A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 46. szám - Az akarat szerepe a jogban. 2. [r.]

338 A J kiengesztelődnek, ahol minden ellentétes akarat és minden ellentétes érdek elsimul; ez ismét azt teszi szükségessé, hogy az állam bizonyos attribútumokkal, eszközökkel, tekintélylyel és erővel rendelkezzék annak a megakadályozására, hogy az ő jogával szemben az egyéni erőszak, vagy a sokaság lázadása érvényesüljön. Ismét a szükségessége egy oly törvénynek, amely, mint az általános akarat kifejezése, megadja a kivánt eszközt s amely az állam által védelmezett jogok szabályozásának tekinthető. Annak a történelemben való első megjelenése nem valamely közfunkciónak az eredménye volt. Midőn a legelső alkalommal egyesült két ember s szerződést kötöttek, egyszersmind szabályt is alkottak, amelynek alávetették magukat, a megfelelő jogoknak a korlátozásával. Tehát a szerződési törvényt, az egyéni akarat ezen önkéntes termékét kell tekintenünk a pozitív jog eredeti kifejezésének. Azonban ezen formula csakhamar elégtelen lett. A szerződés nem képes felölelni a jognak minden nagyobbszerü célját. Ahol az akaratok nem képesek kiengesztelni egymás között az egyesek jogait, — ami az esetek legnagyobb részében áll — ott az államnak kell közbelépnie s a köztörvénynek kell beszélnie. De hogyan r Nem diktátori és önkényes módon, hanem ugy, hogy egyesüljön azzal a fogalommal, amelyet minden egyes nemzedék a jogról alkot magának s amelyet a tudomány, minden egyes történelmi korszakban, megállapit, tekintélylyel fölruház és hirdet; továbbá, nem az egyéni jogok megsemmisítésével, hanem azoknak az összeegyeztetésével; végül oly módon, mint ahogy Tissot mondta: uralkodtatni a szabadságot a rend által és a rendet a szabadság által ; vagy ami ugyanaz, mindkettőt az igazságosság által.1) A pozitiv jognak az önmagában vett jog kifejezésének kell lennie. A jogtudásnak kell előkészítenie a törvényhozó útját: a könyvnek meg kell előznie a kódexet. Midőn bizonyos jogi fogalmak még nincsenek doktrína-formába öntve, káros és veszedelmes volna azoknak az uralmát parancs alakjában meghonosítani a társadalomban, mert ily esetben a legjobb szándék is meghiúsul s következményként csakis a törvényhozás tekintélyének a csökkentését idézi elő. Az eszközök megválasztásában sem járhat el önkényesen a törvényhozó s nem mehet tul a tudomány által megvont határokon. így azon jogok, amelyeket jellegüknél fogva eléggé megoltalmaznak a magánjog által nyújtott segélyek, nem helyezhetők a büntetőjog rendkívüli szankciója alá. Mert a magánjognak és a büntetőjognak megvan a maga külön anyaga és a fejlődésére szükséges különböző mezeje. Az akaratnak nagy szerepe van mindegyikben, épp ugy mint a jog minden ágában, szerepe azonban különböző. A közjogban néha eredetet, máskor tekintélyt ad az egyes intéiményeknek, szervezi a hatalmakat, megállapítja a hivatalokat s alapját képezi a politikai szabadságoknak. Az akarat teremtette meg a társulást, az akarat valósította meg egészben vagy részben a történelem legnagyobb csodáit: a társadalmat, amely viszont az emberből polgárt, a törzsből népet, a népekből nemzeteket alkotott, az akarat őrizte meg rejtett kincsekként Memfis kövei alatt az egyptomi papokat s a régi tudásnak az emlékeit, az akarat egyesitette Görögország terein s a klasszikus időkben a templomokban a bölcselőket és a művészeket, az akarat emelte e fórumra a római polgárt, az akarat egyesitette a germán egyéni szellem támadó erejét a középkor nagy kollektív intézményeinek a nem kevésbbé hatalmas erejével, az akarat egyesitette a főpapokat a nemzeti zsinatokon, a szerzeteseket a zárdákban, a kereskedőket és iparosokat a cégekben, a tudományt szomjazókat az egyetemeken s a klérust, a nemességet és a népet az országgyűlésen; az akarat emancipálta az emberi szellemet, óriási lendületet adott napjainkban az iparnak és a kereskedelemnek, uj életet a tudományoknak és a művészeteknek s oly erős impulzust a szeretetnek és a jótékonyságnak, hogy ma már nincs köny, amelyet föl ne száritana, nincs seb, amelyet be ne hegesztene s nincs szerencsétlenség, amelyet ne enyhíthetne. A magánjogban az akarat alkotja meg a családot, a házasság által, s ugyancsak az akarat tartja fönn a házasságot, azáltal, hogy a nőt alárendeli a férjnek s a gyermekeket aláveti az atyai hatalomnak ; tökéletesbbiti a többi szerződéseket, forrása a kötelmeknek, gyökere a személyi cselekményeknek s a végrendeletek által gondoskodik a jövő nemzedékekről. Homályos a törvény ? legott