A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 6. szám - A kir. közjegyzők dijainak behajtásánál felmerülő visszásságok. 5. [r.]

A JOG b) jogtalan elsajátításról sem lehet szó, mert nem talált dologról van szó. Szóval eladót, egyes speciális esetektől eltekintve, még csak büntetni sem lehetne, ha a vevő tulajdonjogot szerezne a hibás vétel folytán. A 618. §. második bekezdésének védelmére nem szolgálhat az, hogy a jóhiszemű vevőt megvédjük a károsodástól. Elvégre is az eladó visszaélése következtében valakinek károsodnia kell s ha a károsodás elkerülhetetlen, miért sújtsa az éppen a minden tekintetben ártatlant, kinek tulajdonjoga megvolt már korábban s akin éppenséggel nem mult, hogy a károsodás felmerült? Ha a vevőt vétkesség nem is terheli, de az esemény az ő személyével mégis összefüggésben van, ö az, kinek hitéből a baj keletkezett és aki a károsodás összegét (a vételárat) a megkárosító kezébe adta. Miért meneküljön hát a tulajdonos rovására ő, sőt ha a vételár a körülményekhez képest a rendesnél alacsonyabb volt (ami ily esetekben gyakori), miért jusson ő a tulajdonos kára árán illetéktelen nyereséghez ? A 618. §. második bekezdése nemcsak jogrendszerünknek a 631. §-ban is lefektetett azon természetes alapelvébe ütközik, mely szerint: «Nemo plus iuris ad alium transterre potest, quam ipse habét», hanem egy minden civilizált jogrendszerben teljesen ismeretlen és minden jogérzetet ignoráló uj szabályt képvisel, mely oda vezetne, hogy az eredetileg hatálytalan ügylet, ha ahhoz tilos cselekmény járul, hatályossá válik. Ugyanis, ha én magamat X-nek, vagy az ő meghatalmazottjának adva ki, jogtalanul eladom X termését a jóhiszemű Y-nak, ebből tulajdonátruházó cim nem keletkezik, az ily ügyletnek hatálya nincs ; és viszont ha V bár jóhiszemüleg, elviszi X telkéről az ennek tulajdonát képező szénát a rendelkezésre jogosult X engedélye nélkül, jogilag tiltott cselekményt követ el, melynek nyomában, ha büntetés nem is, de magánjogi in integrum restitutio feltétlenül jár. S most a tervezet 618. $-a ezen két jogsértést együttesen jogszerző tényezővé, jogalkotó forrássá akarja megtenni. A 618. §. mázodik bekezdése a jogrendszer egysége érdekében is törlendő. A kir. közjegyzők dijainak behajtásánál felmerülő visszásságok. Irta STEINER ÁRMIN dr., Budapest. (Folytatás.*) Visszatérve a fent idézett 2,219/1902. számú táblai határozatra, annak kiinduló pontjával teljesen egyetértünk. Mi is azt valljuk, hogy az 1874. évi XXXV. t.-c. 202. §-a szerinti közvetlen végrehajtásnak csakis azon közjegyzői dijakra nézve lehet helye, amelyek vagy birói megbízásból eredtek, vagy magánmegbizásból merültek ugyan fel, de azok dijszabása az 1880. évi LI. t.-c. 3—21. §-aiban meg van állapítva. A határozat bevezető mondata ugyanezt fejezi ki, de nincs elég világosan szövegezve, mert az elválasztó vagy-vagy szó helyett a kapcsoló és szót használja. Helyeseljük a határozatnak, bár csak a sorok között olvasható, azon intentióiát is, mely szerint a 202. §. szerinti végrehajtásnak nem lehet helye az 55. szerint magánmegbizásból végzett magánmunkálatoknál. Nem tartjuk elrendelhetőnek ily költségekre a közvetlen végrehajtást cikkünk előző folytatásaiban részletesen kifejtett álláspontunkhoz képest azért, mert a magánmunkálatok végzése a kir. közjegyzőnek nem törvényes, hanem csak megengedett funkciója, azért neki a díjszabás nem állapit meg dijat, hanem ő privátim egyezkedik a féllel, ugy hogy ezt a költséget még akkor se tartjuk ((közjegyzői dij»-nak, ha közte és a fél között megegyezés jött erre nézve létre. *) Előző közlemény az 6. számban. A határozat további intenciójával azonban nem