A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 12. szám - A birói pragmatika alapelveiről. 6. [r.]

A JOG 99 foglalást kifejezetten megengedi, mert hiszen a törvény az önhatalmú visszafoglalás megengedésével csak a megengedett cél kiviteléhez szükséges eszközökre ad szabadalmat. Nem áll tehát az, hogy ha a törvény az önhatalmú visszafoglalást kifejezetten megengedné, «a visszafoglalót semmi körülmények között sem terhelné annak a kárnak megtéritése, amelyet a visszafoglalás által okozott.» A Tervezet még azért is veszélyesnek tartja a mai jogállapot fenntartását, mert : «ha a megfosztottnak jogában áll a foglalót a jószágokból egy év alatt hasonló erőhatalommal kivetni és kiűzni, akkor természetesen az ekként kiűzött viszont szintén élhet a visszafoglalás jogával.)) Ez a következtetés valósággal jogi lehetetlenség, sőt azt tartom, hogy éppen a Tervezet hirdet ezzel a felfogásával veszedelmes jogelvet. Jogos védelem és jogos támadás ellen nincs jogos védelem. A jofos védelemmel és a jogos támadással szembeszálló erőhatalom feltétlenül jogtalan. Ha a jogos önsegélylyel szemben is megengedjük az önsegélyt, akkor anarchiát teremtünk a jogok érvényesítése terén. A mai jogállapotot azonban nem lehet alaposan vádolni azzal, hogy kedvezne ennek az anarchikus elvnek. Azt elismerem, hogy a jogos önsegély alkalmazhatóságának határidőt kell szabni. Az azonban már tisztán jogpolitikai, célszerűségi kérdés, hogy ez a határidő mily tartamú legyen. Ezt a kérdést itt, ahol csupán a birtokvédelem alapelveivel foglalkozom, nem akarom megvitatni. A Tervezet a birtokvédelem szabályozásánál az 516. § ban megalkotott abból a fogalommeghatározásból indul ki, hogy: «tilos önhatalmat gyakorol, aki anélkül, hogy a tőrvény megengedné, a birtokost a birtoktól megfosztja, vagy őt birtokában háborítja)). A jogos önhatalom gyakorlását tehát a törvény kifejezett engedelméhez köti. Helyesebbnek tartanám, ha a törvény az önhatalom tilos voltának megítélését a törvény tilalmára alapítaná s azt mondaná: «tilos önhatalmat gyakorol, aki a törvény tilalma ellenére . . . stb.». Az emberi jogok szabályozásának alapelve a szabadság. Szabad minden emberi tevékenység, amely idegen jogkört nem sért. A törvény megvonja az egyes ember jogkörének határait, s megtiltja az ezen jogkörébe való jogtalan beavatkozást. A jogrend szabályozásának helyes alakja tehát nézetem szerint (nem mondom, kivétel nélkül) a törvény tiltó parancsa. Ami a tiltó rendelkezések körén kivül esik, az szorosan jogi szempontból, szabad, megengedett dolog. A célszerűség elve is a jogrend szabályozásának ezt a módját kívánja meg. Az emberi tevékenység sokféleségénél fogva lehetetlen a személy minden cselekményét minden vonatkozásában positiv törvényi rendelkezés alá vonni. Célszerűbb tehát e helyett, mindazon a jogterületen, ahol a jogosultság egyenes kimondása nem elkerülhetetlen (ahol a jogosultság nem kizárólag a tételes törvényben birja forrását és alapját) tiltó rendelkezésekkel szabályozni az emberi tevékenység határait azzal a sanctióval, hogy amely cselekmény a törvény tiltó parancsát nem sérti, az szabad, az jogos. Mert az ember jogkörének tartalmát alkotó jogosultságok száma mindenesetre nagyobb a mások jogkörét sértő cselekmények számánál. Ha tehát a tilos önhatalom fogalmának meghatározásánál a törvény kifejezett engedelme helyett, a törvény ellenkező tilalmát vesszük alapul, megszabadulhatunk a Tervezet álláspontja szerint «veszélyes)> elv kimondásának kényszerűségétől, a nélkül, hogy magát az elvet feladnók. Én azonban nem fékem a törvényt azigazmondás következményeitől s ezért bízvást ki merném mondani az 517. §-ban azt, hogy : a birtokos erőhatalommal visszaveheti, visszafoglalhatja (megfelelő határidőn belül) a tettestől azt a dolgot, amelyet az tőle tilos önhatalommal elvett, vagy elfoglalt. A birói pragmatika alapelveiről. Irta KONCZ MIHÁLY dr. csongrádi kir. albiró. (Vége.