A kartel, 1931 (1. évfolyam, 1-7. szám)

1931 / 6. szám - A kartelek multjából. Gazdasági történeti visszatekintés

44 A KA RTEL 6. sz. gos helyzetbe jutott, hogy az angol parlament bizottságot küldött ki az okok kutatására, melyek e viszonyokat előidézték. E bizottság igen széleskörű kihallgatásokat eszközölt úgy a munkaadók, mint a munkások köréből. A felvett jegyzőkönyvek egyértelműleg a sza­bad versenyben látják a bajok kútforrását. De jellemző, hogy ekkor még fel sem merült oly terv, mely a gyárosok kartelszerű meg­állapodásával próbálná a versenyt kiküszö­bölni, vagy egyhíteni. Adam Smith-szel az élükön mindenki elkerülhetetlen szükségsze­rűségnek vette a gyenge versenytársak pusz­tulását: nemzetgazdasági szempontból az egyeseket ért hátránnyal felér a szabadver­seny által nyújtott gazdasági előny. E felfo­gás megdöntésére ettől fogva még csaknem egy fél évszázad kellett, míg a 70-es évek világkrizise más irányzatot érlelt. * Fenti soraim a királyi privilégiumok által alkotott monopóliumokat tárgyalták. Meg kell indokolni, hogy ezek miért tekinthetők a kartelek elődjének: mindkettőt azonos mono­polisztikus törekvés jellemzi, — a verseny kizárása! E célt az egyik a királyi privilégium segítségével valósítja meg, vagyis államha­talmi szóval tartja távol a versenyt, a másik a vállalkozók egymásközti megállapodásával küszöböli azt ki. De találunk az angol gazdaság történeté­ben oly jelenségeket is, melyeknek nemcsak következményei, kihatásai azonosak a mai kartelekével, de eszközei is. Az angol széniparban sokáig a királyi pri­vilégiummal rendelkező társaságok uralkod­tak. Ezek eltörlése után más eszközökhöz fo­lyamodtak a termelők — az árak stabilizá­lása érdekében. És itt találjuk meg a kartelek ősi, kezdetleges alakját. A széniparban a privilégiumok helyébe nem lépett azonnal a szabadverseny. Az csak a gőzhajó és vasút korában léphetett fel, mert csak e szállítási eszközök mellett versenyezhet az ország egyik végén lévő bányavidék a másikkal. Addig azonban az egyes fogyasztási központok ki voltak szolgáltatva a legközelebbi bányavi­déknek. A szállítási viszonyoktól eltekintve a bányászatban különben is nehezebben fejlő­dik ki a korlátlan verseny, hogy az új ver­senytárs nem nyithat új szénbányát máról­holnapra, ahogy gvapjúfonót üzembe helyez­het, mert az előbbi a szénelőforduláshoz; mint természeti adottsághoz is kötve van. Ha tehát egy bányavidéknek meglehető­sen korlátozott, fix számú termelője megálla­podott egymással az árakra és feltételekre vonatkozólag, akkor az illető gyáriparos-fo­gyasztónak azt el kellett fogadni, addig a legmagasabb határig, amidőn már kifizetődött más távolabbi szénvidékről vásárolni. Az ab­ban az időben igen magas szállítási költségek jelentették tehát e tizenhetedik századbeli kartelnek a mozgási — vagyis áremelési li­mitjét. A new-castlei széntermelők első ilyen megállapodása 1665-ben kelt, tehát közvetle­nül a királyi privilégiumok megszűnése utáni időben. E példa illusztrálja legvilágosabban, hogy mennyire a királyi privilégiumok egye­nes leszármazottja a kartel. — A szénkartel árdrágító hatása csakhamar nyilvánvaló lett és már 1711-ben az angol kormány kartel­tilalmat ad ki. Érvénytelennek és törvényte­lennek mondja ki az oly megállapodásokat, melyek a szén monopolizálását célozzák, vagyis tilos egyéneket abban megakadályozni, hogy széntermeléssel és eladással foglalkoz­zanak. Súlyos büntetés sújtja azt, aki ilyér­telmű megállapodást létesít, vagy fenntart. E tilalom nem tudta megingatni a new-castlei szénvidék monopolisztikus helyzetét London és környékével szemben, mert a tengeri úton, minden versenytársnak, hasonlíthatatlanul hosszabb utat kellett megtenni, szárazföldi szállítás pedig akkor számításba sem jöhetett. E helyzet kiaknázására a londoni piac árai­nak magas színvonalon való megtartására, a new-castlei termelők között számos titkos kartelszerződés létesült. Ezek közül a legfigyelemreméltóbb ama kartel, mely 1786-ban létesült és 1832-ig állt fenn, „Limitation of Vend" (limitált kontin­gens) név alatt. E kartel szervezete különöse i azért érdekes számunkra, mert jelenleg fenn­álló német-francia-belga acélkartel azonos el­veken nyugszik, mint ez a 18-ik századbeli megállapodás. Miként az 1926-os acélkartel az egyes résztvevő államoknak, úgy az 1786-os szénkartel az egyes bányáknak — megállapí­totta a termelési kontingensét. Ez szolgált alapul az évvégi elszámolásra. Amely üzem­nél a ténylegesen eladott szénmennyiség meghaladta a részére megállapított kontin­genst, az, e többlet után, a kartel pénztárába tonnánkint bizonyos büntetéspénzt fizetett. Az így összegyűlt pénzből fizettek kártérítést azon vállalkozóknak, kik nem érték el a ré­szükre engedélyezett mennyiséget. E megálla­podás betartásáról kitűnő szervezet gondos­kodott, melynek kezébe az egész termelt szén összefutott és e központi szerv gondoskodott annak értékesítéséről, mindig csupán annyi árút vetve a piacra, amennyi éppen a felvevő­képességnek megfelelt, nehogy az árak le­száll janak. A kartel titkárságának eme mű­ködéséről számos okirat maradt fenn, így levelek, melyek utasítást tartalmaznak a kar­tel tagnak: hogy növelje avagy csökkentse termelését, nehogy túl nagy legyen az eltérés az előírt kontingenstől. Érdekes volna tudni, hogy az acéltröszt elgondolói ismerték-e a másfél évszázaddal előbb létezett és azonos elvek szerint kitűnően működött angol szén­kartelt?

Next

/
Oldalképek
Tartalom