A kartel, 1933 (3. évfolyam, 1-5. szám)

1933 / 5. szám - Kartel és horogkereszt

4 A KARTEL 5. sz. jogról tudtunk. Eddig is voltak már a különböző jogrendszerekben kényszerkartel-alakításra vonatkozó törvények, de a szerzett egyéni jogoknak ilyen tág téren való lábbal tiprása — páratlan. Az ilyen irányú eddigi törvényes intézkedések alapgondolatát az képezte, hogy a többségnek a miniszter által jóváhagyott akaratát oktrojálták rá a kisebségre, vagyis elő volt írva, hogy ha a szakmának bizonyos jelentős többséget kitevő százaléka tömörült egy közérdekűnek felismert kartelbe, akkor ennek működését ne tehesse lehetetlenné egy kisebbség, mely esetleg csak a zavarosban akar halászni. Arra azonban tudtunkkal nincs példa, hogy egy szakmára felsőbb iniciativára rá lehessen erőszakolni egy kartelszerződést, melynek tartalmát is a miniszter egyoldalúkig határozhatja meg. Tschierschky, az egyik legnagyobb német karteljogi tekintély, a kellő óvatossággal fejezi ki aggályait ezzel a törvénnyel szemben a Kartell-Rundschau 7-ik ez évi számában. Utal az olasz példára, amely a mai Németország szemében tán az egyetlen tekintély — és ezt mondja (430. o.): „Az olasz törvény a kényszerkartelek bevezetéséről egész tudatosan — egyébként múltbeli igen keserű tapasztalatokon okulva — igen szűk feltételeket szab ilyen nemönkéntes szervezetek létesítésére. Különösképen azonban megköveteli a kartelpolitikának alapszabályszerüleg biztosított tágkörű autonómiáját, a központi hatóság egyidejű értesítése és állandó állami ellenőrzés mellett." Mindezt a német törvényről nem lehet elmondani. Ennek alapján a vezetőség teljesen félretolható és az iparág tényleges vezetését éppen a legvitálisabb kérdések terén a miniszter vagy annak megbízottja veheti át. Meglevő kartelmegállapodásokat félredobhat, viszont ugyanezek a megállapodások éppen az érdekeltek részére tabu-nak tekintendők, mert csak a miniszter beleegyezésével eszközölhető változtatás. Azt a kérdést, hogy alkalmas-e a miniszter vállalatok irányítására, most nem érintjük, de felmerül a probléma, hogy lehet-e mások vagyonát felelőtlenül kezelni. Hiszen ez majdnem rosszabb, mint amit a szovjet csinál — az elvette a gyártelepet a tulajdonostól, de át is vette egyúttal a jogokkal együtt a kötelezettségeket is, tehát teljes anyagi felelősséggel viseli az üzem terheit. A német törvény azonban a vezetést kivette a tulajdonosok kezéből, de a kötelezettségeket teljesíteni mégis csak ennek a kiskorúsított vezetőségnek kell és ha erre nem képes, úgy csődbemenni nem a miniszter fog, sem pedig az állam, hanem mégis csak az a vállalkozó, aki pedig a vállalat létkérdésének eldöntéséből ki lett zárva. Igen nagy különbség, ha az állam saját szempontjainak érvényesítése érdekében ellenőrzési jogot gyakorol afelett, amit a magángazdasági tényezők cselekszenek, mintha ez utóbbiakat egészen félretéve, maga veszi kezébe az intézkedés, sőt magyarán, a vállalat vezetésének jogát. Külön kell foglalkoznunk az ipari zárt szám intézményével. Az új üzem alapítási engedélyezésének felfüggesztése nyilván szintén aggályos az iparszabadság szempontjából, továbbá kétségtelen, hogy az ilyen rendelkezések tág teret nyújtanak a panamáknak, kijárásoknak stb. Ez azonban nem is hasonlítható veszélyességben ahhoz az intézkedéshez, hogy a miniszter meglevő üzemeknek előírhatja, hogy teljesítőképességüket mely részben szabad kihasználni és mely részben kell azt leállítani. A törvény ezen szakasza minden üzleti politikát lehetetlenné tesz, minden hosszabb lejáratú szerződés kötésére csak könnyelmű va banqueurök vállalkozhatnak, teljes a jogbizonytalanság, az anarchia. Ha egy gyár nem tudja, hogy meddig használhatja ki a kapacitását és mikor kap egy rendeletet rendőri eljárás terhe mellett, hogy annak csak a felét, harmadát jogosult gyártani, aminek termelésére berendezkedett, akkor mire alapítsa üzletpolitikáját? Hogyan köthet hosszabb lejáratú kötést nyersanyag átvételére, ha nem tudja, mely percben következik be a részleges leállítás, illetve mikor kényszerítik egy számára halálos ítéletet jelentő kényszerkartelben való résztvételre? A tőkés a legbiztosabb üzletbe nem meri pénzét befektetni, ha a miniszternek csak egy szavába kerül és ahol ma munka és élet folyik, ott holnap halálos csend lehet. Ugyanezen veszély folytán ki merészelhet ipari értékpapírt vásárolni, ki mer egy cégnek nagyobb hitelt nyújtani, amikor hiába mutat az fel kitűnő mérleget, hiába tehermentesek az ingatlanok, hiába rentábilis az árkalkuláció, ha ezt az egész kalkulációt halomra dönti az a tény, hogy a termelés mennyiségét akár kényszertársítás, akár egyszerű rendeleti úton annyira leszállítják, miszerint annak eredménye az üzemi rezsit sem fedezi. A vállalkozás, a hitelélet egy csapásra veszti el talaját lábai alól. Ha nem a nemzeti szocialista kormány volna Németországban, akkor egyrészt nyilván nem jöhetett volna egy ilyen törvény létre, de ha mégis napvilágod látott volna, akkor az a körülmény vigasztalhatott volna, hogy ezek a rendelkezések éppoly kevéssé fognak átmenni a gyakorlatba, mint nálunk a botbüntetés. Azonban ismerve a fanatikus kíméletlenség brutális szellemét, mely ma Németországban uralmon van, nagyon is képzelhető, hogy ez a törvény lesz az, amelyen