A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 52. szám - Impressióim a pécsi első országos rabsegélyző-kongresszusról

386 A JOG és fáradhatatlan agitatorius tevékenységének köszönhető, hogy létre jött a sikerekben oly gazdag első orsz. rabsegélyző-kongresszus, — hogy számos táblai terület van még az országban, hol rabsegélyző-egyesület nincs, igy pl. nincs Szegeden, második legnagyobb városunkban, a legmagyarabb vidék centrumában, nincs Pozsonyban, a nyugati kultúrához legközelebb fekvő helyen, nincsen Kassán, a felvidék kulturális központján, nincs Marosvásárhelyen és nincs Kolozsvárt, Erdély fővárosában; viszont külföldön a társadalmi tevékenység fontos tényezőjét képezi a rabsegélyzés; Franciaországban, Angliában néhány száz ily egyesület van, amelyek több kerületbe és egy központi szövetségbe beosztott közös igazgatás alatt állanak; ezek élén Angliában a walesi herceg áll; még Spanyolország- és Portugáliában is nagy elterjedtségnek örvend a rabsegélyezés és jelentékenyen el van terjedve Amerikában és Japánban is; Ausztriában a rabsegélyző-egyesületek működésükről évkönyvet adnak ki és azokat egymással okulás és tapasztalatszerzés végett kicserélik. Felpanaszolta az előadó, hogy bár büntetőtörvénykönyvvünk á7-ik §-a intézkedett arról, hogy a büntetéspénzek részben rabsegélyzésre fordíttassanak, ez még sem történt meg, azóta több min. rendelet a törvény célját megmásitotta ugy, hogy legutóbb, midőn a kormány behatóbban foglalkozni kivánt a rabsegélyzéssel, azt találta, hogy a büntetési pénzalap más célokra, mint fogházak, javítóintézetek, stb. építésére el lett költve; a törvényhozás évenként 60,000 koronát megszavaz rabsegélyzésre, de a rabsegélyző-egyesületek oly lanyhán és nemtörődömséggel fogták fel hivatásukat, hogy a 60,000 koronából alig költöttek el évenként 34,000 koronát ugy, hogy volt rabsegélyző-egyesület, amelyik rabszegélyzésre 5 —10 koronát költött csak el; volt olyan is, amelyik egyáltalán nem törődött feladatával, nem adott magáról életjelt, csak papiroson létezett. Nem elég az, ha rabsegélyző-egyesületek megalakulnak és a tagok a tagdijakat befizetik, sokkal fontosabb az érdeklődés, a rabok sorsával való törődés. Meg keli változni az elitéltek és a bűnösök felfogásáról való nézeteknek; aki egyszer a fogház küszöbét átlépte, az megbélyegzett ember; elmúlt századokban testileg is megbélyegezték a foglyokat, ma már elhagyták a testi megbélyegzést, de annál élénkebben uralkodik a lelki megbélyegzés; fogházviselt emberrel többé szóba nem akarunk állni, húzódozunk tőle, munkát nem adunk neki, igy keresethez, jó szóhoz nem jut, kitaszítjuk őt a társas együttélésből, ily körülmények között újólag bűntettre kényszerül, mégha előbbi bűntettét meg is bánta, lelki átalakuláson ment keresztül és a javulás útjára akart lépni; a mai viszonyok között a bűntettest a törvényes büntetés kitöltése után is üldözzük, pedig ez nagyfokú igazságtalanság; igazságtalanság van továbbá abban is, hogy nemcsak a büntevő szenved büntetést, hanem az otthon, minden kereset, támasz nélkül maradt család, feleség, gyermekek, szülők; gyakran megtörténik, hogy ily viszonyok között, mikorára a fogoly kitölti büntetését, családja elzüllik, hazajövet feleségét, gyermekeit büntanyán vagy koldustanyán aljasodva, elkóborolva