A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 51. szám - A végrehajtási törvény novellájáról. 1. [r.]

374 A JOG hető, mert még a rokoncélu intézkedéseket is szétszórva tar- I talmazza. I Ezek után a részletekre áttérve, a következőkben adom elő szerény észrevételeimet: Az 1. §-nál elégnek tartanék annyit mondani, hogy: «A vhajtási eljárásról szóló 1881 : LX. t.-c.-nek az alábbiak szerint hatályon kivül helyezett és módosított intézkedései helyére a jelen törvény intézkedései lépnek*. A 2. §-nál mindenekelőtt az a megjegyzésem, hogy ezt a §-t a 4. §. helyére tenném, a fentebb már emiitett abból az okból, hogy legalább az a rendszer tartassék meg, hogy a javaslat a vh. törv. §-ainak sorrendjében halad. A §. 1. pontjánál egyebekben teljesen osztom Kocsán kartársamnak észrevételét, amely szerint helyesebb szövegezés lenne az «imakönyvek» helyett «és imakönyvek» mert ez jobban kifejezné a mondat előbbi részével való kapcsolatot. Egyáltalában nem helyeslem azonban a rendjeleknek, érdempénzel<nek és egyéb diszjeleknek a vhajtás alól való elvonását. Ezen intézkedés indokolásával ugy a javaslat, mint az 1881 : LX t.-c. adós marad, de bajos is ezt az intézkedést indokolni, a mai demokratikusabb felfogás mellett. Ezek a tárgyak ugyanis csak az emberi hiúság istápolására szolgálnak s igy semmi közük a megélhetéshez s bár viselésük legszemélyesebb jog, azért még sincs annak értelme, hogy tulajdonosuk még ezen a téren is kiváltságban részesüljön, holott a legtöbb esetben éppen a jobbmóduak közé tartozik. Ennélfogva én ezeket a tárgyakat a foglalás alól nem vonnám ki, hanem | csakis azt az intézkedést tenném, hogy árverés alá csak be- \ olvasztva, vagy alkatrészeire szétbontva bocsáj hatók; avagy adományozónak visszaadandók, aki azt nyers értéke szerint beváltani köteles. Utóvégre, ha a javaslat a vhajtást olyan szégyennek tartja, hogy az ingó vhajtásnál még az adós nevének a kitételét sem engedi meg, akkor a szegény hitelezővel szemben is legyen annyira méltányos, hogy a rendjelviselő uraktól is behajthassa pénzét ! A 4. pont szövegezése nem fedi a javaslatnak az indokolásból kitűnő szándékát,1'amely arra irányul, hogy azok a felszerelések se legyenek lefoglalhatok, amelyek nélkül a hivatal, intézet vagy üzlet nem folytathatná működését. Ezt a gondolatot sokkal világosabban fejezi ki az indokolás, mint maga a javaslat, miért is én a 4. pont helyébe a specializálás helyett a következő szöveget javasolnám. «4. A köz-, vagy magánhivatalhoz, intézethez vagy üzlethez tartozó mindazok az ügyviteli vagy felszerelési tárgyak, amelyek nélkül a hivatal, intézet vagy üzlet működését nem folytathatná)). Az 5. pontnál helyesebbnek tartanám ezt a szövegezést : «5. Mindazoknak egyenruhája, akikre nézve az egyenruha viselése kötelező, — kivéve a magántársulatoknál, vagy egyéneknél alkalmazott tisztviselőket és polgárokat — úgyszintén a vallási stb.» Ezt az intézkedést a javaslat azzal indokolja, hogy «jogosult, hogy oly egyenruha, melyre valakinek hivatása gyakorlásához szüksége van, a vhajtás alól mentes legyen». Ezt indokolásnak el nem fogadhatom, mert csak egy — a javaslat többi felületességeivel összhangzó — odavetett frázis, mely éppen arra a kérdésre nem felel: miért jogosult ? Azonkívül azt is kétségbe vonom, hogy a magánosok által előirt egyenruha a «hivatás gyakorlásához szükséges* volna; utóvégre a magyar Földhitelintézet kapusa, vagy a Merkurbank kifutója éppen olyan jól teljesítheti kötelességét polgári ruhában, mint papagályszinü egyenruhában. Azonkívül pedig a dolog ugy áll. hogy az egyenruhát vagy a szolgálatadó adja, vagy a szolgálattevő veszi; előbbi esetben a vhajtás alól mentesítés módja az igényper, az utóbbiban pedig teljesen méltánytalan volna, hogy az egyenruhát kisebbre készítő szabó azt le ne foglalhassa. Azonkívül az is igen tág kifejezés: «akikre nézve az egyenruha viselése kötelező», mert hiszen a cigánybandák és veteránegyletek tagjaira is kötelező lehet az egyenruha viselése, már pedig nehezen hiszem, hogy