A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 26. szám - A beteg igazságügy

A JOG 103 el és annak zárját abból a célból törték fel, hogy a benne levő 225 K. ingókat jogtalanul eltulajdonítsák. Vádlottaknak ez a cselekménye pedig a B. T. K. 333. §-ában meghatározott, a 334. §. 1. bekezdésének 2. tétele s a 336. §-nak^ 3. pontja szerint minősülő lopás bűntettének tényálladéki ismérveit foglalja magában, kövelkezéskép a tábla a törvénynek megfelelően itélt, midőn a vádlottak cselekményét a törvényszék ítéletének helybenhagyásával ennek megfelelően minősítette. A m. kir. közigazgatási biróság elvi jelentőségű határozatai. Az országos tanitói nyugdíjintézethez való hozzájárulás kötelezettsége alól felmentett iskolafentartók az országos tanitói nyugdíjintézet kötelékébe nem tartozó saját tanítóiknak is annyi és oly mérvű nyugdijat és gyámpénzt kötelesek biztosítani, mint amelyet az országos nyugdijintézeti tagok nyernek. A székesfőváros kormányhatóságilag jóváhagyott nyugdijszabályzata ugyau megtagadja az özvegyi nyugdijat, ha az özvegy is tanítónő, de ezen szabályrendelet csak annyiban tekinthető érvényesnek, amig a törvénynyel nem ellenkezik. A m. kir. közigazgatási biróság (5,961. K. sz. a.) I. Özv. K. Károlyné sz. A. Romána székesfővárosi tanítónő ; II Budapest székesfőváros közönségének panaszát a vallásés közoktatásügyi m. kir. miniszter 1905. évi augusztus hó 18-án 58,878. sz. a. kelt határozata ellen, melylyel Budapest székesfőváros törvényhatósági bizottságának 755 1902. sz. határozatát részben megváltoztatva, az í. rendű panaszosnak férje néhai K. Károly székesfővárosi volt tanító félévi járandóságára való igényét megállapította s ennek kiszolgáltatására a II. rendű panaszost kötelezte, özvegyi nyugdijának megtagadása ellen beadott felebbezését pedig III. fokulag elutasította, — 1907. évi április hó 4. napján tartott nyilvános ülésében az 1896 : XXVI. t.-c. 53. § a alapján vizsgálat alá vévén, — következőleg itélt: A m. kir. közigazgatási biróság özv. K. Károlyné panaszának — az általa kérelmezett szóbeli közvetlen tárgyalás mellőzésével — helyt ad : férje fizetésének megfelelő özvegyi nyugdíjra igényét megállapítja s annak 1900. évi december hó 1-ével kezdődő kiszolgáltatására Budapest székesfőváros közönségét kötelezi; a székesfőváros panaszának pedig helyt nem ad. Indokok: Az I. rendű panaszos azzal a két kérelemmel fordult a székesfővároshoz, hogy neki néhai férje, szintén voit községi tanító, félévi fizetését és lakbérét szolgáltassa ki s hogy őt férje után özvegyi nyugdíjban részesítse. A székesfőváros a fejezetben megjelölt határozatával az özvegyet mindkét kérelmével elutasította. A vallás-és közoktatásügyi m. kir. miniszter az özvegy felebbezésére, a határozatnak a félévi járandóságot illető részét megváltoztatva, ennek kiszolgáltatását elrendelte; a nyugdíj megtagadását illető rendelkezését pedig a felebbezés erre vonatkozó részének elutasításával jóvá-, illetőleg helybenhagyta, azzal az indokolással, hogy a panaszos özvegy néhai férje az 1891: XLIII. t.-c. életbelépése előtt már a főváros szolgálatában állott s így az idézett törvénycikk 13. §-ának határozott rendelkezéséből kifolyólag reá nézve egyedül a fővárosi nyugdijszabályzat lehet csak irányadó. A miniszteri határozat ellen mindkét fél bírósági panasz jogorvoslatával élt. Az özvegy azt állítja, hogy az 1891: XLIII t.