A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 26. szám - A büntetőjogi uj irányok

204 A JOG lan felperestől ily összeg visszaszerezhető lesz, ha a kir. Kúria az Ítéletet meg is változtatja. Tehát e közzététel a befolyásolás tendenciáját nélkülözi. A gazdasági társadalom azonban a tulajdonjog szentségének elvére épült és az igazságszolgáltatás kezébe van letéve az az óriási hatalom, melynek utján az állampolgárok tulajdonával, vagyonával disponál. Elsőrendű érdeke tehát minden jogállamnak, hogy e dispozició avatott kezekre bizassék. Ezen általános jogszolgáltatási érdek mellett azonban, jelen eset közreadásával speciális ügyvédi érdeket is szolgálni vélek, mert sajnos, az e fajta ítélkezés ódiumát kifelé a jogkereső közönséggel szemben mi ügyvédek viseljük, megszokván a felek, hogy igazságos pörük elvesztéseért mindig az ügyvédet okolják. A büntetőjogi uj irányok. Irta DEPEIGES JÓZSEF dr., riomi főállamügyész. Franciából fordította THÓT LÁSZLÓ dr. (Befejezés.)*) A másik intézmény hivei, amelyre nézve szintén javaslat fekszik a parlament elölt, igy határozzák meg javaslatukat: «noha a bűncselekmény meg is van állapítva a vádlott terhére, a korrekcionális bíróság mégis megteheti, hogy büntetés helyett dorgálásban részesiti a vádlottat oly esetben, amidőn ezen enyhe módnak az alkalmazását elegendőnek tartja a bűntettes megjavítására.))11) Ez intézmény a bocsánatadásnak (pardon) törvénybe iktatása volna, amelyet több külföldi törvényhozás már recipiált is s amelyet a sajtó és a közvélemény egy része lelkes fogadtatásban részesített. Maga, Magnaud is, a «jó biró», azt mondotta, hogy «régóta érzem a szükségét egy olyan törvénynek, amely a bocsánatadást biztosítaná.)) Ezen törvényt a btk. revízióját eszközlő bizottság elvben még 1893-ban elfogadta s azt a kamara büntetőtörvényhozási bizottsága ez idő szerint is elfogadásra ajánlja. Szó sincs róla, fenséges dolog az, ha az igazságszolgáltatás emancipálja magát a régi boszuállási és megtorlási elmélete alól s ha a türelmességnek és a könyörületességnek a példáját adja. Részemről nem kicsinylem ugyan a megbocsátás törvénybeiktatásának a jelentőségét, de másrészről gondolkozóba ejt ama tény, hogy Olaszországban, ahol a bocsánatadás törvényileg van biztosítva, «csak ritkán jön alkalmazásba, mert azt egy cseppet sem komoly, sőt egy kissé naiv intézménynek tartják.»12) Nézetünk szerint a Bérenge-törvény teljesen elegendő annak a célnak az el. *) Elő/ő közlemény a 25. számban. ") L. Morinaud jelentését a kamara 1901. évi nov. 14-én 2,7f>2. sz. a. megjelent naplójában. ,2) N i c e f o w közlése a «Société Générale des Prisonsa számára olvastatott az 1902. jan. 15iki ülésben. érésére amelyre a bocsánatadás javaslatának a hivei törekszenek mert ugy gondoljuk, hogy félnünk kell attól, miszerint a bocsánatadásnak a túlságosan atyai igazságszolgáltatásból származó reménye nem fogja megadni a bírói cselekmenynek azt a megfélemlítő hatást, amelylyel annak mindenkoron bírnia kell. De a bocsánatadás hivei erősen ragaszkodnak javaslatukhoz. Vájjon az esküdtszék, igy szólnak, nem ad-e sokszor bocsánatot a vádlottnak;? Vájjon nem megbocsátás! aktus-e a bevallott és konstatált tények dacára kimondott fölmentő verdikt? Ugyan miért ne lehetne fölruházni a korrekcionális bírákat is ugyanezen szuverén hatalommal ? E kérdésekre diadalmasan felelhetjük, hogy nem lehet határozott értéket tulajdonitanunk olyan ítéleteknek, amelyek természetüknél fogva nincsenek indokolva. Másrészről, a felmentő verdiktek nincsenek mindig botrányok híjával s izgatottság keltése nélkül ; igy tehát nem látjuk be, hogy nagy előny volna abban, ha a korrekcionális bíróságokat is fölruháznók ugyanezen jogositványnyal. Ezenkívül figyelembe kell vennünk azt is, hogy az esküdtszék sokszor csak azért ment föl, mert az alkalmazandó büntetést túlságosan szigorúnak tartja. Emellett fölmerül a kérdés, hogy vájjon a büntetés fakultatív enyhítése nem idézne-e elő jó eredményeket. E kérdésre Chaumié és Leydet,1*) az enyhítő körülményekre vonatkozó s még 1885-ben előterjesztett, de akkor megakadt javaslatnak a szenátusban való tárgyaláskor, igenlőleg feleltek. Az ujabb javaslat szerint az esküdtszék föl lenne jogosítva az enyhítő körülmények fönforgásának a kinyilatkoztatására. Midőn ily körülmények fönforognak, a bíróság halálbüntetés, életfogytiglani kényszermunka, vagy deportáció helyett, két évnél hoszabb tartamú fogházbüntetést állapithat meg. Minden más esetben a büntetés egy hótól egy évig terjedhető időtartamra leszállítható. Ily módon elkerülhetők lesznek a büntetés túlságos szigorusága miatti fölmentések, pl. gyújtogatás, okirat -és