A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 20. szám - A gyilkosság és emberölés. 1 [r.]

Í62 A JOG késnek; mert folyamodó abbeli kérelme, hogy a gyulai 16. sz. betét és a belváradi 406. sz. tjkv.-ben felvett ingatlanokra 1200 fit s jár. erejéig bekebelezett végrehajtási zálogjog a csatolt engedmény alapján reá átruháztassék, amint ezt a zombori tszék mint váltóbiróságnak 1898. évi 2,624. sz. végzése indo­kolásában helyesen kifejtette, nem tekinthető a végr. törv. 17. §-ában emiitett, a végrehajtás folytatásának más jogositott javára leendő elrendelése iránt, hanem a már bejegyzett és más személyre átruházott végrehajtási zálogjognak a telekkönyvi rendtr. szerint leendő bekebelezés iránt előterjesztett kére­lemnek)). A most idézett két határozat is ellenkező. Igaz ugyan, hogy nem áll rendelkezésünkre a Kúria határozatában hivat­kozott tszéki indokolás s igaz, hogy az esetek különbözősé­génél nagyon óvatosaknak kell lennünk, mielőtt kimondjuk, hogy a két eset minden tekintetben azonos-e vagy sem ­de az adott esetben bár mennyire keresném is a különbséget, fellelni nem birom. Mert a kérdés a maga egyszerűségében csak az, hogy a telekkönyvi hatóság a hozzá beérkezett azon kérvényt, melyben a végrehajtató, vagy más érdekelt a végre­hajtási zálogjog engedményezését bekebelezni kéri — helytadó­lag intézheti-e el — ha t. i. az összes kellékek megvannak, vagy el kell-e azt utasítania? Amint egyszer az engedmény be van kebelezve, az enged­ményes bizonyos idő múlva — jogerő beálltával — ugyan­azokat a lépéseket teheti meg, melyek az engedményezőnek voltak addig fenntartva, mert oly engedményt, melyből az en­gedményesre kevesebb jog hárul, mint amennyi az enged­ményezőt illette nem ismerünk. A kir. Kúriának most idézett két határozata is mutatja, hogy a gyakorlat nem egyöntetű s hogy a bíróságok sok­esetben jogerősen döntöttek igy is, ugy is. Nem találom döntő súlyúnak azt az érvelést, hogy a végre­hajtató személyében történt esetleges változás lenne az aka­dálya annak, hogy a telekkönyvi hatóság a végrehajtási zálog­jogot engedményezés utján az engedményesre nem jegyeztet­heti be, mert hiszen csak egy lépéssel kell tovább mennünk, s akkor abban is kétkednünk kellene, hogy szabad-e a végre­hajtási zálogjogra alzálogot kebeleztetnie a telekkönyvi ható­ságnak, — ha az nem tudja, hogy a végrehajtató személyében időközben történt-e változás^vagy sem. És vájjon melyik telek­könyvi hatóságnak lennének ilyen aggályai? A végrehajtás folyamán az ingatlan eladatott s az elért vételár felett a telekkönyvi hatóság sorrendet tart. Annak rendje és módja szerint azután utalványoz s utalványozza a pénzzé változott végrehajtási zálogjogot annak, ki a telekkönyv szerint jogosult s soha sem keresi meg a végrehajtást elren­delő bíróságot annak a közlése iránt, hogy a végrehajtató szemé­lyében nem történt-e változás. A gyilkosság és emberölés.*) Irta Dr. TÓTH LÁSZLÓ, budapesti kir. Ítélőtáblai tanácsjegyző. A) Történeti visszapillantás. A gyilkosságot kétségtelenül a legrégibb bűncselekmény­nek kell tekintenünk. Épen ez az oka annak, hogy minden műveletlen és művelt népnél találunk oly megtorló eszközöket, illetve módokat, amelyeket akkor vettek alkalmazásba,' mi­dőn valakinek az életét harmadik személy elvette. A gyilkosság és emberölés fogalma, — a legrégibb idők­ben — azonos volt. Akkor még nem találta szükségesnek a jogérzék annak a kutatását, hogy vájjon az, aki mást az éle­tétől megfosztott, szándékosan tette-e azt, vagy nem, illetve, ha szándékosan tette, előre megfontolta-e ezen szándékát, vagy pedig csak a pillanatnyi fölhevülés érlelte-e azt meg benne ? A distinkció ezen hiányát csak természetesnek kell talál­*) L. szerző : «A dolus fogalma az olasz büntetőjogi