Az adó, 1926 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1926 / 9. szám - Egyenesadó-problémák

Joggyakorlat. 1925. október 21-én, — tehát az aranykoronára már egyszer átszámított illeték befizetése után — felhívta. Ez ellen a végzés ellen az eladó fellebbezett, a fellebbezést a kir. pénzügyigazgatóság elutasította. A panaszos lényegileg azzal védekezett, hogy az ő fizetési kötelezettsége csak abban az esetben állott volna be, ha az elsősorban felelős vevőktől az illetéket kielégítési alap hiányában nem lehetett volna behajtani, minthogy azonban a kincstárnak az illeték követeléséhez való joga a vevőkkel szemben a fizetési meghagyás kézbesítésének elmulasztása folytán elévült, ennélfogva annak a jogi lehetősége is elesett, hogy az illetéket az eladótól követelhessék. Az adásvételi szerződés megkötésekor hatályban volt 1918 : XI. t.-c. 34. §-ának 2-ik bekezdése szerint az 1-ső bekezdésben említetteken kívül egyéb vagyonátruházási, tehát az adásvételi szerződések utáni illetéket is elsősorban az tartozik megfizetni, aki azt a szerződésben magára vállalta, ily kikötés1 hiányában pedig a szerző, de valamennyi szerződő felet az egyetemleges fizetési kötelezettség terheli. Ugyanilyen értelemben rendelkezik az időközben hatályba lépett 1920 : XXXIV. t.-c. 21. §-ának 2-ik bekezdése is. A törvény egyáltalán nem rendelkezik a felől, hogy a nem első sorban felelős egyetemleges kötelezettek fizetési kötelezettsége mikor áll be. Az 1918 : XI. t.-c. végrehajtása tárgyában kiadott 191S, évi 88.000. számú pénzügyminiszteri utasításnak a fizetési meghagyást szabályozó 95. §-a, amelyet eladó fél panaszában tévesen az 1918 : XI. t.-c. szakasza gyanánt idéz, 3-ik bekezdésében egyebek közt akként rendelkezik, hogy azokban az esetekben, amikor a törvény a behajtásra nézve sorrendet állapít meg, a fizetési meghagyásokat ugyan valamennyi fél részére ki kell adni, azonban azokban a fizetési meghagyásokban, amelyeket a sorrendben később következő fizetésre kötelezett részére adnak ki, meg kell jegyezni, hogy tőlük az illeték végrehajtás útján csak akkor fog követeltetni, ha azt az elsősorban fizetésre kötelezettől — akit név szerint is meg kell jelölni — behajtani nem lehetne. Panaszos előadása szerint a részére kézbesített fizetési meghagyás ilyen értelemben szólt. A most említett szakaszbekezdés folytatólag még rendeli, hogy ilyen esetekben a fizetési kötelezettség beálltával az adóhivatal a fizetésre sorrendben kötelezett felet az intésre szolgáló nyomtatványon köteles felhívni azzal a figyelmeztetéssel, hogy a késedelmi kamatra vonatkozó fizetési kötelezettség a felhívás kézbesítésétől számított 30-ik napon áll be. Ezek előrebocsátása után a vitás kérdés eldöntésénél az egyetemlegességnek az általános jogelvek szerinti természetéből kell kiindulni. Az egyetemlegesség jogi természete abban áll, hogy az egyetemlegesen kötelezettek mindegyike a hitelezőnek közvetlenül felel az egész szolgáltatásért; ugyancsak az egyetemlegesség jogi természetéhez képest az általános jogelvek szerint az egyetemleges adóstársak egyikére nézve bekövetkezett elévülés a többi adósra nem hat ki. Az illetéktörvényeknek ismertetett rendelkezése, bár elsősorban fizetésre kötelezettet jelöl is meg, egyébként nem változtatta meg az egyetemlegességnek az általános jogelvek szerinti jogi természetét s a törvénynek éppen az egyetemlegesség megállapítása mellett nem tulajdonítható az a célzat, mintha az elsősorban kötelezettnek az illeték terhe alól bármely okból felszabadulása esetére a többi kötelezetteket is mentesíteni kívánta volna. A helyes törvénymagyarázat szerint, tehát a többi kötelezettekkel szemben a követelés érvényesíthető abban az esetben is, ha az elsősorban kötelezettel szemben az illeték elévült s így azt ebből az okból nem lehet tőle behajítani. E mellett a jogi álláspont mellett is azonban a panasznak helyet kellett adni, mert a fizetési meghagyás elsőízben történt kézbesítése az illetéknek csak a másodsorban köteles eladóval szemben a teljesítés idejét nem vonta maga után. tehát az 1924. évi 5.001. számú pénzügyminiszteri rendelet 21. §-ának (3) bekezdésében meghatározott 30 napot nem lehet az első kézbesítés idejétől számítani. A most idézett rendelet vonatkozó intézkedéseinek célzatához képest ez a számítás csak az elsősorban kötelezett féllel szemben beállott elévülés idejét követő felhívás kézbesítése idejének alapulvételével 382