ezen egyenruhák foglalásmentességét is biztosítani akarná a javaslat. A hetedik ponthoz csak az a megjegyzésem van, hogy ha már a javaslat a felsorolásnál dativust használ, tartsa meg ezt mindenütt, ami az értelem világosságának is javára volna s ez esetben e pont szövege igy módosulna: ((tisztviselőknek. . . . hivatásközben működő személyeknek hivatásuk. . . .» A 10. pontra mindenekelőtt az a megjegyzésem, hogy ez rettenetes rossz magyarsággal, sőt homályosan van szövegezve, homályosan azért, mert a dativus használata megengedi azt a magyarázatot is, hogy a vhajtást szenvedett ((háznépének* ingóságai is lefoglalhatok e pont korlátai közt; ugyanazért helyesebbnek tartanám e pont bevezető részének ekként való szövegezését: «a vhajtást szenvedő és háznépe részére a háztartáshoz stb.» Nem fogadhatom el e pontnál Kocsán és Káplány urnák (Jog 1907. évi. 279. 1. és Tkönyv 1907. évf. 283. 1.) azt az ajánlatát, hogy a szükségesség a ((társadalmi állás- és életviszonyokhoz* mérten állapíttassák meg; mert ez bizonyos fokig a törvény előtti egyenlőséget sértené, s a javaslat célján is tulmenne, amely az általános fogalmak szerinti létfentartáshoz szükséges tárgyakat óhajtja kivenni a foglalás alól, a nevezett urak által ajánlott módosítás szerint pedig az életszükségleti cikkek a társadalmi állás szerint mérlegeltetvén, a már jelenleg is túltengő plutokráciának nyújtana kiváltságot. A 11. pont szövegezését szintén nem találom szerencsésnek s ahelyett a következő szöveget ajánlanám: «A vhajtást szenvedett vagy háznépe betegsége vagy testi fogyatkozása miatt szükséges gyógy-és egyéb szerek és segédeszközök*. A 14. ponthoz csak azt jegyzem meg, hogy annak utolsó sorában az «érték erejéig* kifejezés pleonazmus, elég volna csak «értékig». A 15. pontnál a dativus ismét a «részére» szó helyett használtatik, amiért is világosabb lenne ugy: «a vhajtást szenvédő és háznépe részére egy havi stb.» (Folytatása következik.) II. Irta NAGY ZOLTÁN szegedi kir. törvényszéki biró. A képviselőház igazságügyi bizottsága által letárgyalt és remélhetőleg mihamarább a képviselőház elé kerülő, — a címben körvonalozott — javaslat 4., 15. és 16. §-ai ismét felszakították a bírósági végrehajtóknak még alig behegedt sebeit. Az idézett §-okban lefektetett azon rendelkezések, hogy 50 K-t meg nem haladó pénzköveteléseknél a végrehajtás hivatalból foganatosítandó; továbbá, hogyha több foglaltató van, az árverési hirdetményt közülök csak azoknak kell kézbesíteni, kiknek javára az árverési hirdetmény kibocsátása napjáig a foglalás már foganatosíttatott s végre az, hogy ingóságokra vezetett végrehajtásnál a becsüs mellőzendő és a becslést mindenkor a kiküldött tartozik teljesíteni, anyagilag is nagyon érzékenyen érintik a birósági végrehajtókat s nem alap nélküli az a feljajdulásuk, hogy a javaslat tervezte ezen sérelmek és mindazon mentességek, melyeket a javaslat egyik főcéljaként szociális és gazdasági országos érdekből kontemplál, munkakörüket és igy jövedelmüket tetemesen csökkenteni fogia olyannyira, hogy egyes helyeken megélhetésük, létezhetésük is lehetetlen lesz. A birósági végrehajtók országos egyesülete nem is késett eme vitális érdekektől szorongattatva illetékes helyen és módon aggodalmainak indokolt kifejezést adni s ugy memorandumuk, valamit e tárgyban megtartott rendkívüli gyűlésük és tisztelgésük az igazságügyminiszter ur előtt meggyőzhette az illetékes köröket ábban a tekintetben, hogy nemcsak fiskalitási érdek, de valóban jogszolgáltatási körülmény e sérelmeket orvosolni, illetve, amint azt az egyesület kifejezte, «anyagi rekompenzációban részesíteni* a megfosztott megélhetési eszközöktől. Minden ez irányban elhangzott biztatás és megnyugtatás dacára, nem gondolván, hogy akadna komoly, a létező viszonyokat számba vevő, alaposan mérlegelő jogászember, ki azt hinné, hogy bárminemű ((rekompenzáció* alkalmas lenne a magyar birósági végrehajtói intézménynek szervezésében fekvő, már megalkotásánál fogva, eredendőleg helytelenül felállított