irodalomban^, a «Jogj» 1907. évi ü—y.számában, s <-A gyilkosság és emberölés fogalmao u. o. 3i. 36. sz. nunk. Az emberiség gyermekkorában, a tulajdonszerzésnek az egyik módja volt az, hogy egyik ember megölte a másikat s vagyonát elfoglalta. Amint tehát — a fejlődés első stádiu­mában - magánjogi fogalmat láttak a gyilkosságban, ugy később is, midőn a cselekmény már megszűnt magánjogi foga­lomnak lenni s midőn már — habár csak a vérboszu és a kompozíció alakjában büntetőjogi szankció alá került: épen semmi súlyt sem helyeztek arra, hogy a cselekménynek az indító okát vizsgálják s hegy ezen vizsgálat eredményéhez képest, distingváljanak. A kezdetleges jogrendszerek főjellemvonása épen abban áll, hogy a cselekményeket nem belső tartalmuk, hanem külső megjelenésük szerint különböztetik meg. Az előbbi eljárás következménye a cselekmény indító okai vizsgálásának a mellőzése; az utóbbié pedig a cselekménynek az aktiv és passzív alany, továbbá az elkövetési hely, eszköz, mód és idő szerint való megkülönböztetése. Mig tehát a fejlett jogrendszerek az ölési cselekményeket — rendszerint - a belső kritériumok alapján osztályozzák s ekként a gyilkosság, szándékos és gondatlan emberölés, vala­mint a halált okozó súlyos testi sértés fogalmát állapítják meg: addig a kezdetleges jogrendszerekben olyan osztályozá­sokat találunk, amelyek a modern jogban, delictum sui gene­risként, csak a legritkább esetben szerepelnek, illetve, a jog­rendszerben csak mellékjelentőséggel bírnak. így pl. a kezdet­leges jogrendszerekben delictum sui generis volt az orgyilkosság, a mérgezés és a bérgyilkosság, holott ezek a cselekmények — napjainkban — egyszerűen a gyilkosság fogalma alá tar­toznak s ezen szabály alól alig egy-két kódexben találunk kivételt. Mindezekből megállapíthatjuk az ölési delictumoknak, a kezdetleges jogrendszerekben, egységes fogalmát. I. A következőkben áttekintést óhajtunk nyújtani arról, hogy a gyilkosságnak, mint bűncselekménynek, milyen hely jutott a kezdetleges jogrendszerekben. Az ó-kor egyik legrégibb népénél, a babyIonoknál, halál­lal büntették a gyilkosságot. Nem tettek különbséget az idő, hely és a személyek között, hanem minden egyes esetben, amidőn egyik ember a másikat életétől fosztotta meg, a jog­sértőt kivégezték.1) Az asszíroknál szintén ezt találjuk, mégis ama külömb­séggel, hogy az oltár közelében elkövetett gyilkosságot, előbb kínzással büntették meg s csak azután alkalmazták a halálbün­tetést.2) A szíreknél is halállal büntették a gyilkosságot. Minden rendszer nélkül alkalmazták ily esetben a megfojtást, elégetést, lándsával való átszúrást, fölakasztást, agyonkövezést, kerékbe­törést, fölnégyelést, kettéfürészelést, hamuba fulasztást, szekér­rel való agyonzuzatást, álfatok lábai, vagy vaseszközök alatt való agyontapostatást.8) A kínaiak legrégibb büntetőtörvénye — amelyet Sun császár, «U hin» («Az öt büntetés*) cím alatt, Kr. e. 2600-ban adott ki — máglyahalállal, fölnégyeléssel, lefejezéssel és agyonnyomással büntette a gyilkosságot.4) Több mint három­ezer év múlva, (Kr. u. 747.) Min Hnau-li császár eltörölte a halálbüntetést s mintegy tizenegy évig száműzetéssel büntet­ték a gyilkosságot. A perzsáknál is halálbüntetést állapított meg a törvény a gyilkosságra. Külön büntette a perzsa jog a mérgezést ; ily esetben a tettesnek a fejbőrét lenyúzták, s őt magát agyon­kövezték. 5) Az örmény jog is halállal büntette a gyilkosságot, csak­*) Johns: «The LawoftheKing Hammurabi.» Edinburgh, 1903. 3) A n q u é t i 1: «Mémoires deTAcadémie des inseriptions et bel­les-lettres». XLIII. kötet. 3) L. a Biblia egyes részeit, különösen a Birák könyvét. 4) L. Andreozzi: «Le leggei penali dei antichi cinesi», Fi­renze, 1878. s) L. a Zend-Avestát.

Next

/
Oldalképek
Tartalom