-c. 6. §. alapján özvegyi nyugdíjra elvitathatlan jogigénye van; a székesfőváros pedig azt találja sérelmesnek, hogy az özvegy részére az elhalt tanitó félévi illetményeinek kiszolgáltatására köteleztetett, amire — a panaszbeli érvelése szerint — a székesfővárosi nyugdijszabályzat támasztékot nem nyújt, ilyen rendelkezést nem tartalmaz. Első sorban az özvegyi nyugdíj vitás kérdését véve elbírálás alá, tényül megállapítja a bíróság, hogy az országos tanitói nyugdíjintézethez való hozzájárulás kötelezettsége alól felmentett iskolafentartókat az ezen törvény hatálybaléptéig az előbbi tanitói nyugdíjtörvény alapján fölvett tanítókra és tanítónőkre nézve az 1891. évi XLIII. t.-c. 13. §-a ezen kedvezmény élvezetében továbbra is meghagyja ; a törvényhatósági bizottság és a vallás- és közoktatásügyi m. kir miniszter erre a törvényszakaszra és ezzel kapcsolatban egyedül irányadónak állított székesfővárosi nyugdijszabályzatra alapítják az özvegyi nyugdíj egyértelmű megtagadását. Itt azonban ugy a törvényhatósági bizottság, mint a vallás és közoktatásügyi m. kir. miniszter teljesen figyelmen kivül hagyják azt a döntő sulyu ténykörülményt, hogy ez a kedvezmény az 1875. évi XXXII. t.-c. 31. §-ára való hivatkozással, tehát ahhoz a feltételhez kötötten adatik meg, hogy az iskolafentartók és az országos tanitói nyugdíjintézet kötelékébe nem tartozó saját tanítóiknak legalább annyi és oly mérvű nyugdijat és gyámpénzt kötelesek biztosítani, aminőt, mint országos nyugdijintézeti tagok nyernének a törvény rendelkezései értelmében. És ez a fölmentés csupán abban áll, hogy sem az ilyen iskolafentartók, sem az állalok alkalmazott népiskolai tanítók és tanítónők nem tartoznak j fizetni az országos nyugdíjintézet részére a törvényben megálla- | pitott járulékokat; de a fölmentés ténye nem foglalja magában s a törvény egyéb intézkedése sem adja meg az arra való fel- | hatalmazást, hogy a jelzett irányban felmentett iskolafentartó a - maga alkalmazottait a törvényben megszabottnál mostohább elbánásban részesítse, a törvény általánosan kötelező rendelkezésével biztosított előnyöktől megfoszthassa. Az 1891 : XLIII. t.-c. 6. §-a értelmében «a nőtanitók a férfitanitókkal az ellátási igény elbírálásánál ugy a jogok, mint a köteI lezettségek tekintetében egyenlőknek tekintendők ;> a 7. §. szerint pedig «a nőtanitó saját alkalmaztatása után őt megillető nyugdíjra, vagy végkielégítésre az esetben is tarthat igényt, ha férje életben van. . . .» A tanitói nyugdíjtörvény ezen rendelkezései tehát a tanítónő részére megözvegyülése esetén, személyi és szolgálati viszonyaira, valamint arra, való tekintet nélkül : mikor kezdte s az országos tanitói, avagy más nyugdíjintézet kötelékébe tartozó népiskolánál teljesiti-e szolgálatát, — tehát általánosan minden iskolafentartót kötelezőleg állapítják meg az özvegyi nyugdíjra való igényjogosultságot; ellenben a székesfővárosi 780/1885. és 306/1891. kgy. sz. a. kelt, a m. kir. belügyminiszter által 51,420 1891. sz. a. jóváhagyott szabályrendelet 25. §-a szerint: «ha az özvegy akár a főváros, akár pedig az állam, vagy társhatóság szolgálatában rendszeresített államáson működik, — az özvegyi nyugdíjnak csak azon többlete jár, mely az özvegynek rendszeres fizetését meghaladja ;» a székesfőváros kormányhatóságilag jóváhagyott nyugdijszabályzata tehát kifejezetten megtagadja azt az özvegyi nyugdijat, melyet a törvény általánosan, alkalmaztatásuk megkülönböztetése nélkül biztosit a nyilvános népoktatási intézetekben működő nőtanitóknak. Az 1896. évi XXVI. t.