találja; ily szomorú viszonyok között nem csoda, ha a fogoly elkeseredik, kialszik belőle minden jóérzés és elkeseredésében újólag büntettet követeseizüllött családja pedig ugyancsak részben, vagy teljesen a bűnösök táborába lépett: a rabsegélyző egyesületeknek tehát nemcsak az lesz a feladatuk, hogy a fogházban jó magaviseletet tanúsított szegény rabot anyagi támogatásban részesítsék, hanem sokkal fontosabb feladat az, hogy családjával foglalkozzék, ne hagyja a keresőjétől megfosztott családot teljesen tanács nélkül, adjon és szerezzen neki munkát, ugyszinte a kiszabaduló fogolynak is közvetítsen munkát. Ily tevékenység nagyban fog hozzájárulni ahhoz, hogy számosan megmentetnek a visszaeső bűntettől és számosan visszatartatnak a bün lejtőjétől. Helyes büntetési rendszer rabsegélyezés nélkül is fejthető ki; ma is találó az újonnan szervezett nemzetközi börtönügyi kongresszusok nagyérdemű megalapítójának az 1872-ik évi kongresszusra vonatkozó jelentésében foglalt ama nyilatkozata, hogy: hiába javítottuk meg fogházainkban nagy fáradság és anyagi áldozatok révén oktatás, vallás-erkölcsi tanítás, munkára való szoktatás vagy valamely mesterségre való oktatás által a rab szivét és akaratát, hiába tettük őt tanítással és munkával kereset-képessé, hiába érleltük meg benne a szándékot, hogy becsülettel tartsa fenn magát, hogyha szabadulásakor fegyverben áll vele szemben a világ és senki sincs, aki barátsággal közeledne felé, senki, aki bizna benne, senki, aki kész lenne alkalmat szolgáltatni arra, hogy napi kenyerét becsületes módon szerezze meg. Nyilvánvaló tehát, hogy a rabsegélyezés nem felesleges és túlhajtott humanistikus intézmény, amint azt sokan tartják és azt mondják, mennyi tennivaló volna a szegény becsületes emberek sorsán javítani; az igaz, hogy államnak és társadalomnak kezet kell fogni, a tömegnyomor szenvedésein is enyhíteni, de ebből még nem következik, hogy a rabok sorsával való foglalkozás felesleges volna; sőt, amint könnyen belátható a fennebbiekből, nemcsak nem fölösleges, hanem szükséges dolog, sőt a társadalom jól felfogott érdeke követeli ezt, önvédelmi harca ez a társadalomnak, államnak egyaránt tulajdonképen, mert a bűnözés megelőzése szempontjából nem képes annyit tenni tulajdonképen a legjobb börtönrendszer, a legigazságosabb birói ítélet; csakis a célirányosan vezetett rabsegélyezési tevékenység, ami tulajdonképen nemcsak egyszerűen az elitélt szabadulásakor való anyagi támogatásából áll, hanem elítéltetése pillanatától kezdve sok irányban kell vele foglalkozni: erkölcsnemesitő, magába szálló, lelkét nemesítő s javulásra téritő oktatásban kell részesíteni, munkára szoktatni, valamely mesterségre tanítani, stb., őrködni és gyámkodást kell kifejteni támasz és kereset nélkül maradt családja felett, az otthonát conserválni kell ; ezen sok irányú tevékenységet nem is fejezi jól ki a rabsegélyezés szó, nem fedi teljesen a fogalmat, azért a pécsi kongresszus eredményeiben nagy tevékenységet kifejtő, kiváló jogászunk és jogi irónk, Balogh Jenő dr. egyetemi tanár indítványára a sokoldalú rabsegélyezési tevékenység fogalmát hűbben jelző, idegen szavat: a patronage-t ajánlotta ; célirányosan és tervszerűen vezetett patronage-tevékenység mellett érhető csak el, hogy a visszaeső bűnözők száma