A kartel, 1931 (1. évfolyam, 1-7. szám)

1931 / 5. szám - A nemzetközi kartelek Briand ellenjavaslatában

36 A KARTEL 5. sz. kapitalizmus távolabbi jövője a verseny kikapcsolásával a nagy nemzetközi termelő szervezetek — trösztök és kartelek — kezében van, azonban alig hihető, hogy ezen alakulatok alkalmasak volnának arra, hogy a világgazdaságot a jelenlegi válságból ki tudnák vezetni. A berlini Statistisches Reichsamt adatai szerint a világon hatvan millió munkanélküli van: ezeknek fogyasztása nyilván a létminimum alá süllyedt, a dolgozóknak viszont mindnagyobb tömegei fogyasztanak a létminimum nívóján. Ezt a katasztrofálisan csökkent fogyasztást mármost bármily bölcsen próbálják a kartelbe tömörült termelők egymást között kontingentálni, az helyzetükön alig tud lendíteni. Adottnak tekintendő egy „relatív túltermelés" (relatív, mert nem az emberiség normál szükségleteit haladja meg, hanem csak jelenlegi vásárlóképességét), ennek következtében a világnak nagy eladatlan nyersanyag és készáru feleslegei vannak. E feleslegeket vagy piacra dobják, ez történik a jelenlegi szabad verseny mellett a legtöbb termelési ágban, és akkor az árutömegek a kereslet és kínálat törvénye értelmében lemorzsolják az árakat, gyakran mélyen az önköltségek alá; vagy pedig kartelek gondoskodnak arról, hogy a feleslegek piacra ne kerüljenek. Ennek természetesen az egyedüli módja a termeléscsökkentés egy bizonyos kartelkvóta nívójára. Itt tehát elérkeztünk a nemzetközi kartelek közvetlen kihatásához: a termelésredukcióhoz! Minél általánosabbá válna a nemzetközi kartelek rendszere, miként azt a francia ellenjavaslat kívánja, annál grandiózusabb méreteket öltene a termeléscsökkentés. Azt tehát el lehet érni, hogy egyensúly legyen a termelés és fogyasztás között oly módon, hogy a termelés nagyságát redukáljuk a fogyasztás összezsugorodott mértékére. Ennek következtében azonban mind több egyént kellene a termelésből kikapcsolni és a fogyasztás ezzel is csökkenne — az általános elszegényedés növekednék. A karteleknek a szabad verseny túlzásainak szabályozása terén való hasznos működése minden elismerése mellett azzal tisztában kell lennünk, hogy a kartelek alkalmasak lehetnek az áraknak, sokszor közérdekből is kívánatos emelésére, azonban nem alkalmasak a lecsökkentett fogyasztás növelésére. Pedig jelenleg a legnagyobb érdek éppen az elszegényedett tömegek vásárlóképességének emeléséhez fűződnék. Nem látom viszont az okozati összefüggést új nemzetközi kartelek alakulása, az ezzel kapcsolatos termeléscsökkentés között egyrészről és a fogyasztás emelkedése között másrészről. A jelenlegi krízis nem csupán árkérdés, ha az volna, akkor a kartelek tudnának rajta segíteni. A világpiac árainak zuhanása azonban csak kisérő jelensége, illetve következménye annak, hogy a háború pusztításai következtében eladósodott és elszegényedett Európa szükségleteit nem tudja kielégíteni és így túltermelés mutatkozik. Segíteni tehát a bajok forrásán kell, nem pedig annak egyes tünetein. Ezt a szempontot hagyja teljesen fígyelmenkívül a francia ellenjavaslat. Hasonló okból tartom teljesen elhibázottnak azt a kongresszusi határozatot, melyről lapjaink a napokban hírt adtak. Azt olvassuk, hogy New-Yorkban ülésezett 25 állam 2000 delegátusának kongresszusa, melynek célja a világdepresszió elleni küzdelem megvitatása volt; az itt elfogadott határozatok azt tartalmazzák, hogy az árak emelkedése tudná egyedül a világgazdaság jólétét (prosperity) helyreállítani, mert emelkedő árak élénkítik a vásárlókedvet. Elsősorban a nyersanyagok veszteséges eladásának kell megszűnni; ha az Egyesült-Államok belső piacán sikerül az árakat valamely magas nívón stabilizálni, ez az egész világpiacra éreztetné előnyös hatását. E határozatok teljesen azonos síkon mozognak a francia ellenjavaslattal, utóbbi azonban nem elégszik meg a magas árak jámbor óhajával, hanem meg is jelöli annak egyedül lehetséges módját: kartelek alakításával, a szabad versenynek kikapcsolását, mely az árzuhanást előidézte. Nem véletlen, hogy az amerikai határozat nem ment ily messze, hisz ne feledjük, hogy az EgyesültÁllamokban ma is hatályban vannak az antitröszt-törvények, melyek a szabad versenyt minden mesterséges korlátozással (restraint of trade) szemben megvédeni hivatottak. A határozat a magas áraktól a ,.vásárló kedv" emelkedését várja, azonban, legalább a mi kontinensünkön, nem ,,kedv" az, ami hiányzik, hanem vásárlóképesség, ezen pedig a magas árak aligha fognak segíteni. A francia ellenjavaslat és a new-yorki kongresszus határozatainak egy közös hibájuk van: puszta árkérdésnek tekintik a jelenlegi válságot, holott annak okát sokkal mélyebben kell keresni. Ebben az összefüggésben kell megemlékeznem dr. Wílhelm Grotkopp ismert német közgazdasági írónak álláspontjáról e kérdésben, melyet a „Berliner Tagblatt" május 20-iki számában fejtett ki ,,Zollunion oder internationale Kartelle" cím alatt. Cikkíró jellegzetesen német-francia ellentétet lát az egymással szembekerült két terv között fennforogni. A vámfalak leépítése, melynek az Ausztriával kötendő vámunió csak első lépése volna, a szabad versenynek nagyobb gazdasági területen való érvényesülését jelenti. Amíg ugyanis egyes iparokat vámok védenek, addig ezek segítségével a versenyt akkor is állják, ha kevésbé teljesítőképesek vámküh földön működő versenytársaiknál. Amint azonban ez a mesterséges védelem megszű-