*) Az elévülés határidejét, egyezőleg a fegyelmi törvény 74. £-ával, 1 évben állapítottuk meg. A 72. §-ban felsorolt egyes fegyelmi esetekre következőket jegyezzük meg : Az a) pont nagyjában megfelel a fegyelmi törvény 20. §-a a) pontjának, azzal a különbséggel, hogy a tényálladékhoz megkivánnók a károkozást. A b) pontot még ki lehetne egészíteni azzal a rendelkezéssel: fegyelmi vétséget követ el az is, aki gondatlanságból valamely szabadságvesztés-büntetésre itélt egyént az Ítéletben megjelölt időn tul fogva tart. Ez ugyan konkurrálna a btk. 193., 194. §-aival, csakhogy e törvényszakaszok tényálladékához Edvi Illés K. kommentárja szerint (II. 144. lap) a szándék szükséges. Gondatlanság lehet az egyszerű elnézés, és ha kárt okoz is, mert a culpa igen sokszor a következményei szerint levis vagy lata s azért általánosságban nem állhat meg a kir. Kúria 461/884. sz. határozata (Grecsák: Dtár III. 302.!.) mely szerint «az 1871: VIII. t.-c. 20. §. a) p. a fegyelmi vétség alkotó eleméül múlhatatlanul megköveceli, hogy a biró hivatali kötelességét vétkesen szegte meg legyen, és az esetleges mulasztáson elnézésen, tévedésen felül még annak vétkessége is bizonyítandó))(?) A d) pont szerinti nyilvános botrány fogalma alá a nyilvános helyen, utcán, vendéglőben, tárgyalóteremben stb. elkövetett botrányokat soroznám. A tisztviselők között a hivatalban történt még oly lármás összeveszések sem tartoznának ide. Az e), k), 1) pontokban a büntethetőség alapja az indokolatlan durva sértés (nem szükségképen becsületsértés; tehát a sértettnek vétkesnek nem szabad lenni, mert akkor a sértés nem oknélküli. Osszeveszés közben a kölcsönös sértegetéseket nem soroznám ide. Az i) pont alatti összeférhetetlen magaviseletet nem egy esetből, hauem az esetek láncolatából lehetne megítélni. Az alattomos áskálódások, kémkedések, a hivatalfőnöki (nem épen a bíróság főnöke) praepotens viselkedés megtorlását célozzák az z), k) pontok alatti rendelkezések. Az /) pont a hivatalfőnök (lehet esetleg a biró, ki az alatta álló segéd- és kezelőszemélyzetnek főnöke, irodaigazgató, ki az írnokok felett felügyeletet gyakorol stb.) tekintélyének megvédelmezését, az m\ n) pontok esetei a hivatali rend és fegyelem megvédését célozzák. Az //) pontban «közvetlen főnök» alatt természetesen nem éppen a bírósági főnököt kell érteni, hanem pl. közvetlen főnöke a biró a mellé beosztott kezelőnek, jegyzőnek. Természetes, hogy ez a rendelkezés a szórványos visszaélések megtorlására szolgál \ csak a kezelőkkel és segédszemélyzettel szemben lehetne alkalmazható, mert ezek működése nem önálló, hanem kisegítő, alárendelt. Nem mellőzhetjük el, hogy a mai joggyakorlatban súlyos fegyelmi vétségnek minősített egy pár esetre ki ne terjeszkedjünk, amit a tervezetben szándékosan mellőztünk el. Ilyen pl. a részegesség. Ha valaki részegségében nyilvános botrányt követ el és nem alkoholista, akkor fegyelmi vétséget kövét el. Ha ptdig alkoholista, akkor beteg és ezt a körülményt nem titkosan, a minősítésben, hanem nyilvánosan felügyeleti uton kell megállapítani (18. §.). Ha pedig ez az ok az illetőt szolgálatképtelenné teszi, nyugdíjazása iránt fegyelmi eljárást kell indítani (75. §.). Az alkoholista által elkövetett excedálás nem fegyelmi vétség (legtöbbször nem is számitható be neki) nem büntetést érdemel, hanem kényszernyugdijazást. A másik a csőd esete. Sólyom A. A Jogi Lexikon III. 463. lapján azt véli, hogy a fegyelmi bíróság csőd és tékozlás miatti gondnokság esetén az 1869. IV. t.-c. 6. § c) p. és az 1883: I. t.-c. 1. § b) p. alapján hivatalvesztést mond ki. A hivatkozott törvényszakaszok a hivatalviselés negatív kellékéül állítják fel, hogy az illető pályázó csőd alatt ne álljon; tehát csőd (gondnokság) esete relatív hivatalviselési képtelen*) Előző közlemény a 10. számban.