A kartel, 1931 (1. évfolyam, 1-7. szám)

1931 / 5. szám - A kartelek, mint a világbéke eszközei

34 A KARTEL 5. sz. érni az eladásnál. Ez természetesen az üzemi tőkének felélését jelenti, ami viszont, ha e helyzet huzamosabb ideig tart, azt eredményezi, hogy úgy a vállalkozó, mint a munkás elveszti azt a munkaalkalmat, amelyet az üzem fennállása számukra jelentett* Éppen ez teszi indokolttá a kartelek alakulását, így megértjük, hogy már a 15-ik században léteztek kartelek a bányászat terén. Ebben a században alkotta meg például a pápa Nápoly királyával a timsó-kartelt. Ötödik Károly császár a 16-ik század elején egy dekrétumot bocsátott ki a bányakartelek védelmére, miután a birodalmi gyűlés a kartelek ellen foglalt állást és dr. Konrád Pentinger egy védőiratot hozott a kartelek érdekében nyilvánosságra. (Bővebbet 1. cikkírónak Aufwártungskampf und Wiederaufbau című munkájának 269. o. Moritz Perles kiadásában.) A karteleket már a háborút megelőző időben is a nemzeti ipar védelmét szolgáló intézményeképpen magasztalták. Waenting szerint ugyanis nem lehet régi tipusú elölről töltő puskákkal védekezni a modern technika fegyverei ellen. A háború alatt a „Das Forum" című lapban ismételten rámutattam, 1916-ban pedig Naumann „Mitteleuropa" című könyvében juttatta kifejezésre azt a gondolatot, hogy a vámfalakat kontingensszerződésekkel kellene pótolni. Ha elismerjük, hogy minden népnek joga van az élethez, akkor a piacnak olyan hányadát kell áruval való ellátásra mindegyik nemzetnek átengedni, hogy nélkülözhetetlen behozatalát és tartozásait, úgyszintén kamatokat, illetve amortizációt árukiviteléből fedezhesse. Igaz ugyan, hogy ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy egy-egy ország mekkora importot és külföldi kölcsönt vehet igénybe normális körülmények között. Vannak bizonyos támpontok ennek megszabására. Elsősorban minden ország megkívánhatja attól az államtól, amelyből behozatali szükségletét kielégíti, hogy az szállításainak értékét exportálandó cikkek vásárlásával egyenlítse ki. A kiegyenlítődés természetesen a gyakorlatban nem mindig ily közvetlenül bonyolódik le, így például Németország kereskedelmi mérlegének Ausztria és Magyarország aktív tételeit jelenti és ezt az aktívát fordítja Németország a tengerentúli államokkal szemben fennálló passzíváinak fedezésére. Ausztria és Magyarország azonban csak akkor maradhat Németország kereskedelmi mérlegének aktív tétele, csak akkor képes szükségleteit német áruval fedezni, ha viszont a tengerentúli államok, ahol végeredményben a többlet jelentkezik, a maguk részéről hajlandók Ausztria és Magyarország árucikkeinek felvételére. Ha az árucserének ez a körforgása ekként nem tud lebonyolódni, akkor a tengerentúli államok javára mutatkozó egyenleget áruk helyett nemes fémekkel egyenlítik ki, ez pedig szükségszerűleg nemes fém inflációt idéz elő, amelynek nyomában a legsúlyosabb krízis jár. Bizonyos ideig ennek a jelenségnek teljes erővel való kibontakozását leplezik azok a kölcsönök, melyeket a tengerentúli államok nyújtanak; vagyis áruszaldónk paszsziváját ezen kölcsönök egyenlítik ki, azonban ez sem mehet a végtelenségig, bekövetkezhetik egy bizalmi válság és a kölcsönök megszűnnek, az egyenleg nem lesz többé kiegyenlíthető. Ekkor fellép a váltóárfolyam nagymérvű csökkenése, pénzromlás, esetleg a gazdasági krízis nyomán az állami jövedelmek csökkenése, sőt az állami csőd. Ezt elkerülni csak egy mód kínálkozik, hogy ne vásároljunk egy államban sem több árut, mint amennyinek saját exportcikkeink közvetett vagy közvetlen vásárlásával való lekvittelésére az illető állam maga is kötelezettséget vállal. Pontosan tudnunk kell, hogy Németországnak velünk szemben fennálló aktív egyenlegét egy meghatározott harmadik országba való exportunk értékéből tudjuk fedezni és Németországnak köteleznie kell magát követelése kiegyenlítéséül ezen exportunk ellenértéke engedményezésének elfogadására. Ilyen kölcsönös kötelezettségek vállalása azonban magában foglalja a szindikátusok alakításának szükségét, úgy az érdekelt államok termelése, mint a kiviteli és behozatali kereskedelme terén. Csak akkor vállalhatunk kötelezettséget arra nézve, hogy pl. Németországból az áruknak bizonyos mennyiségét vásároljuk, ha rendelkezünk a behozatali kereskedelem olyan szervezeteivel, amely bizonyos mennyiségeket előre meghatározott és államilag ellenőrzött áron tagjainál biztosan el is tud helyezni. A továbbeladási árat a fogyasztók részére akként kell megszabni, hogy az egyaránt védje a megfelelő belföldi iparágnak és a fogyasztóknak érdekét. A Németországba való kiviteli kontingenst csak akkor tudjuk biztosítani, ha a belföldi termelés egy szervezetbe tömörül, melynek tagjai bizonyos részkontingenst nyernek, ezzel szemben meghatározott árak és minőség betartására vállalnak kötelezettséget. Minthogy azonban példánkban Németország esetleg csak bizonyos osztrák vállalatok árucikkeit használhatja, ezért az osztrák termelésnek belföldi piacát is kontingentálni kell, úgyhogy az egyes termelőknek közömbös legyen, hogy áruikat belföldön helyezik el vagy exportálják. E kérdés keresztülvitele akként legegyszerűbb, hogy az áruikat egymással kicserélő termelési ágak közvetlenül kontingens-kartelbe lépnek egymással és egymásnak kölcsönösen garantálják árucikkeik ' bizonyos mennyiségének átvételét. Ez természetesen a termelésnek minőségre és árakra vonatkozó kölcsönös ellenőrzését feltételezi. Fix ár-