A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 2. szám - A járásbirósági pervezetés

A JOG lö közjegyző nem válogathatja meg ügyfeleit s ha egy csőd alatt álló egyén, vagy egy notórius zsebmetsző állit be hozzá azon követeléssel, hogy pl. nevének aláírását hitelesitse, vagy teszem föl, hogy váltóját óvatolja, ugy az 1874. évi XXXV. t.-c. 56. §-a értelmében «a közjegyző nem tagadhatja meg szolgálatát a hatásköréhez tartozó ügyekben» s az előtte esetleg nem sympatikus személy ügyét is a leggondosabban kell ellátnia. Ezen első csoportban felsorolt ügyekre nézve és ezt nyomatékosan kell kiemelnünk az eljáró kir. közjegyző éppen olyan közfunctionárius, mint a kir. biró, akit ha egy szélhámos, vagy valamely fegyházviselt ember kér föl igazságszolgáltatás végett, ugy ezt teljesiteni köteles, mert az 1869. évi IV. t.-c. 22. §-a szerint «A biró az igazságszolgáltatást senkitől meg nem tagadhatja, ki illetősége körében hozzá folyamodik s a hivatalával járó teendőket vissza nem utasíthatja». Szembetűnő közös vonása a közjegyző és biró imént vázolt működésének az, hogy bár a megkeresés, megbizás magánszemély részéről jő, az mégsem magánbizás, hanem a magánfélnek törvényre alapitott joga, másrészről a közjegyzőnek vagy bitónak törvényben gyökerező kötelessége, hogy annak eleget tegyen. S midőn a közjegyző vagy biró törvényes kötelességét teljesiti, korántsem «magán» megbízatásának felel meg, hanem oly közfunktiót lát el, mit elvégezni köteles, akár tetszik az neki, akár nem. Hivatalos működés mind a kettőé, hivatalos jellegűek az ily minőségben általuk végzett összes cselekmények is. A különbség csak a díjazásban van. A közjegyzőt a törvény arra hatalmazza ugyanis fel, hogy a felek részére végzett hivatalos cselekményeiért az 1881. évi LI. t.-c. 3 — 21. §-aiban megállapított dijakai közvetlenül a felektől, szükség esetére a híva tolt 202. §-ban körülirt végrehajtással, szedhesse be. Több dijat nem követelhet, ezt tiltja a közj. törv. 199. §-a, de kevesebbet sem, mert ezt meg a közj. novella 42. §-ának 2. d) pontja fegyelmi vétségnek minősiti. Hasonlóképpen a birót is a magánfél megkeresései folytán teljesített hivatalos cselekvényeiért díjazás illeti, amely az 1869. évi IV. t.-c. 5. §-a szerint állami fizetésből, a felek ké résére történt kiküldetéseknél, a közjegyzők dijaihoz teljesen hasonlóan megállapított és a felektől, szükség esetére közvetlen végrehajtás utján beszedendő, dijakból és végül — nyugalomba lépés esetén — az 1885. évi XI. t.-c. 6. §-ában, 20. §. b) pontjában és 64. §-ában és 1892. évi XXX. t-c-ben szabályozott nyugdíjból áll. A kifejtettek után nem lehet kétséges, hogy a kir. közjegyzőknek ezen első csoportba osztott működési köre teljesen hivatalos, minden izében törvényes jellegű, sőt még forma tekintetében is számos törvényszakasz rendelkezésének van alávetve, amelytől eltérésnek helye nincs. Ezen hivatalos cselekményeinél teljesen mellékes a magánfél személye és megbízása, mert az egész működés a törvényben gyökerezik, mit legeklatánsabban az 1874. évi XXXV. t.