Bírák és Ügyészek Lapja, 1915 (6. évfolyam, 43-51. szám)

1915 / 46. szám

354 sérelmi énei, ha látja, hogy az ideiglenes (elvételt eszközlő orvos jelenlétében kell «a bíróság elolt a rajta esett sérelmeket leltárnb. betegségéből kifolyólag most már kóros eszmekörébe kapcsolja a biról informáló orvost is, azt is ellenségeivel való conspirálással gyanúsítja, hisz az nem is lehetett szerinte máskép, mert az intézeti orvos hefolyásolla ellene a pártatlan birót is s csak így eshetett meg, hogy a bíróság őt elmebetegnek deklarálta, mely kinyilatkoztatás azután az intézetben való tartását vonta maga után. Tehát ezen elbánás mellett a betegben még jobban meggyökeredzik a téveszme s most már azon orvosával szemben, kihez nagy bizalmának kellene lennie, aversiója támad, ezen aversió pedig semmi esetre som járul ahhoz, a mi főfeladata volna tulajdonkép az intézetnek, a betei; lelki állapotának megnyugtatásához s így a gyógyulási lehetőséghez Én szerintem ezen utóbbi szempontból, tehát humanitási szempontból nagyon fontos, hogy ne az intézeti orvos vegyen részt a bírósági eljárásban. Az intézeti orvosnak egész egyéniségét a gyógyító eljárásba kell bekapcsolnia, kerülnie kell minden olyan momentumot, mely őt ebben gátolná \agy akadályozná. Hisz ép lelki betegeknél szerepel nagyban az orvos személyisége, az sokszor a legjobb orvosságoknál nagyobb eredményt tud elérni. Ezekből csak világosan látható, hogy az intézeti orvost, kinek elsősorban a beteg kóros állapotának megszüntetése vagy enyhítése a feladata, ki kell kapcsolni oly eljárásból, mely a beteg administrativ ellátását érinti. Nem szabad neki semmi olyan hivatalos eljárásban részlvennie, mely állal a beteg gyógyítási chance-ai károsodhatnak. Sőt ellenkezőleg, az orvosnak a hivatalos eljárás által vélt sérelmeket kell enyhítenie, a mi neki módjában is áll, ha hivatalos funcliót nem teljesített, mert akkor a beteget megnyugtathatja. Kerülni kell azt, hogy azon helyzet álljon elő, hogy a beteg az őt gyógyítani akaró orvost okolja az internálással vagy az internáláshoz való hozzájárulással. Tehát a beteg gyógyulásának vagy lelki megnyugtatásának czéljából sem kívánatos az intézeti orvosnak a szereplése a bírósági aktusnál. Az ellenőrző orvosszakértőszereplési helyesnek tartom, én is azon az állásponton vagyok, hogy az csak szakképzett psychialer lehessen, mert a szakmával gyakorlatilag nem loglalkozó orvos bizony e téren csak laikus. Nem vagyok azonban azon a nézeten, hogy az elmeorvosi ellenőrző szakértői működést közfunctióvá kell lenni, tágas tért óhajtok nyitni az ellenőrzésnek, a lő, hogy szakember teljesítse s akkor — véleményem szerint — legyen az akár hivatalos vagy nem hivatalos állásban, csak becsületesen s az igazságnak megfelelőleg fogja leadni votumát. Egy másik pont, melyre nézve némi megjegyzést óhajtok tenni, ez a gondnokság alá helyezés kérdése. Tényleg a legnagyobb örömmel kell üdvözölni azon változást, bog) az elmegyógyintézetben való elhelyezés nem vonja ezentúl maga után automatikusan a gondnokság alá való helyezést. Az automatikus gondnokság alá helyezés kerékkötője volt legtöbb esetben az elmebetegeknek elmegyógyintézetekben való kezelésének s igj nagyon sokszor ettől való félelmük folytán a betegek nem kerüllek elég gyorsan a gyógyintézetekbe s így nem kerülhetlek szakszerű kezelés alá s ez állal vagy gyógyulási idejök elhúzódott vagy lelkiállapotuknak nem megfelelő intézetben vagy otthonukban tartás állal nem egy esetben életüket veszítették (öngyilkossái: által) vagy másokra vállak veszélyessé. Az bizonyos, hogy ezen humánus intézkedés állal az elmebetegek szakszerű kezelése jobban lesz keresztülvihető, már azérl is, mert sok, igen sok esetben maga az intézet mint gyógytényező szerepel, melyet eddig a gondnokság alá való helyezés stigmalizálása folytán nem veitek, illetőleg vehettek igénybe. Másodszor a gyógyult elmebeteg ép a kötelező gondnokság alá való helyezés folytán nagyon ferde helyzetbe került, mindenült bizalmatlanul logadták, örökösen tartó, lealacsonviló bélyeget nyomott reá lezajlott betegsége. Az