a szavazás és határozathozatal körül valamely más szabálytalanság köveltetett el; e részben minden kételyt csak a szavazás lefolyásának és eredményének jegyzőkönyvbe foglalásával lehet eloszlatni. A régi polgári ügyekben ezek szerint tanácsjegyzőkönyvet az új Tüsz. alkalmazása esetéhen is kell készíteni. Különben ebben a kérdésben a felsőbíróságokat illeti meg az utolsó szó, ezek pedig azt még nem mondották ki. Mert igaz, hogy a tanácsjegyzőkönyv felvételének a törvényszékek általi elmulasztása fölött a felsőbíróságok eddig szemet hunytak ; de nem kell egyéb, csak forduljón elő valamelyik régi polgári ügyben és tétessék panasz tárgyává a felebbezésben valamely alaki sérelem, például a következő eset: a pernek nyilvános ülésben történt előadása után, amikor az ülés zárt üléssé alakul át, az előadásnál jelen volt birák egyike hirtelen megbetegszik és az ítélethozatalban már nem vehet részt, az elnök pedig új bírót hív a tanácsba s anélkül, hogy a nyilvános ülést újból megnyitná és az előadást az új bíró jelenlétében megismételtetné, az új biró részvételével ejti meg a tanácskozást és szavazást s hozatja meg az ítéletet. Ha a felebbezésben foglalt ez az állítás igaz, akkor az itélet meghozatalában olyan biró vett részt, aki az ügy előadásánál jelen nem volt, a bíróság tehát az itélet meghozatalakor nyilvánvalóan szabálytalanul volt alakítva és a novella 39. §. I) pontjának semniiségi csele kétségtelenül fenn- L forog, miért is a felsőbíróság az alsóbirósági ítéletet a nov. 40. §-a értelmében megsemmisíteni tartozik. Ha a törvényszék az ülésről az eddig szokásos tanácsjegyzőkönyvet elkészítené és abban az ülésnek fent vázolt lefolyását híven feltüntetné, a felsőbíróságnak könnyű volna a dolga. Ha azonban tanácsjegyzőkönyv nem készíttetik, akkor az ítéletet az abban résztvett bírák hiába írják alá, abból csak az lesz megállapítíialó, hogy ők az ügy előadása után az ilélet meghozatalában résztveitek, ellenben jegyzőkönyv nélkül az ítéletből nem, lesz megállapítható az, hogy közülök ki volt jelen az ügy előadásánál is és ki nem, következőleg a felsőbíróság a felebbezésbeli állítás valóságáról vagy valótlanságáról nem fog magának meggyőződést szerezhetni s az ügyet a panaszolt szabálytalanság tekintetében nem fogja alaposan ekiönthetni; az ügymenet rendes folyama maga fogja tehát felszínre vetni azt az igazságot, hogy a régi polgári ügyekben alkalmazandó nov. 39—40. §-ai a törvényszék tanácsüléséről szóló jegyzőkönyv nélkül gyakorlatilag kérésziül nem vihetők és hogy ennélfogva a most jelzeit §-ok oly jogszabályt tesznek szükségessé, amely a tanácsülési jegyzőkönyv felvételét ezekben az ügyekben kötelezővé teszi és megfelelően szabályozza, akkor pedig ennek az igazságnak consequentiái elől a felsőbíróság a concret esetben nem fog kitérhetni. Raszlaviczy Géza, (Vége köv.) temesvári ítélőtáblai biró. A fiatalkorú ellen elrendelhető őrlzetbevétcl lényeíje. A fiatalkorúak bűnügyeiben a mindennapi élet tapasztalatai, valamint a nevelésügy terén telt észleletek alapján a jogfejlődés büntetőjogunkban az eddigiektől eltérő, ú. n. javító-, nevelőintézkedések alkalmazását telte szükségessé. Tudatosan szólok büntetőjogunkról, mert tévesnek tartom ama nézetet, hogy a Fb. új: «sui generis» intézmény lenne, miként ezt dr. Lutilszky Emil a Joglud. Közi. 1915. évf. 18-ik számában megjelent cikkében mondja. Elegendő ezzel szemben reá mutatni arra, hogy úgy a Ön. (1908. évi XXXVI. t.-c.) második fejezete, miként a Fb. és a már elkészült bünletőtörvénykönyv általános részének tervezetei a büntetőjog keletén belül rendelkeznek a fiatalkorúak bűnügyeiről. A kriminológia nemcsak a fiatalkorúak bűnügyeiben, hanem egyéb téren is szakítva az addigi ama általános elvvel, mely szerint a bűnös megfelelő büntetésben részesíthessék, arra törekszik, hogy a már a Btk. 42. és 44. §-aiban lefektetett azt a célt, hogy a büntetés egyúttal javításul is szolgáljon, más alkalmas módokon is előmozdítsa. A Bn. 1. §-ábán foglalt jogkedvezniény, mely csekélyebb súlyú bűncselekményeknél a kiszabott büntetés felfüggesztését tette lehetővé, erkölcsi alapon, az 1913. évi XXI. t.-c. 7. §-a pedig, mely a közveszélyes munkakerülőknek dologházbani elhelyezését rendeli el, munkára szorítás útján, igyekszik ezt elérni. Ezen vezérelv azonban legpregnansabban a Bm. második fejezete és a Fb. intézkedésénél lép előtérbe, A Fb. legilletékesebb interprelalója (dr. Balogh Jenő igazságügyminiszter 1913. évi február 27-iki országházi beszédében) ezt akként fejezi ki: «hogy meg kell vizsgálni a bűnözés és kriminalitás összes faktorait és ezekhez képest azt az eszközt és azt az óvó