-c. 59. §-a fejez ki a következő szavakkal: «A közjegyzőnek ügyelni kell arra, hogy az ügylet, amelyben közreműködése felkéretett, a törvénynyei ne ellenkezzék. Ez esetben erre a feleket figyelmeztetni, s ha kérelmük mellett megmaradnak, ezt a közokiratban megemlíteni köteles; oly ügyletben pedig, mely a büntető törvénynyel, a közrenddel vagy erkölcsiséggel ellenkezik, részt vennie nem szabad.» Ahol a törvény expressis verbis előre meghagyja, hogy egy hiteles személy, mint a kir. közjegyző, mit tegyen és a mit tesz, miként tegye (lásd a közjegyzői törvények összes szakaszait), ahol a törvény egyenesen megtiltja, hogy attól a közjegyző egy hajszálnyit is eltérhessen, ahol a törvény közhitelességgel csak a törvényeknek megfelelő közjegyzői ténykedést ruházza fel: ott, hogy erősebb kifejezést ne alkalmazzunk, a felületesség jogos vádja nélkül azt állítani, hogy a közjegyző működése nem törvényes, hanem magán-működés s hogy ő a magánfélnek hivatalos ténykedésre irányuló megkeresésének teljesítésével csak «magán-megbizás»-t teljesít, — nem lehet. S ha még mindez nem elég a közérdekű közfunkció igazolására, ugy hivatkozunk még az 1880: LI. t.-c. 1. § ának f) pontjára és az 1874 . XXXV. t. c. 55. §-ára, amely törvényszakaszok éles határvonalat állítanak fel az első csoportba osztott közhitelességi! hatáskör, s a második csoportba osztandó «magán-megbizás»-ok között. Mielőtt azonban ezekre áttérnék, szükségét látom annak, hogy jogászközönségünk előtt indokoljam, miszerint nem hánytam falra borsót akkor, midőn a törvényben értelmesen és világosan kiemelt különbséget minden oldalról megvilágítottam. Tettem ezt azért, mert egyes vidéki járásbíróságok, sőt — horribile dictu — még a pozsonyi kir. Ítélőtábla is mintegy 30 határozatban — a törvényben világosan elhatárolt kétféle ténykedést egy kalap alá vonja s az esetről esetre a pozsonyi tábla elé vitt hivatalos közjegyzői dij behajtási ügyekben következetesen kimondotta a tábla, hogy azokat egyszerű «magánmegbizás»-oknak tekinti, melyekért járó törvényes dijakra nézve nincs helye a ±02. §-ban körülírt végrehajtásnak, hanem a fizetni nem akaró adóst a közjegyző perelje követelésére nézve, mert szerinte, ilyen magánmegbizásokra nézve, az 1880. évi LI. t.-c. 27. §-a alkalmazandó. Cikkem folytatásában lesz szerencsém ezzel szemben a magánmegbizás jogi és törvényes definícióját röviden megadni s a szószerinti másolatban közlendő pozsonyi táblai határozat törvénybe ütköző voltát kimutatni. (Folytatjuk.) Irodalom. A járásbirósági pervezetés. Irta Révai Bódog dr. Egyik jogi disciplina sincs nálunk annyira elhanyagolva, mint a perjog. Örvendetes jelenségnek keli tehát jeleznünk azt, ha valaki perjogi kérdésekkel foglalkozik, történjék ez akár rendszeres munkában, akár törvénykezési rendtartásainkhoz irt conimeutárban vagy pedig bármely más alakban. Kétszeres megelégedéssel kell vennünk, hogy Révai Bódog dr. bpesti kir. aljárásbiró ur a Járásbirósági pervezetésről egy 350 lapos munkát irt (Jogi zsebkönyvek gyűjteménye). Az 1893: XVIII. t.-c. már 13 év óta van életbe léptetve és valóban különös, hogy ezen törvénynek a szellemét még ma sem fogták fel helyesen. Azt tapasztaljuk ugy itt a fővárosban, de a vidéki járásbíróságainknál is, hogy azon vezérelvek, amelyek a szóbeli perrendtarásnak alapját képezik, meg mindig nem mentek át mindenütt az ítélkező bíróságok gondolkozásába és vérébe. Pedig ez elég nagy baj manapság, amidőn — ha a jelek nem csalnak — már csak rövididő választ el benünket attól, hogy életbe fog lépni az uj polgári perrendtartás, amely a szóbeli pert honosítja meg az egész vonalon. Nagyon helyes, hogy egy ítélőbíró, aki sommás ügyekkel