emberek legnagyobb ré>ze nem tudo't s nem tud azon szellemi magaslatra emelkedni, hogy ha \alaki agyában megbetegedett volt s abból teljesen kigyógyult, ép oly egészséges egyén testileg s lelkileg, mint egy lábtörött ember lábának teljes helyreigazítása után. De nem annyira a teljesen gyógyult egyének, mint inkább olyanok, kik bizonyos lelki defectuosilássál hagyták el a gyógyintézetet, hisz ezen lelki állapotuk folytán zárt intézeti elhelyezésre már nem szorultak, voltak a legnehezebb helyzetben s nem egyszer a tényleg már szükségszerűen fenn nem álló gondnokság hajtotta őket öngyilkosságba vagy betegségükbe való visszaesésbe. Ezen egyének — kiket rendszerint javultan bocsátottak ki az intézetből — munkaképes egyéneknek tartották magukat s tényleg azok voltak is, hisz tapasztalatból tudjuk, hogy akárhányan, még elég súlyos kóros tünetek melleit nemcsak önmagukat tartják fenn, hanem még vagyont is gyűjtenek, ezeket, ha gondnokság alól való felmentésért folyamodtak, a fennálló törvények alapján nem lehetett felmenteni, meri tudományos szempont alapján elmebetegek voltak. Igaz, hogy a modern psychiatriai tudomány elismeri azt, hogy vannak egyes elmebetegségi formák, melyek fennforgása mellett az illető egyén önrendelkezésre képes, különösen akkor, ha téveszméinek jellege azon kört nem érinti. Tehát nagyon helyes a jelenlegi intézkedés, hogy nem minden elmebeteg helyeztetik gondnokság alá, minden egyes esetet külön kell elbírálni s csak az esetben, ha a betegre nézve a gondnokság alá helyezés előnynyel jár, kell azt végrehajtani. Persze, hogy egyes esetekben az automatikus gondnokság alá helyezés sok zavart megszüntethetne, különösen azon esetekben, melyeket a czikkiró úr említ, de tekintve a fent kifejtetteket, határozottan nagy haladásnak kell elismernünk az új eljárást. Már ezek alapján önmagából folyik az, hogy a 711. §. csak akkor alkalmazlalik helyesen, ha a végleges felvételt igazoló vélemény félreismerhetetlenül bizonyítja a gondnokság alá helyezés szükségességét. Hozzászólásom bevezetésében említettem már, hogy nagyjában egyeiértek a czikkiró úrnak fejtegetéseivel, elismerem a felvételi kérdések nagy jelentőségét s jogosultságát, hogy mindezek után mégis hozzászóltam a kérdéshez, ez azérl történi, mert azt egyes, általa felemlített pontok kidomborílása megkívánta. A czikkiró úr fejtegetéseiből kitűnt az is, hogy sok kérdés megoldatlanul maradi s hogy sok kérdésben még az eligazodás is nehéz. Már ezen megoldásra váró kérdések felvetése állal is nagy szolgálatot lelt a czikkiró s hálás köszönettel tartozunk neki, hogy ezeket leiszínre hozta s azok megoldásának lehetőségét elősegítette. De ezen kérdések felvetése még azért is üdvös volt, mert megmutatta, hogy csak akkor leendenek ezen kérdések minden tekintetben véglegesen s alaposan megoldhatók, ha a jogászok a psychiaterekkel vállvetve fognak működni s egymást támogatva, tapasztalataikat egybevetve közösen fognak dolgozni. Reméljük, hogy az annyira várt s szükséges elmebetegügyi törvény megalkotásában már ezen kívánt együttműködés áldásos hatása fog megnyilvánulni. Dr. Fischer Ignácz, elmeorvos. XA viszontkereset támaszthatóságának időpontja. E lap hasábjain vita merüli fel a körül, hogy támasztható-e viszontkereset a perfelvételi tárgyaláson is és hogy a viszontkereselre nézve van-e hely e perfelvételnek ? Gyenes Mátyás kollégám részletesen foglalkozván az ápr. 15-iki számban ezzel a kérdéssel; arra a szerinte mbszolut biztossággal* levonható kö\étkeztetésre jut, 1. hogy a viszontkeresetre perfelvételi tárgyalást tartani nem lehet; 2. hogy viszontkereset csak az érdemleges tárgyaláson támasztható, tehát a perfelvételi tárgyaláson annak helye nincs. Mielőtt ellenkező álláspontomat újból indokolnám, előre kell bocsátanom, hogy az írásbeliségen alapuló 1868. évi LIV. t-cz rendelkezésével a szóbeliségre alapított Pp. egyáltalán nem magyarázható, s így abból, hogy minő rendelkezéseket tartalmaz az 1868 évi LIV. t.-cz. a viszontkeresetre vonatkozólag, csak abszolút bizonytalansággal lehet a törvényhozónak a Pp.-ben kifejezett