A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 26. szám - Színházi jogunk. A színházi szerződések jogi minősítése. Szerepkör és a felléptetés jogának igénybevétele. 12. [r.]

A JOG 208 tévesztette ugyanis a bíróság azt az alapvető jogszabályt, hogy nem minden obügáció, pláne formális obligáció részesülhet jogvédelemben. A leghberálisabb jogrendszerek sem mentek tul azon a felfogáson, hogy az obligáciőnak, ha nem is vagyoni érdeken, de legalább is a hitelező komoly és valóságos érdekén kell alapulnia. Ennek híján a jogszolgáltatás a felek szeszélyének, szerencsekötéseinek és tréfájának eszközéül deklarálódnék. Adott esetben kiindulva abból a tényből, hogy a kereseti 3,800 K. már az okirati megállapodás előtt egyszer kifizettetett, ahhoz, hogy az erről szóló és részben épp felperes által kiállított nyugták neki, felperesnek, 8 napon belül felmutattassanak, semmiféle olyan komoly érdeke nem fűződhetik, még képzeletileg sem, ami az okirat betűszerinti magyarázata utján «causa» nélküli 3,800 K.-val lenne honorálva. Jogrendszerünk maguknak a jogszüntető tényeknek elmulasztásához fűzhető sanctiók kikötésénél sem respektálja teljesen a felek szerződéses szabadságát. A kötbér bírói mérséklését világosan fenntartja, az ily kikötésbe bujtatott uzsorát pedig pláne büntető uton üldözi. Jelen esetben pedig nem is egy jogszüntető ténynek, hanem csupán egy kétségtelenül megtörtént jogszüntető tény okirati dokumentálásának elmulasztásáról van szó. Az elszámolás csak eszköze a jogszüntető tény dokumentálásának. Ha tehát maga a jogszüntető tény megtörtént, a záros határidő alatti elszámolás elmulasztása még kikötés alapján sem változtathat azon az anyagi joghelyzeten, melynélfogva alperesnek a v.causáui> alapuló obligációja megszűnt. Ily körülmények között pedig az elszámolás elmulasztásához fűzött causán és komoly érdeken nem alapuló ily súlyos kikötés épp ugy nem részesülhet jogvédelemben, mint az uzsorának ama kikötése, hogy bizonyos fizetési terminus elmulasztása esetére, adós kétszeres összeget tartozik fizetni, vagy az a megállapodás, hogy valaki 1000 K.-ának fizetésére kötelezte magát, ha egy órán belül nem tudna 5 liter bort meginni. A kötbérkikötési jogot, — az ezzel való visszaélések meggátlása végett, — jogszabályaink bizonyos óvórendszabályok alá helyezik. Ily különös biztosíték a fentartott bírói mérséklési jog. Ha ezen itéletbeli felfogás megállhatna, akkor e mérséklési jogot illuzóriussá tehetnők az által, hogy a kikötésnél a ukötbéry) elnevezést egyszerűen mellőznénk és azt «sine causa» obligáció formájába öltöztetve szerepeltetnénk. Eddig jogszabály veit nálunk, hogy a bíróság előtti elszámolás absorbeál mindent, mégis a büntető bíróság előtt megejtett elszámolástól e hatályt jelen ítélet megtagadja, — dacára, hogy igazolva lett, miképp ezt, az ott elfekvő eredeti nyugtákkal együtt, — alperes megtekintette, sőt erre észrevételt is tett. Az indokolásnak idevonatkozó ama része, «hogy ' alperes nem a bíróságnak, hanem a felperesnek* tartozott számolni, — jogászi kritikára nem is méltó rabulisztika. E súlyos bírói tévedések egész sorozatát méltóan fejezi be az indokolás, midőn bámulatos jogászi határozottsággal megállapítja, hogy a bitói számadási felhívásnak is a kétszeri fizetés a sanctiója. Akinek csak fogalma van arról a rációról, amelyen e perrendbe illesztett számadási felhívási per intézménye alapszik, — ily súlyos aberrációba nem eshetik. Minden jogászembernek tudnia kell, hogy a bírói számadási felhívásnál, ha felhívott számadását a kitűzött bírói határidő alatt előterjeszti, — az a vélelem érvényesül, hogy a felhívó számadása helyes, és a felhívott e vélelem alapján marasztaltatik. Ezen időlegesen jogérvényre jutott vélelemmel szemben azonban a felhívott akár perújítás, akár külön per utján, 32 éven belül bármikor előterjesztheti és bebizonyíthatja számadását, — és ezzel az ellene meghozott ítélet anyagi érvényét korrigálhatja. De a m. kir. Kúria még ennél is tovább ment, midőn a mult hóban hozott határozatában kimondotta, ha a számadásra kötelezett fél számadását a kitűzött birói terminus alatt elő nem terjesztette ugyan, de mégis az ítélet meghozatala előtt előterjeszti, — számadása figyelembe veendő. Eltekintve tehát attól, hogy a bíróság által kitűzött terminus elmulasztásához fűzött ily különleges sanctiónak speciális törvényben gyökerező alapja van és igy ebből még nem lehetne helyesen következtetni, hogy magánfelek ily kikötésének is lehet hasonló hatálya, — kétségtelen, hogy még a bírói terminusnak