kevesbedni jog és a foglyok otthonának conserválása által pedig a bűnözők gazdag forrását apasztjuk ki; nyilvánvaló tehát, hogy a rabsegélyezés, a helyes mederben vezetett patronage nem túlhajtott filantrópia, nem álhumanismus, hanem egy .nagyon gyakorlati, vagyon-, köz- és életbiztonságot szolgáló intézmény, a kriminalis prophylaxis szempontjából nélkülözhetetlen intézmény; államnak, társadalomnak jól felfogott érdeke, sőt egyenesen kötelessége. Hogy ezen magasztos célt elérhessük, szükséges volt az egyesületben való szervezkedés ; de most már az a fődolog, hogy a közönség, — amelynek elvégre nagyon fontos érdeke a bűnözési eseteknek kevesbedése, — ne várjon mindent az államtól és ne mindent a hivatali teendőkkel ugy is túlterhelt s ezért kifáradt hivatalnoki kartól, hanem lépjen maga sorompóba, kérjen részt a munkából, mert ha a közönség nem fog az ügy iránt érdeklődni, a mi mozgalmunkból nem lesz semmi, a formális megalakuláson tul, — tehát csak papiroson való élettel, — egyébbel nem fogunk dicsekedhetni; az állami és a hivatalnoki kar, az által, hogy lehetővé tette ezen egyesület megalakulását, jórészt kötelességének eleget tett Különösen a nők vegyék ki részüket a patronage-tevékenységből, nekik több idejük van, nemes szivük és jóságos gondolkozásuk van; páratlanul szép és humánus cselekedetre nyilik alkalmuk a patronage-tevékenység terén; szükséges volna, hogy minden elitélt családjának külön «párfogója» legyen, aki nemcsak pénzsegélyt eszközöl ki számukra, hanem az elhagyatott családnak erkölcsi támasza is lesz, munkához juttatja, mintegy őrangyalává válhatik ilyen szánalomraméltó családnak; és ne feledjék a nők, hogy nemcsak férfiak követnek el bűntetteket, hanem igen gyakran nők és gyermekek is; utóbbiaknál ők a kölcsönös nagyobb bizalomnál fogva is eredményesebben működhetnek. Különösen elszomorító látvány, midőn az ember fogházakban a felnőtt és öreg foglyok között fiatal koruakat és gyermekeket is lát; nagy csapás ez az ide került gyermekekre, mert azok itt nem javulhatnak meg, az öregek kitanítják őket minden rosszra, mintegy megjáratják velők a gonoszságok, a gaztettek és bűnök magasabb iskoláját, ezért mondja Liszt Ferenc, ez a kiváló berlini kriminalista: «Ha a biró a fiatal gonosztevőt futni hagyja, akkor talán nem lesz visszaeső, de ha megbünteti, akkor biztosan visszaeső lesz». Azért örvendve vette tudomásul a pécsi rabsegélyző, patronage-kongresszus, hogy a törvényhozás asztalán fekszik már azon törvényjavaslat, mely szerint minden olyan gyermek, amely a bíróság elé állíttatik, állami gondozás alá kerüljön, ezzel a zülleni indult gyermekek állami segélylyel való megmentését célozza; a bíróság elé kerülő gyermekek az állami gyermeki menhely gondozásába jutnak; a fiatalkorú büntevők birói eljárásánál mennél nagyobb gondossággal és körültekintéssel való bánásmód miatt, külön, kizárólag csak e feladattal megbízott biró lesz, az u. n. fiatal korúak birája, amely intézmény már másutt, különösen Amerikában fényes eredménynyel dicsekedhet; a pécsi kongresszus oda akar hatni, hogy az állami gyermekmenhelyek felügyelete a 15-ik évtől a 18-ik évig kiterjesztessék, mert a 15—18. évben van a gyermek a legnagyobb kísértésnek kitéve. Azokra a gyermekekre, kik az állami gyermekmenhelyek felügyelete