értünk egyet. A szóban forgó táblai határozat ugyanis azt látszik követelni a végrehajtást kérő közjegyzőtől, miszerint adja részletesen elő, hogy milyen működésből kifolyólag merültek fel behajtani kért dijai r A közjegyzői törvény alapján vizsgáljuk meg, vájjon a közjegyző megfelelhet-e a fölhívásnak, sőt hogy szabad-e neki egyáltalán megfelelnie ? Hogy az olvasó teljesen tisztán lássa a tényállást: a nevek megemlítése nélkül ismertetjük azon ügyet, amelyből a dijbehajtás keletkezett. Sch. A. 1. . . i lakos az 1896. évben az iránt kereste meg illetékes közjegyzőjét, hogy X. Y. nevü bérlőjének hivatalosan mondjon fel, az ő nevében, s erről adjon neki tanúsítványt. Az illető kir. közjegyző az 1874. évi XXXV. t.-c. 98. §-ának rendelkezéséhez képest a szükséges jkvet fölvette, a fölmondást a 99. §. értelmében eszközölte és erről tanúsítványt adott, mely a 105. §. értelmében közokirat erejével bir. (Argumentum a contrario ) Az eredeti okiratot az illető kjző 1896. évi 129. ügyszám alatt iktatta, ugy mint azt a kjzői törvény 133. és köv. szakaszai és az 1875. évi február 16-án kibocsátott igazságügyminiszteri rendelet 14. és 20. §-ai előírják s a 151. és köv. szakaszok, valamint ezen rendelet 27. §-a szerint ügykönyvébe is bevezette, a díjfelszámítást az 1874. évi XXXV. t.-c. 204. §-a értelmében, az 1880. évi LI. t.-c. 11. §-ának m) pontjához képest az eredeti okiratra és a tanúsítványra reávezette s ezen törvényszakaszok, valamint ezen 11. §. b) pontja szerint járó tanúsítási, bélyeg- és irásdijjal együtt 9 K. 40 f -t számított fel. A fél ez ellen nem tett kifogást, amint hogy — s ezt közbevetőleg jegyezzük meg — 33 év óta egyetlen fél sem kifogásolta az illető közjegyző dijfölszámitását. Az Sch. A. nevü fél azonban nem fizette meg a 9 K. 40 f.-t, hanem ősi szokás szerint adós maradt azzal. A kir. közjegyző 6, azaz hat évig szóllitgatta adósát, fizetné meg szépszerével a rég kiérdemelt 9 K. 40 f.-t, de bizony ez rá se hederített a fölszólitásokra. A türelmét vesztett közjegyző ekkor az 1902. évben végrehajtást kért ellene 9 K. 40)f. közjegyző dij és jár. erejéig, mely az 1896. évben 126 .ügyszám alatt fölvett közokiratért illeti őt meg. Ekkor kezdődik az a szomorú huza-vona, melybe cikkünk belevilágit. A végrehajtást elintéző albirónak «hirtelen» megváltozott éveken át vallott meggyőződése és elutasította a végrehajtás iránti kérelmet, sőt más hasonló ügyekben még birói meghagyást sem akart kibocsátani. A közjegyző felfolyamodása folytán az ügy a pozsonyi tábla elé került, mely fentidézett határozatával szintén megtagadta a végrehajtás elrendelését. Volt szerencsénk kiemelni, hogy az elvi jelentőségű határozat — mely első volt ily ügyben — bevezető kijelentéseivel egyet értünk ; nem helyeselhetjük azonban azt a részét, mely quasi azt követeli a közjegyzőtől, miszerint a vonatkozó ügy összes adatait a végrehajtási kérvényben tüzetesen adja elő. Nem pedig azért, mert az 1874. évi XXXV. t.-c. 57. §-ának imperativ rendelkezése szerint a kir. közjegyző szigorú titoktartásra van kötelezve, melynek megszegését a novella 42. §-a fegyelmi vétségnek, az 1878. évi L. t.-c. 479. §-a s illetve 461. §-ának 2-ik bekezdése hivatali vétségnek, sőt a 467. §. hivatali bűntettnek minősiti. S tegyük fel, hogy nem egyszerű tanúsítványról, hanem valakinek végrendeletéről van szó, amikor a közjegyzőnek még annyit sem szabad elárulnia, hogy nála Péter vagy Pál végrendeletet tett. Ez a Péter vagy Pál a végrendelet dijával adós marad. Ha a közjegyző az ezért járó 4 v. 8, vagy X korona díjra végrehajtást kér, nézetünk szerint nem szabad neki abban a végrehajtási kérvényben többet mondania