pénzhamisítás, lopás és a szolgák s alkalmazottak által elkövetett bizalmi visszaélések esetén. «Valamely bűnösnek a fölmentése, — igy szól a javaslat indokolása, — épp ugy ellenkezik az igazságossággal, mint túlságos szigorú megbüntetése és a mindkettőtől iszonyodó közvélemény oly törvényhozási módosítást kiván, amely megengedje azt, hogy — amennyire emberileg lehet — véget vethessünk egy épp oly siralmas, mint erkölcstelen látványnak.)) Ezenkívül a javaslat szerzői határozottan szembehelyezkednek az uj irányokkal : «A bűntett — igy szólnak — az, amit a törvény előir és büntet; a bűntett körülményei azok, amik a végtelenig változnak s amelyektől a bűntettes kisebb vagy nagyobb s többé vagy kevésbbé enyhébb felelőssége függ, amit a bírónak kell megállapítania. ... A bűntettesek felelőssége, minden egyes esetben, azoknak a körülményeivel s azon milieu szerint változik, 1S) L. a szenátus jkvét 1901 jul. 5-ről, 381. sz. a. nész még nem is tudja, hogy csak rajta áll: jogait az igazgatóval szemben bíróilag érvényesíteni. Ha e tudat általánossá válik, akkor majd egészséges jogszokásokat is kapunk. A Nemzeti Színház most készül arra, hogy törvényeit és egyéb jogszokásait gyökeresen átdolgozza. Példáját e munka befejezte után bizonyára a többi színházak is követendik és igy idővel talán tűrhetőbb állapotokat teremteni fognak. Mindenesetre azonban szükséges az is, hogy a magánjogi irók a színészek szerződési jogával. — mely előttük eddig terra incognita volt, — behatóbban foglalkozzanak és azt tüzetesebben definiálják. Egy másik nem kevésbbé fontos, a színházi szerződésekből folyó kérdés az, vájjon jogában áll-e a színésznek azt követelnie, hogy az igazgató őt saját szakmajában és minél gyakrabban felléptesse. A színházi szerződések e tekintetben az igazgatónak teljesen szabad kezet engednek. Az igazgató a színészt (a nagynevű művészek kivételével), bármily szerepben foglalkoztathatja és annyiszor felléptetheti, vagy fel nem léptetheti, amennyiszer az neki éppen tetszik. .Mind a két dolog azonban a színészre nézve, még fizetésének korlátlan élvezése esetén sem lehet közömbös. Művészete és annak evvel karöltve járó nyilvános érvényesítése : az ö szellemi tőkéje, melyet folyton gyarapítani törekszik és mely néki a közönség tetszésében bő kamatot hajt. Ha tehát a színész nemalkalmas szerepben, más szerepkörben vagy nem a megfelelő számban felléptettetik. akkor érdekei súlyos csorbát szenvednek. Hírneve csökken, tehetségei elsatnyulnak és azon művészi cél, melyet magának e pályára léptekor tűzött, talán örökre is veszendőbe megy. Amely színész egyéniségéhez nem illő szerepben kénytelen fellépni, az népszerűségét elveszti, niveaujáról alászáll és mindezek folytán még anyagilag is károsul, — amennyiben ujabb szerződtetése bizonyára többé nem emelkedő, hanem lényegesen redukált fizetéssel is fog járni. Ugyanez áll a ritkán felléptetett színészre nézve is. Ambitiója az, hogy minél gyakrabban lépjen a közönség elé, hogy minél több szerepben brillírozzon, neve minél gyakrabban hozassák forgalomba. Ritka fellépésével neve és működése lassanként feledésbe mennek, tehetségének értékelése alábbszáll és ő az elsőrangú művész polcáról lelépni kénytelenül. Jogi szempontból fölötte érdekes az a kérdés, vájjon követelheti-e a színész az igazgatótól azt, hogy őt megfelelő szerepkörben és minél gyakrabban foglalkoztassa? A jogirodalom és a judikatura e kérdésre semmi feleletet nem adnak. Igy csak saját egyéni álláspontunkra szorítkozhatunk. (A «Magyar Jogi Lexikona id. cikkének azon állítása, hogy «a színésznek joga van arra, hogy szerepkörében kellően foglalkoztassák)) és hogy «e jog megsértése felmondási ok» volna, — puszta, semmi és legkevésbbé a birói gyakorlat által támogatott állítás, melyet a szerződések tartalma eléggé cáfol. Hogy is értse azt a biró, hogy valaki, aki rendes fizetését húzza, még panaszkodjék amiatt, mert nem foglalkoztatják ? — Hacsak ehhez anyagi érdek nem fűződik, — mint például a fellépti dijak elvonása által. Amig az igazgató minden jogát túlságos biztosítékkal is körülővedzi, addig a tag a szerződésben: fizetési igényén kívül, semmiféle jogban nem részesül és kötött kézzel van átengedve igazgatója önkényének.9) , 6, <:Kétségtelen, hogy a színész és igazgatója közti jogvisszony, ame y fölülte egyoldalúan az igazgatónak kedvez és a színész helyzetét bizonytalanná teszi, - jogi szabályozásra szorul. Annál inkább mert a mai szerződések, amelyeken e jogvisszony alapszik, sok tekintetben ama gánjogelveibe ü t k ö z i k, a színész személyes szabadsagát sértik, sok szempontból pedig contra bonos móres vannak.» (Márkus: Jogi Lexikon VI. k 422 1)