világos lesz, mihelyt kiku*) «Le Droit pénal étudié dans ses principes. dans les usages et les lois des différents peuples du monde.w OG tatjuk, hogy mily értelemben adott annak életet a törvényhozó akarata ? Tökéletlen ? A törvényhozó vélelmezett akarata legott megtöri a hallgatást. Ellentmondásban van más törvénynyel ? A legutóbbi törvénynek kell érvényesülnie, azon elvből kiindulva, hogy a törvényhozó hatalom akarata a törvény meghozatalakor az volt, hogy az utóbbi ellentétes törvény megszüntesse az előbbit. Az akarat szerepe a büntetőjogban drámaiabb. Minthogy a büntetőtörvény az erkölcsi törvény határain belül mozog, minden bűntettben mindig két lázadást lát: az emberi akaratnak az isteni akarat elleni s a lelkiismeretben véghezmenő lázadását s az egyéni akaratnak az általános akarat, vagyis a pozitiv jog elleni lázadását. E két támadás ellen két kiengesztelés szükséges: a lelkiismeret kiengesztelése az öntudatban s a bimtetés általi kiengesztelés a társadalomban. Tehát az akarat nem csupán oly integráns eleme a bűntettnek, amely a büntetőjogi felelősség sulyosbbitására, enyhítésére, vagy megszüntetésére befolyással bir, hanem az egyszersmind a büntetések sulyosbbitásának is eszköze. Ez utóbbiaknak a bűnös akarat intenzitásának a nagyobbodásához képest kell nőniök. A büntetőjogban a szándék és az akarat nem azonos fogalmak. Amaz a cselekményre vonatkozik; emez pedig a cselekménynek az eredményére. A szándék több, mint az egyszerű akarat, mert nem egyéb, mint az akaratnak bizonyos sorrendben való s bizonyos célra törekvő elhatározása. Innen magyarázhatjuk meg azt, hogy a bűntett fönforgásához mindig szükséges, miszerint az azt előidéző cselekmény akart legyen ; s viszont nem mindig szükséges az, hogy az okozott kár szándékos legyen. Valaki közeledni látja az ellenségét s rálő, megsebzi vagy megöli. A cselekményre ösztönt adó akarat s a cselekmény eredménye közötti viszony tökéletes ; ez okból a bűntett szándékos. De nem igy áll a dolog akkor, amidőn a lövés valamely utca közepén, bizonyos egyénre való irányítás nélkül történt s igy sebzett vagy ölt meg valakit. Vájjon van itt büntetésnek helye ? Bizonyára van. Mert a cselekmény, amely a kárt előidézte, akart volt, vagy ami mindegy, szabadon és értelemmel volt végrehajtva. A tettesnek szabadságában állott tüzelni, vagy nem tüzelni s ezenkívül ismerte a lövés hatását s előre kellett látnia vakmerőségének a valószínű, vagy lehető következményeit. Az, amit nem akart, nem a cselekmény volt, hanem a cselekménynek az eredménye, vagyis egy embernek a halála. Magánál a cselekménynél megvolt az akarat, de hiányzott a szándék. A szándék fiai, a gonosz célzatnak az eredményei: az akarat folytán megvalósított szándékos bűncselekmények, súlyosabb természetűek s nagyobb erélylyel nyomandók el, mint a nem szándékos bűncselekmények, amelyek a tudatlanságnak a gyümölcsei és, mint a gondatlanság folytán elkövetett bűncselekmények, amelyek szabadon elkövetett cselekményeknek az eredményei ugyan, de amelyeknél a kár és az azt előidéző cselekménynek eredetet adó akarat között közvetlen viszony nincsen. Noha a szakirodalomban és a btk.-ekben tulnyomólag azon elmélet uralkodik, amely a büntetésből célt csinál, mégis van egy iskola — a korrekcionális iskola — amely tagadja azt, mintha a büntetésnek kiengesztelő jellege volna s ehelyett azt hirdeti, hogy az csupán a jogtalanul elhatározott akaratoknak a joggal való kiengesztelési eszköze. Nem akarunk túlozni. Mihelyt valamely józan bölcsészet a maga eredetiségében oda jut, hogy az akarattól megtagadja az önmaga általi elhatározásra szükséges erőt, akkor az ilyen szomorú és pesszimizmusra vezető doktrínának vajmi kevés reménysége lehet arra, hogy visszhangot keltsen a jogban. Mint az okozat az okból s mint a következmény az alapelvből: ugy fakadt ki a korrekcionálizmus elmélete is a determinizmus csiráiból. Ha az ember nem oka a maga elhatározásainak, ha ezen elhatározások külső ösztönöknek a szükségszerű következményei, vagyis — egy szóval — ha szabad akarat nincs, akkor a bűntett nem az akaratnak az erkölcsi törvény és az irott törvény elleni lázadása, hanem természetes következménye a szenvedélyek ellenálhatatlan s a gyönge, vagy beteges akarat fölött gyakorolt kényszerének. Ez esetben le a halálbüntetéssel, le az affliktiv büntetésekkel és minden kiengesztelő büntetéssel! A bűntett előtt nincsenek jogai a társadalomnak. A bűntettes az akaratnak a betege; joga van a büntetéshez s követeli azt, mint a beteg az orvosságot.