A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 8. szám - A kir. közjegyzők dijainak behajtásánál felmerülő visszásságok. 6. [r.]

68 A JOG lésre, az ipari és kereskedői pályára való nevelés pedig költségbe nem kerül, — sulylyal nem bir; mert ma, a foglalkozási ágak nagy arányú differenciálódása folytán, jóformán minden pályán szakképezettség kell, hogy biztos exisztenciát adjon, ez pedig pénzbe kerül. Magasabb nevelés kell a leányoknak is ; ha már nem adhatunk nekik hozományt, adjunk műveltséget, hogy a hazának lelkes fiakat nevelhessenek. III. Az állások betöltése. 11 — 16. §§-hoz. Az állások betöltésénél az autonomikus kiegészitési rendszer helyett, t. i. hogy a testület önmagát egészítse ki, valamint a tisztán miniszteri kiválasztáson alapuló bürokratikus rendszer helyett, több-kevesebb korrekturával, a mait tartjuk leghelyesebbnek, mely a középúton van; kétségtelen, hogy a birák jövőjének megállapításánál legideálisabb volna az anciennitáson alapuló automatikus előlépés rendszere a kisebb rangból a nagyobbá is, de ezt különösen a bíróságoknál, hol a hivatottak kiválasztása igen fontos, megvalósítani nem lehet. Kitűnik itt is, mint a jogi intézmények bármely más ágában, hogy minden rendszer között leghelyesebb a vegyes rendszer, mely a célszerűség alapján, minden rendszerből kiválasztja a legjobbat. Persze az anciennitás elvét lehetőleg figyelembe kell venni, sőt irányadóul kell tekinteni s a miniszter a bíróságok kandidációját lehetőleg kell, hogy figyelembe vegye. De a kandidációnak minden egyes esetben való figyelembevételét nem lehet a minisztériumra kötelezőleg előírni, mert akkor a minisztert a kinevezésekért felelőssé tenni nem lehetne. Nem lehet azért sem, mert az anciennitás tehető figyelembevételének szabálya sérelmet szenvedne akkor, ha a kandidáló birói testület valakit, különösen kebelbélit, idősebb más bíróságtól való pályázó rovására favorizálna. A kir. közjegyzők dijainak behajtásánál felmerülő visszásságok. Irta STEINER ÁRMIN dr., Budapest. (Vége.)*) Ha a fél a végrehajtás folyamán netalán panaszolja (206. §.) a dij-felszámitást, ugy az ő saját akaratából fogja az ügyet a bíróság tárgyalni s itt is áll a mondás: volenti non fit injuria. De folytassuk a táblai határozat után történteket! Az illető közjegyző eleget tett a tábla fenti határozatában előirt követelményeknek s tüzetesen előadta, hogy miért, mily ügyben, minek az alapján kéri a végrehajtást. Ugyanazon albiró azonban ezt nem vette figyelembe és ugyanazon indokkal — mintha a táblai határozatot nem ismerte volna — ismét elutasította a végrehajtási kérelmet. Ugyanezen ügy a kjző felfolyamodása folytán ismét a pozsonyi táblához lett fölterjesztve. A felfolyamodásban nagyon röviden kifejtette a közjegyző, hogy most már mindazt pótolta, amire a táblai határozat őt utasította: méltóztassék tehát a végrehajtást ezen 6 év előtt kiérdemelt közjegyzői díjra nézve elrendelni. Nem is kételkedett benne, hogy a tábla saját határozatát, no meg a törvényt (202. §.) respektálni fogja. Ámde semmi sem biztos a nap alatt, legkevésbé pedig a jogbiztonság ! Az ügy — nem tudni miért — más tanácsba, más előadóhoz került. Ez a kezeink között hivatalos, hiteles másolatban meglevő következő szövegű határozatot hozta: «2,539/1903. sz. Polg. Az elsőbiróságnak végzését helybenhagyja; mert kielégítési végrehjtásnak csak az 1881 : LX. t.-c. 1. §-ban felsorolt végrehajtható közokiratok-alapján van helye, kérvényező azonban végrehajtás alapjául szolgálható okiratot egy általában nem mutatott be; továbbá *) Előző közlemény a 6. számban. mert a magánmegbizásból teljesített közjegyzői munkálatokért járó dijak, amennyiben azokra nézve megegyezés létre nem jő. az 1881: LI. t.