A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 8. szám - Észrevételek a végrehajtási törvény módosítása alkalmából

A J arany pályadijat tüzünk ki annak a jogásznak, avagy akár laikusnak, aki nekünk akár a közjegyzői törvények bármelyikéből, akár a fizetési meghagyásokról szóló 1893. évi XIX. t.-cikkből, végül bármely érvényben levő magyar törvényből ki tudja azt mutatni: 1. hogy a kir. közjegyző csak abban az esetben jogosult fizetési meghagyást kérni, ha általa «kimutattatik» azon nemleges körülmény, hogy a díjfelszámítás elle?i kifogás nem «tétetett» és továbbá 2. aki föltétlenül megbízható módot ajánl arra nézve, hogy ezt a nemleges körülményt miként lehetne olykép igazolni, hogy azt bármely hazai biróság föltétlenül elfogadja? Nincs szándékunkban senkit sem sérteni, hiszen a karhoz való tartozás és a személyek ismerete nélkül tesszük meg észrevételeinket. Nem tudjuk azonban íelfogni, hogy mig az esetben, ha a szabónknak 9 K. 40 f.-rel tartozunk, ugy ő az 1893. évi XIX. t.-c. 1. és köv. szakaszai szerint fizetési meghagyást kérhet ellenünk anélkül, hogy neki előzőleg igazolnia kellene, miszerint mi az ő felszámítását nem kifogásoltuk, ismételjük, nem birjuk belátni, hogy addig a közjegyző 9 K. 40 f.-es követelésének érvényesítése elé még egy előfeltételt szabjunk s hozzá még oly súlyosat, t. i. azt, hogy egy nemleges körülményt előbb igazoljon. Mi tiszteljük a legellentétesebb meggyőződést is, főleg ha az birói székből hangzik, de azt a keveset méltán elvárhatjuk, hogy a meggyőződés kinyilatkoztatása, — ha nem is törvényes, de legalább logikus, végrehajtható legyen. E lap hasábjain készséggel is nyitunk mindenkinek utat s vesszük nyilvános megvitatás alá az ellenkező véleményeket is. Összegezzük a mondottakat. Mindnyájan konstatáltuk, hogy a két táblai határozat egymással homlokegyenest ellenkező elvi kijelentéseket tartalmaz egy és ugyanazonos ügyben. A kettő közül tehát az egyik mindenesetre egészen rossz, de lehet — és mi ezt vitatjuk — hogy mind a kettő hibás, az első kevésbbé, mint a második. A pozsonyi kir. Ítélőtábla, mely az ország jogászközönsége előtt jó hirben áll, nem tűrheti tovább, hogy irattárában egy ügy, két tanács eldöntése folytán, kétféleképpen legyen elintézve. Az 1890. évi XXV. t.-c. 2. §-a szerint a pozsonyi kir. ítélőtábla kerületéhez öt törvényszék tartozik, utóbbiakhoz ismét mintegy 35 járásbíróság. Ezen alsóbiróságok, de meg minden jogász joggal kérheti és várhatja a táblától annak a megjelölését, melyik határozatát tartja helyesnek, irányadónak? Ha törvényünk nem lenne is, hisszük, hogy az erkölcsi kényszer is elegendő volna arra, hogy a táblát újbóli megnyilatkozásra bírja. Mindkét határozatot az előző érdemes elnök elnöklete (sőt aláirása) mellett hozták. Távol áll tőlünk, hogy ezért bárkit gáncsolnánk, de tekintettel arra, hogy a végrehajtás elrendelésére nézve az 1881. évi LX. t.-c. 140. §. 2. bekezdése szerint a tábla végérvényesen ^határoz s mint utolsó fokú biróság jár el, tekintettel továbbá arra, hogy a pozsonyi tábla ugyanazon elvi jelentőségű jogkérdésben, sőt ugyanazon ügyben kétféleképpen határozott, figyelemmel továbbá arra, hogy az 1890. évi XXV. t.-c. 13. §-a, valamint az 1891. évi 4,214. I. M. G. számú igazságügyminiszteri rendelet ily esetekben a teljes ülés késedelem nélküli kitűzését imperative rendeli el : egyidejűleg külön beadványban fordultunk a pozsonyi ítélőtábla jelenlegi országos nevü, agilis elnökéhez, a teljes ülés kitűzését s a vitás elvi jogkérdés eldöntését kérve. Ennek az igazságügy miniszter utján való külön szorgalmazását mellőzhetőnek tartjuk — a közjegyzői kamarák megtehetik, ha kívánatosnak vélik - de mi szándékosan mellőztük, mert meg vagyunk győződve, hogy a jelenlegi elnök átérzi és átérti az 1 gazságszolgáltatás egyöntetűségének azt a mérhetetlen hoiderejét, amelyet a törvényhozó törvényben (1881 : LIX. t.