A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 46. szám - Az akarat szerepe a jogban. 2. [r.]

A JOG 339 Minden jutalom vagy szenvedés, amely nem tiszta és észszerűen szükséges eszközt képez arra, hogy a jogtalanul elhatározott akaratot rendbe szedje s az annak a rendetlenkedéséből származott diszharmóniát s az egész társadalmi szervezet harmóniájának a megzavarását megszüntesse : jogtalan és vakmerő. A megbánás utján kiengesztelni az akaratot a joggal: ez az igazságos alapj a minden büntetésnek. Ha mármost a betegség meg van gyógyítva: minek akkor az orvosság ? Sem a törvényhozónak nincs joga ahhoz, hogy a priori büntetéseket állapitson meg, sem pedig a birónak nincs joga ahhoz, hogy az Ítéletekben azoknak a jellegét és tartamát meghatározza ; mert azoknak a hatása — éppen ugy, mint az orvosszereké, — csupán tanulmányozás cs tapasztalat folytán ismerhető meg biztosan s ezeknek az eredményéhez képest enyhíthetők vagy súlyosbíthatok a büntetések. így okoskodik a korrekcionálizmus. Részünkről tiltakozunk ezen túlhajtott elmélet ellen. Sem a büntettet nem tekinthetjük betegségnek, sem a büntetést orvosságnak ; és semmi szükség sincsen arra, hogy a börtönöket és a fogházakat kórházakká és iskolákká alakítsuk át. A bűntettes megjavulása óhajtandó dolog s hatásosan előmozdítandó ; de ez, az igazságosságnak sem egyedüli, sem főcélja nem lehet, hanem csupán egyik olyan alárendeltje lehet a többi célnak, amely a bűntett és a büntetés észszerű tanulmányozására irányítja figyelmünket. Egy iskola, amely figyelmen kivül hagyja ama borzalmakat, amelyeket a bűntett a társadalomban előidéz. Midőn egy gonosz ember fegyveres kézzel támad egy védtelen nőre, minő mélységes indulat vesz erőt azoknak a lelkén, akik tanúi e borzalmas jelenetnek. Midőn pedig eldördül a fegyver az áldozatra, a íölháborodás aggódásnak és félelemnek ad helyet. A méltatlankodó egyéni öntudat és a fölizgatott közhangulat a gyilkos ellen kiált. Mindenki érdeklődik az áldozat iránt s annak a szükségességét hangoztatja, hogy ekkora gonoszságot meg kell torolni . . Mindez, a korrekcionálisták szerint, hamis érzelem s allentétben áll a büntetés jellegével és az igazságosság jellemével. Az egyetlen társadalmi érdek, amelyet e szomorú eset érinthet, a bűntettesnek a joggal való kiengesztelésében s beteg akaratának a meggyógyitásában áll. Az áldozatra nézve nincs se védő kar, se vigasztalás; a megbotránkoztatott társadalomra nézve nincs semmiféle jóvátevési íormula, a brutálisan megsértett jogrendre nézve nincs semmiféle védelem; a megsértett erkölcsiségre nézve nincs semmiféle kiengesztelés. Ha — amint azt ezen elmélet hívei büszkén hirdetik — csakugyan ez lenne a jövőnek a büntetőjoga, ugy szomorú jövőnek néznének elébe fiaink! Azonban az ilyen utópia nem válhat valóra. A büntetőjog fejlődésképes tudomány, amelynek a mezejét folyton ujabb elméletek és rendszerek szélesbbitik; de azért biztosak lehetünk affelől, hogy sohase fog megtestesülni és gyökeret verni a büntetőjogterületén egy olyan elmélet, amely nem a szabad akaratnak : minden felelősség szilárd alapjának a föltétlen elismerésén alapszik. Dacára ezen elernyedt elméleteknek, amelyek a büntetést nem az igazságosság céljának, hanem a javítás eszközének tekintik, dacára azon hamis filantrópjának, amely minden bűntettesben gyógyítandó beteget vagy nevelésre szoruló kisdedet lát, dacára azon, az irodalmi romanticizmusnál is szomorúbb társadalmi romanticizmusnak, amely minden bűntettesben csupán a szenvedélyei ellenállhatatlan erejétől sújtott embert, illetve oly harcoló lényt lát, akit a végzet legyőzött : mint a mult nemzedékek, ugy a jövő nemzedékek szemében is Kain lesz a bűntettes örök typusa. Kain, aki ellen maga az isteni igazságosság szállt harcba, amely azt kérdezte : «mit tettél ? hol van a fivéred ! Átkozott leszesz s szökevényként bolyongasz a földön», Kain, akinek a kevély akarata és vad jelleme fölött győzelmet aratott a saját lelkiismerete, midőn fölkiáltott: . . «félelmem igen nagy . . . elrejtőzöm és szökevény leszek a földön, mert aki velem találkozik, az megöl engem*, Kai?i, aki ellen Istenhez kiáltott föl megölt testvérének a vére. De legfőbb ideje már, hogy bevégezzük értekezésünket, amelynek főcéljául az akarat és a jog között létező viszonyra rámutatást tűztük ki. Nem tartozunk azok közzé, akik mindig a Yorge Mowinque szomorú szavait hangoztatják szivükben és ajkukon: «Hitünk szerint A