-c. 134. §-a a közigazgatási biróság jogkörét az egyes esetekben a rendeletek és szabályrendeletek törvényességének megbirálására is kiterjesztvén, az előadottakból természetszerűleg előállott annak a szükségessége, hogy a székesfővárosi nyugdijszabályzat ebből a szempontból vizsgálat alá vétessék. Igaz ugyan, hogy ezt a szabályrendeletet a m. kir. belügyminiszter jóváhagyta, a tanitói nyugdíjtörvény foganatosítására hivatott vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter pedig nemcsak eltűrte, hanem kifejezetten érvényesnek s a törvénynyel szemben is «egyedül irányadódnak mondotta ki; — de mivel a fentebb idézett 25. §. a tanítónők nyugdíjjogosultságát megözvegyedésök esetére már elvben kizárja s ezzel a törvény általános kötelezettséget megállapító rendelkezésébe ütközik; tekintettel arra a jogi elvre, hogy a szabályrendelet csak annyiban érvényes, amenyiben törvénynyel nem ellenkezik: a biróság a székesfővárosi nyugdíj szabályzatnak 25. §-át a jelen ügy elbírálásánál törvénycsen fennálló jogforrásul el nem ismerhette, s ebben az esetben a székesfővárosra is az 1891: XLIII. t.-cikknek az összes nyilvános jellegű népoktatási intézetek nőtanitóira kiható 6. §-át feltéllenül kötelezőnek nyilvánítja. Ezen a törvényadta alapon özv. K. Károlyné özvegyi nyugdíjra való igényét a székesfővárossal szemben megállapítani, s ennek az imént is idézett törvény 3. §-a rendelkezéséhez képest K. Károly tanitó 1900. május 24-én bekövetkezett halálára való tekintettel, ugyanazon évi dec. hó 1-ével kezdődő kiszolgálta tására Budapest székesfőváros közönségét kötelezni kellett. A székesfőváros panaszának törvényszerű jogalapja nincsen; mert az 1868: XXXVIII. t.-c. 140. és ezt követőleg az 1893. évi XXVI. t.-c. L ij-a a tanitói jogviszonyokat és illetményeket szabályozó rendelkezések között a nyugdíjazás kérdésétől teljesen függetlenül, sőt ezt nem is érintve, a községi és hitfelekezeti iskolafentartókat általánosan kötelezőleg kimondja, hogy «a tanitó halála esetén özvegye és árvái a halálozás napjától számítandó fél évig az egész fizetést és lakást élvezik* — önként érthetően a lakpénzt is ott, ahol a természetben való lakást az pótolja. Az özvegynek és az árváknak ez a félévi járandóságuk, melyet részökre az idézett két törvény egyórtelmüleg minden kikötéstől menten, tehát feltétlenül, sőt arra való tékintet nélkül állapit meg, hogy az illetőknek van-e nyugdíjra, avagy bárminemű ellátásra igényük, mint a végellátás körén kivül eső, törvényileg biztosított külön illetményük a rendszeres végellátás kérdésével nincsen semmi jogi kapcsolatban ; ez a körülmény pedig, hogy a később létrejött, fentebb már emiitett mindkét nyugdíjtörvény olyan intézkedést tartalmaz, melynek értelmében az özvegyi ellátás folyóvá tételének időpontja ehhez a külön illetményhez kapcsolódik : ennek a rendkívüli külön illetménynek jogi természetét meg nem változtatja. A székesfővárosnak tehát a törvény tételes intézkedésével szemben ugy panasz-, mint védiratában kifejtett azt az érvelését, hogy ilyen rendelkezést a székesfővárosi nyugdijszabályzat nem tartalmaz és hogy ennek érvényesítése a fővárosnak érzékeny anyagi hátrányt okozna, a biróság helytállónak el nem ismerheti: a székesfővárosi tanács 60,120—7,127—V1I/1900. sz. alatt kelt határozatában megállapított és ügydöntő indokul felhozott az a sajnálatos ténykörülmény pedig, hogy az iskolafentartókat általánosan és feltétlenül kötelező törvénybeli rendelkezés <a fővárosban a 32 évet meghaladó időn át sohasem nyer alkalmazást*, — nem szolgálhat jogalapul arra, hogy a panaszos özvegy is, ki férje félévi járandóságát törvényszerüleg megköveteli, ettől az igénytől megfosztassék. Ennélfogva a székesfőváros közönségének panasza mint alaptalan, nem volt figyelembe vehető. Az 1896: XXVI. t.-c. 127. §-a értelmében a közigazgatási biróság előtt szóbeli és közvetlen tárgyalásnak akkor van helye, ha azt a biróság az ügy tisztázása érdekében szükségesnek találja, vagy ha az érdekelt felek mindannyian kívánják. — Mivel pedig a jelen esetben ezek a feltételek fenn nem forognak, az I. rendű