foglalkozik, gyakorlatából saját tapasztalatait megrögzíti, mert ezáltal alkalmat nyújt nemcsak az ügyvédeknek s a jogkereső közönségnek, de főleg saját kartársainak arra nézve, hogy mélyebben hatolhassanak bele a szóbeli perrendtartás maximaiba. Révai Bódog dr. nagyon szerencsésen választotta meg munkájához az anyagot, mert a birói pervezetés egyike a legnehezebb, de egyúttal a leghálásabb materiáknak is. A materiális pervezetés célja az, hogy a biró gondoskodjék arról, hogy a felek homályos kérelmeiket, ténybeli előadásaikat és nyilatkozataikat felvilágosítsák, hiányos tényelőadásaikat kiegészítsék és általában a szükséges kérelmeket és nyilatkozatokat megtegyék. A tárgyalási elv sokszor ütköző pontokra talál a nyomozó elvben. A helyes középutat megtalálni, ez a biró feladata. Nagy hatalmat ad ami törvényünk a pervezetés jogán a bírónak a kezébe, a bölcs és tanult biró ezzel a hatalommal vissza nem él soha, de azt a materialis igazság kiderítésére és a peres felek efőnyére tudja érvényesíteni. Köszönettel kell adóznunk ép ezért a szerzőnek, hogy munkájának több helyén óvja és figyelmezteti birótársait azokra a nagy veszélyekre, amelyek a pervezetés helytelen alkalmazása I körül fennforoghatnak és jó tanácsokkal látja el őket, hogy ezekkel vissza ne éljenek. A szerző munkája is meggyőzött bennünket azon már több izben, több helyen hangoztatott igazságról, hogy perrendtartással foglalkozni akár gyakorlatilag, akár elméletileg sikeresen csak akkor lehet, ha az elméleti ismeretek karöltve járnak a gyakorlati tapasztalattal. Ezt szerző is érzi s azért, habár bevezetésében világosan hungsulyozza, hogy nem akarja a kérdéseket a tudomány szempontjából tárgyalni, mégis kiterjeszkedik az egyes nehezebb és vitásabb részeknek elméleti megvilágítására is, mert belátja, hogy e nélkül a törvény helyes gyakorlati alkalmazása lehetetlen. így pld. tüzetesebben tárgyalja a beismerés kérdését. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy jobban szerettük volna, ha szerző élesebben domborítja ki az ellentéteket az u. n. korlátolt beismerés és azon beismerés között, amelyhez önálló, a beismert tényállítással nem ellenkező állitások vannak hozzákapcsolva, meit nem mindenben oszthatjuk e tekintetűén szerzőnek nézetét. Szei zö a bizonyítási eszközök közé felveszi a felek személyes meghalgatását is. Ez egészen uj beosztása a bizonyítási eszközöknek. Sokat lehetne pro és contra vitázni ezen kérdés helyessége felett, mi azonban az uralkodó nézetnek megfelelőleg azt tartjuk, hogy a felek személyes meghallgatása nem képez bizonyítási eszközt. Szerző munkájának főérdeme az, hogy a gyakorlati életből merített tapasztalatokra támaszkodva plastikusan érthető modorban és helyes beosztással adja elő mindazon controversiákat, amelyek a sommás törvény gyakorlatában lépten-nyomon előfordulnak. Szerző behatóan tanulmányozta az uj polgári perrendtartás törvény tervezetét- is, ami munkájának csak előnyére szolgál. Szívesen láttuk volna oly nagy gyakorlattal biró jogásztól mint a szerző, ha az egyes controverziakat iparkodott volna meg is oldani és saját idevonatkozó nézeteit ki is fejtette volna, mert ha a szerzőnek munkáját áttanulmányozzuk, látjuk, hogy szerző bír annyi elméleti és kiváltképpen gyakorlati ismerettel és érzékkel, hogy helyesen oldhatott volna meg sok vitás tételt és ellenkező gyakorlatot.