múltban minden Jobb volt». sem pedig azok közé nem tartozunk, akik folytonosan csupán a jövőbe néznek s ott sötét horizontot látnak; részünkről tagadhatatlan ténynek tartjuk, hogy társadalmunk kebelében mélységes bajok dúlnak s lármás nyugtalanság észlelhető, amelyből gyorsan ki kell jutnunk, ha el akarjuk kerülni a jelentkező hanyatlást. Mi az oka ama bajoknak s ama nyugtalanságnak.' Szerintünk nem egyéb, mint a kötelességérzetnek a gyengülése. A jogtudósokra, a bírákra és a tanárokra hárul ama nemes föladat, amely az érdekek és a szenvedélyek harcában az igazat keresi s amely a bajnak az orvosságát kutatva, meggyógyítja a sebet, s az erkölcsi felelősséget az akarat, a lelkiismeretet az igazságosság és a jog fogalma fölé helyezi. Nagy és nehéz föladat ez; de azért nem haladja meg az akarat erejét. Csak akarnunk kell és siker koronázza törekvéseinket. A mult felel a jövendőért. A történelem egy dráma, amelynek a hőse az ember, színhelye a világ, tárgya a haladás. Belföld. A Magyar Jogászegylet f. hó 9-iki ülésén Székely Ferenc dr. koronaügyész elnöklése alatt folytatta a végrehajtási novella megvitatását ALirkus Dezső dr. kúriai bíró előadása alapján. Az első felszólaló TelLr Miksa dr. abból indul ki, hogy a novella túlságosan szük keretek között mozog. Az ingatlan végrehajtás reformjánál rámutat arra, hogy a novella által e téren kontemplált két fontos újításnak üdvös eredménye nem lesz. Egyik ujitás a bánatpénznek a kikiáltási ár 207o-ában való kötelező megállapítása, mely célját az esetek túlnyomó többségében nem fogja elérni, mert az adóalapon megállapított kikiáltási ár oly csekély, hogy annak 20%-a a valóságos értéknek 2—4°/o-ánál rendszerint nem nagyobb. Viszont a házbéradó alá eső ingatlanoknál a 200/o igen súlyos lesz, mert a házak kikiáltási ára nemcsak eléri, de gyakran meg is haladja a forgalmi értéket. Ugyanezen okokból nem tartja felszólaló helyesnek az úgynevezett legalacsonyabb ár intézményét sem. A novella szerint ugyanis a házbéradó alá eső ingatlanok a kikiáltási ár felénél, egyéb ingatlanok a kikiáltási ár '73-ánál olcsóbban nem volnának eladhatók. Ez az intézkedés a legtöbb esetben céltalan lesz ugyanazon okból, mint a bánatpénznek 20%-ra való felemelése, viszont igen gyakran az árverések megtartását rendkívül meg fogja nehezittni, sőt lehetetlenné fogja tenni, különösen olyan esetekben, midőn a törvény az ingatlan tartozékainak és függő termésének megbecslését megengedi. Az osztrák végrehajtási törvény ismertetése után felszólaló rámutat arra, hogy helyesebb a német úgynevezett fedezeti elv, melynek lényege abból áll, hogy az árverési vételt a törvény csak az esetben engedi meg, ha a vételár legalább is az árverést kérő hitelező előtt bekebelezett összes követeléseket fedezi. A fedezeti elv abból a helyes álláspontból indul ki, hogy az árverés nem áll különben sem a hitelezők, sem az adós érdekében. Ezek után felszólaló rámutat a végrehajtási törvény azon sürgősen orvoslandó hiányaira, amelyekkel a novella egyáltalában nem foglalkozik, különösen az ingatlan-végrehajtás késedelmes, komplikált és költséges voltára, azon kijátszásokra, amelyekkel végrehajtást szenvedettek az árverések megtartását gyakran évekig lehetetlenné teszik és a zárlat foganatosítása körüli számos viszszaélésekre. Lányi Márton dr. szivesebben látta volna a novellázás javítását, a szerves uj törvényt, mert a mai végrehajtási eljárás anynyi hibát matat, hogy azokon novellával nem segíthetni. Szól az ingómentesség kiterjesztésének hátrányáról ; sürgeti az ingatlan mentességét s az árverések körül való visszaéléseknek orvoslását. A nagyszámú jogászközönség élénk érdeklődéssel kisérte az előadó fejtegetéseit, mire elnök a vita folytatását folyó hó 16-ik napjára tűzte ki. Külföld. Az 1904. évi osztrák bűnügyi statisztika adataiból kiemeljük a következőket: 1901- ben 652,404 1902- ben 616,861 1903- ban . . . 615,194 1904- ben 602,648 egyén ítéltetett el. A legsúlyosabb cselekmények, a büntettek stagnációt mutatnak : 1903- ban 33,940 1904- ben 34,202 A 11 és 14 év köztiek bűncselekményeinek száma volt: 1903- ban .... • . -. 1,130 1904- ben 1,059 A 14 és 20 év közöttieké emelkedett: 1903- ban 6,578 1904- ben 6,900 1904-ben 100 elitélt közül 23U% fiatalkorú volt, tehát, hogy az elitélteknek csaknem negyedrésze husz éven aluli. A visszaesés arányszáma szintén nem mutat változást. (1903-ban 25-2»<0, 1901-ben 151%, a férfiaknál és 17 5%,, illető-