Az adó, 1938 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1940 / 5. szám - Az egyenes adók reformja

80 Dr. Csulak E.: Az egyenes adók reformja. személyi terhek levonása után marad-e olyan jövedelem, amely a létfenntartásra szükséges összeg figyelembe vételével még alkalmas adóval való megterhelésre. A jövedelem- és vagyonadó a magyar adórendszerben nem főadónem, hanem inkább csak kiegészítő adónem jellegét viseli ugyan, azonban az adórendszernek mégis sarkpontja, mert tág teret nyit az áldozatképesség mérlegelésére és annak a ma már általános igazságképpen elfogadott szociálpolitikai elvnek érvényesítésére, hogy a jövedelem és|az adó között a csupán számtani egyenlőség nem igazságos s csak átmeneti állapot az adózás által követelt polgári áldozat belső, anyagi arányosságához. A jövedelemadó tulajdonképeni célja tehát az, hogy a tehetősebbektől az államháztartás javára a nagyobb áldozatképességből folyó további szolgáltatásokat követeljen. Ebben a tekintetben költségvetésünk nem követheti egyes külállamoknak azt a, példáját, hogy a hozadéki adókat elhanyagolja és helyeltük a jövedelemadót tegye főbevételi forrássá, mert a mi országunk szegény ország, ahol az átlagos jövedelmet a 6000 P-nél alacsonyabb kategóriákban kell keresni, az adózók legnagyobb része is ebben a kategóriában található fel, következésként nem lehet olyan magas adótételt megállapítani, amellyel a jövedelemadó az államháztartás kiadásainak fedezésére egymagában is alkalmas lenne. A hozadéki adóknak éppen azért van kiadósabb eredménye, mert a személyi terhek az adóalapok kiszámításánál figyelembe nem jönnek, az adózó tehát a személyi terhek növelésével a közterhekben való részvételt nem tudja csökkenteni. Ebből egyúttal az is következik, hogy országunkban csak vegyes rendszerrel lehet a közteherviselést arányosabbá tenni és csupán arra kell törekedni,, hogy ezen a rendszeren belül az igazságosság és a szociális gondoskodás elve is érvényesüljön, bár ennek az utóbbi feladatnak a megoldásához az adókérdésnek csak annyi köze van, hogy családvédelmi szempontokból nagyobb adót kell követelni a gyermektelen családoktól és az egyedülállóktól, mert ezeknek anyagi ereje kétségtelenül nagyobb, mint azoké, akik a nemzetfenntartó szaporodás szolgálatában gyermekek eltartásáról kénytelenek gondoskodni. Ahhoz tehát, hogy az arányos közteherviselést meg lehessen teremteni, mindenekelőtt azt kell ismerni, hogy a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon az egyes társadalmi rétegek, termelési ágak és foglalkozások között miképen oszlik meg, az egy-egy termelési ágra, vagy jövedelemforrásra eső jövedelemből az egyes csoportokon belül mennyi jut egy-egy személyre és ebből a szemszögből megítélve, a jelenlegi egyenesadókból milyen terhet viselnek az adózók aszerint, hogy a nemzeti jövedelemből részesülő egyéneknek melyik csoportjához tartoznak. Ily részletekbe menő statisztikai adatvizsgálat nélkül könnyelmű eljárás volna a jelenlegi tehermegoszláson bármit is változtatni, mert csak az említett adatgyűjtés alapján lehet eldönteni azt a kérdést, hogy a termelési és foglalkozási ágak közül melyik visel igazságtalanul és aránytalanul nagy adóterhet, következésként melyik adónemnél kell megfelelő mérsékléseket, avagy éppen ellenkezően adóemeléseket eszközölni. Az ilyen szempontból