Adó- és illetékügyi szemle ,1913 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1913 / 1. szám - Adóreformok - vég nélkül!

Schivarz: Adóreformok — vég nélkül. Ha tekintjük az egyes államokat, amelyeknek különösen az egyenesadó források vannak átutalva*), úgy azt látjuk, hogy a délnémet államok egészben még nem tértek át azon porosz rendszerhez, amely szerint az államot a jövedelmi adók és a pótadók illetik, a hozadéki adók pedig a községeknek vannak átengedve. De máris azon az úton vannak, amely ezen rendszerhez vezet. Ami Poroszországot magát illeti, úgy a pótlékoknak 5—25°/0-al való megterhelése alkalmából, amely megterhelés 1909-ben a tisztviselői fizetésjavításokra való tekintettel a jövedelmi és a kiegészítő adóknál szükséges volt és amelynek a jövedelmi adó tarifába való organikus bevezetéséről szó van azon novellában, mely a tartományi gyűlés előtt fekszik, egy egész sora a reformtörekvéseknek merült fel az állami adórendszernek további és igazságosabb kiépítésére. A reformtörekvések mind abban kulminálnak, hogy érvényesüljön mindig pontosabban és miniciózusabban a teherviselőképesség elve, amely a porosz állami adózás alapjául szolgál és amely szerint a szükséges adótöbblet lehetőleg csak a teherviselésre képes vállakra helyeztessék. Mindinkább az az elv érvényesül, hogy nemcsak a jövedelemnek absolut nagysága után kérdeznek, hanem ugyanígy az illetőnek személyi és családi viszonyai után és az ezektől függő háztartása után is. Ezen eljárás térfoglalását — úgy látszik — az ismert adópraktikus és adótheoretikusnak, Fuisting**) tanácselnöknek fogalmi meghatározása mozdította elő, amely a következőleg szól: «A jövedelem mindazon javaknak összesége, amelyek egy bizonyos időszakban (év), mint a termelés állandó forrásainak eredménye az egyeseknek ós mindazon személyeknek (család), akik óletfentartásuk szempontjából reá törvényesen utalva vannak, személyi szükségleteik kielégítésére rendelkezésére állanak.» Legfontosabb praktikus következménye ezen törekvéseknek elsősorban a mindinkább erősebb kiterjesztése az ú. n. gyermekprivilégiumnak, amint az már több novellában kifejezésre jutott. Ezzel egyedül azonban a reformerek nincsenek kielégítve. Az a nézet, hogy az adótétel progressiója 4 és 5%-ig a magasabb jövedelmeknél a teherviselő képesség gondolatával nem számol eléggé. Megkülönböztetést tesznek a jövedelem azon része között, amely a háztartási költségek fedezésére nélkülözhetetlen, amely «kötött» jövedelemnek neveztetik, azon résztől, amely az adózónak szabad rendelkezésére áll, általa tetszés szerint felhasználható, mint úgynevezett «szabad» jövedelem, és azt hiszik, hogy az utóbbi jövedelemrész egy lényegesen erősebb megadóztatást elviselhet, mint az első rész, és anélkül, hogy ezen adóztatás nyomasztó hatása érezhető volna. Hibáztatják azonfelül azt, hogy bizonyos rendkívüli bevételek, mint a spekulációk és sorsjegyek nyereményei, továbbá konjunktúra-nyereségek, amelyek az illető teherviselő képességének lényeges gyarapodását jelentik, a jelenlegi jövedelemadóztatás által nincsenek kellően megterhelve, mert ezen *) Az egyes államok adószükséglete kitett 1881-ben 379, 1891-ben U8 1901-ben 574 és 1911-ben 970 millió márkát. **) L. «Grundzüge der Steuerlehre» c. könyvét 110. old. Berlin 1902. 5