-c. 27. §-a értelmében a közjegyző személyes bírósága előtt perrel érvényesíthetők, abban az esetben pedig, ha kimutattatik az, hogy a díjfelszámítás ellen kifogás nem tétetett, elsősorban a jizetési meghagyás eszközlendő ki és csak érmek eredménytelensége következtében kérhető a kielégítési végrehajtás elrendelése. Pozsony, 1903 december 16-án. Lehoczky Kálmán s. k., Winkler Manó s. k. előadó. (Pecsét.) Ezen határozatot, különösen annak dőlt betűkkel szedett részét olvasva, önkéntelenül is fölkiált minden jogász: Difficile est satyram non seribere! Szemelőtt tartjuk azonban a lapunk irányát képező tárgyilagosságot s a törvénynyel kezünkben és fejünkben fogjuk izeire szedni ezen táblai határozatot. Mindjárt a kiindulási pontja téves, mert az 1881. évi LX. t-cikken kivül egész légió speciális törvényünk van, amelyek bizonyos határozatokat végrehajthatóknak mondanak ki, amelyek az 1. §-ban nincsenek felsorolva (s mely különben sem taxativ), vagy összegeket ezen §-ra való tekintet nélkül behajthatóknak mondanak ki. De ez mellékes. Az 1874. évi XXXV. t.-c. egy speciális törvény, mely egyedül és kizárólag a kir. közjegyzőkre vonatkozik s ha tízszer is módosítják a végrehajtási törvényt, a behajtást szabályozó 202. §. mindaddig érvényben marad, mig egy uj törvény azt kifejezetten nem helyezi hatályon kivül. A 202. §. megjelöli a célt s általános magyarázati szabály : « Akinek a cél meg van engedve, annak az eszközre is van joga.» A határozat további részében kioktatja a közjegyzőt arra, hogy mihez van joga és mily feltételek mellett veheti ezt igénybe ? Erre nézve máig sem felejtettem el egyik nagynevű egyetemi tanárom: Zsógöd-Grosschmied Béni pazarul szellemes előadását, amikor is figyelmeztette a hallgatóságot, hogy felsőbb bírósági határozatok olvasásánál ne csak a rendelkező részt nézzék, hanem az indokolást is, mert ezt is okos emberek hozták s utóvégre is az ebben foglalt útmutatás, ha nem is kötelező, de mindenesetre irányadó az alsóbb bíróságokra és a jogászközönségre nézve. Ilyen bevezetés után előszedett egy felsőbb bírósági határozatot, mely csak ugy hemzsegett a «tatik-tetik»-ektől, meg az «annál is inkább»-októl s az ő pazarul mély, egész a vesékig ható kritikájával pozdorjává zúzta szét a céltáblául kitűzött ítéletet. Mi azonban kíséreljük meg komoly képpel megvizsgálni, micsoda útmutatást is adott a tábla ez utóbbi határozatában? Arra kár lenne a szót tovább pazarolni, hogy a tábla elé vitt kérdéses ügyben nem az 1874. évi XXXV. t.-c. 55. §-a szerinti, magánmegbizásból végzett magánmunkálatról, hanem hivatalos és hiteles közfunkcióról volt szó, amelyre nézve tilos egyezkedni, hanem a díjszabásban pontosan megállapított dijat kell követelni, perelni nem kell, perre nincs is szükség, mert törvény állapítja meg a dijat s hacsak a fél panaszt nem tesz, a biró nem is avatkozhatik be a megállapításba. Csak vitás jogot dönthet el a biró, hivatalból nem indíthat eljárást polgári ügyben s ha az adós a 9 K. 40 f. közjegyzői dijat megfizetni nem akarja: a 202. §. szerint köteles a végrehajtást elrendelni. Merőben téves tehát mint már részletesen kifejtettük — az 1880: LI. t.-c. 27. §-ára való hivatkozás, mely egészen más esetekre vonatkozik. Most jönne bonckés alá a határozatnak dőlt betűkkel nyomtatott része. Tízszer is elolvassuk, vájjon tudnánk-e belőle értelmet, de különösen olyan értelmet kihalászni, mely valamelyik tételes törvényünkön nyugszik s miután ez a mi gyarló eszünkkel nem sikerült és szerényen föltételezzük, hogy ez a mi gyarlóságunknak a következménye : ezennel száz koronás