-c. 4. §.) is körülbástyázni szükségesnek látott! Cikkünk befejezéséhez értünk. A kir. közjegyzők egyik OG 69 legnagyobb sérelmét tettük most először nyilvánosan szóvá. És éppen ez okból meg fogják bocsátani olvasóink, hogy e roppantul elhanyagolt kérdést kimerítőbben kellett ismertetnünk. Nem haladtunk tört nyomokon, hiszen ilyenek előttünk nem voltak. Talán tévedtünk is egyes részletekben, de azt lelkünk és a tapasztalatok összes erejével hirdetjük, hogy igaz, törvényes ügyért szállottunk síkra ! Szólhatnánk még egyéb dijbehajtási visszásságokról is. Megemlithetnők azon mizériákat, amelyek a hagyatéki dijak közigazgatási uton való behajtása, a törvény ellenére követelt bélyegzések és sok más, kisebb-nagyobb jelentőségű ügyeknél felmerülnek, de ezek már oly speciális jellegű közjegyzői kérdések, melyek inkább egy közjegyzői szaklapban foglalhatnak helyet. Ha alkalmat és teret kapunk reá készséggel vesszük tárgyalás alá azokat addig is, mig csekélységünknél hivatottabb személyek hívják föl azokra a közfigyelmet! Észrevételek a végrehajtási törvény módosítása alkalmából. Irta REICH PÉTER KORNÉL, bpesti törvényszéki alapítványi joggyakornok. Minthogy a novella célja nem lehet csak az idők folytán érezhetővé vált hiányokat pótolni az 1881. évi LX. t.-cikkben, hanem az abban meglevő szakaszokat a gyakorlatnak megfelelőleg módosítani, néhány észrevételt teszek. A novella inkább a törvény anyagi részét érinti s igy helytelen, hogy az alaki részre vonatkozólag nem tesz módosítást, vagy nem eszközöl pótlást. Az ügygondnoki dijak tekintetében olyan változó és bizonytalan a gyakorlat, hogy erről némikép a törvényben a költségek ki által való viselése kérdésének keretén belül gondoskodni kellene. A V. T. 35. §-ában az ügygondnoki díjról nem történik intézkedés, sőt az ellentétes gyakorlat az analógia, e jogi refugium alkalmazását is kizárja. Eddig az volt a gyakorlat, hogy a végrehajtás foganatosításakor a kirendelt ügygondnok diját a végrehajtató előlegezi, minthogy ez a foglalási költségekhez számíttatik. A szegedi tábla ma is azon az állásponton van, hogy a költségeket előlegezni tartozik a végrehajtató. A budapesti Ítélőtábla 9,122/07. P. és 10,780/907. P. számú határozataiban pedig kimondotta : hogy a végrehajtási törvény nem tartalmaz olyan intézkedést, melynek alapján a végrehajtást szenvedő részére a V. T. 25. §-a értelmében kinevezett ügygondnok dijának előlegezésére a végrehajtatót, vagy ügyvédjét kötelezni lehetne, továbbá az ügygondnok dijai és kötelességei ugyanazok, mint a fél által rendelt ügyvédéi (?), miből következik, hogy az ügygondnok diját közvetlenül csakis azon féltől követelheti, akinek részére kirendeltetett; ily körülmények között a végrehajtást szenvedett részére kirendelt ügygondnok dijai nem vonhatók egy tekintet alá azokkal a végrehajtási költségekkel amelyeket végrehajtató előlegezni köteles. Mondanom sem kell, hogy ez az indokolás mennyire nem állja helyét s nem is kell a régi határozatokra hivatkoznom, mely az ellenkezőjét — helyesen — mondja ki. A biróság tehát nem mondja ki e szerint a végrehajtást jóváhagyó végzésben az ügygondnoki dijnak végrehajtás terhe melletti előlegezésére való kötelezést, hanem egyszerűen megállapítja végrehajtást szenvedett ellen. Az ügygondnok tehát kényszerül az Ügyvédi rendtartás 58. §-a szerint a 6—20 korona ügygondnoki díj iránt keresetet indítani. A novella azon igyekezik, hogy az adóst a temérdek költségektől kímélje, és a végrehajtási eljárás olcsóbbá tétessék. Most az a helyzet, hogy a végrehajtást szenvedett ujabb költségekben marasztaltatik, sőt, ha az ítéletnek nem tesz eleget, végrehajtást kér az ügygondnok s újra felszaporodik a költség, mely csak a havasokból legördülő lavinához hasonlítható, mely mindég nagyobbodik, minél lejebb ér. Tehát a novellába pótlólag fel kell venni, hogy az ügygondnoki díj (25. §.) kit terhel, t. i. az ügygondnoknak a togana-