sincs meg az irreparabilis hatálya, aminőt ezen félremagyarázott okiratbeli megállapodáshoz ez a lehetetlen ítélet fűzött. Azt már láttam, hogy a bíróság a törvény betűszerinti kényszerétől, — az anyagi igazság deklarálhatása érdekében, — menekülni igyekszik; az azonban érthetetlen jelenség, hogy a bíróság a helyesen szövegezett törvény világos rendelkezését igyekezzék félremagyarázni egy, az anyagi igazsággal homlokegyenest ellenkező ítélet meghozhatása érdekében. Mert az csak elvitázhatatlanul ellenkezik az anyagi igazsággal, ha valakit egy már kifizetett összegnek ismételt kifizetésében marasztalunk. Azt pedig, hogy egy beismerten utólag beirt öszegről azt állítja az indokolás, hogy most már felperes semmiféle számadást alperes kezéhez befolyt összeg nagyságának igazolására felmutatni, vagy előterjeszteni nem tartozik, mert ezen összeget az okirat alapján elismertnek tekinti, — már kommentálni sem kívánom, mert félek, hogy tulmennék azon a modorbcli határon, amit cikkem megírásánál betartani kívántam. Adott esetben alperesnek, sajnos, kevés reménye van ezen lehetetlen ítélet anyagi reparációjára, mert e II. birói Ítélet a felülvizsgálatra való tekintet nélkül végrehajtható lévén, fizetnie kell. És nagyon valószínűtlen, hogy az egyébként vagyontadésben «a művészet kívánalmai)) is kövoíelmény gyanánt ki lesznek emelve, — mutatja azt, hogy az anyagi érdek mellett bizonyos ideális és kulturális magasabb cél is lebeg mindkét szerződő fél szeme előtt. Alig van nevesebb és tehetségesebb színész (a ripacsoktól eltekintünk), aki csak a gázsi kedvéért lépne a tövises szini pályára. Mindeniknek a keblében — több-kevesebb erővel — a művészet szent lángja lobog, a hir és dicsőség utáni vágy ég. Ez kelti fel ambitióját, ez serkenti őt alakításainak folytonos tökéletesbitésére, szerepeinek kicsiszolására és a művészi hírnév aranygyapjának keresésére. Nincs színész, aki a közönség tapsai után nem vágyódnék, aki a szini pályán elérendő babért élete főcéljának nem tekintené. Az ilyen törekvő, művészetükben mind magasabb fokra emelkedő színészek, a működésükért járó fizetést korántsem tekintik művészetük egyetlen és főcéljának, — ők pályájukon művészileg érvényesülni is akarnak, tág teret keresnek műkő désüknek és mindenek fölé helyezik a műalakitásaikkal elért teljes sikert, a halhatatlanságot. Ezen művészek tehát nem lépnek a szini pályára : a gyakran elég sovány fizetés kedvéért, hanem fizetést javarészt csak életfenntartásuk végett és azért húznak, hogy művészi pályájukon maradhassanak és e pályán minél több sikert arassanak. Az ily művészi szempont tehát, az emiitett szolgálati szerződés keretébe sehogy sem illik bele. A felhozottakból tisztán leszürődik a közönséges munka és a színész munkája közti külömbség. A színész munkája egyéniségétől el nem különíthető és sikeres alkotásaival nemcsak munkaadójának hajt hasznot, de első sorban maga-magának is. Minél tökéletesebb az alkotása, annál nagyobb az ő erkölcsi és anyagi haszna is. És emellett ezen alkotás — a szerep — alku tárgyát nem is képezheti; ez örökké a színész tulajdona marad. Mig a még oly jeles kézműves, vagy gyári munkás a : nagy közönség előtt ismeretlenek maradnak és Iegfölebb a boltot dicsérjük, ahol a jó gyártmányt vásároltuk ; mig a szobrász, festőművész szobrát vagy képét, — ha rajta túladott, — többé nem birtokolja és ha dolgozni akar, uj alkotáshoz kénytelen fogni; mig az iró könyvének tartalma a mű megjelenésével köztulajdonná válik, — addig a színész nemcsak a közönség és az igazgató, hanem saját maga részére is alkot, szerepét kizárólagos tulajdonául megtartja és azt újból annyiszor előadhatja, ahányszor erre alkalma nyilik. Kreált szerepeit, ha azok tetszésünkre találtak, sohasem fogjuk az igazgató, hanem mindig az illető művész érdeméül betudni. Ékkép a színész javarészt a saját érdekét istápolta, midőn szerepkörében kiválót nyújtott. A fennebb definiált munkabérszerződés szerint pedig — ettől eltéróleg — az egész munka eredmény kizárólag a munkaadóját kell hogy illesse. Munkaszerződésnek és innominat-szerződésnek is nevezték el e szerződésfajtát, (a bérszerződéstől hamarosan elállottak), — de ezen elnevezések sem fedezik azon tág fogalmi kört, mely a színházi szerződés megkötésében rejtik. Emellett a szerződések még azt a szomorú képet is tárják élénkbe, hogy az egyik szerződő fél: a színész, alig nevezhető y'^alanynak, mert jogok helyébe csupán mindenféle joghátrányokkal van sújtva; mig a másik fél: az igazgató a I saját érdekeit minden irányban megóvhatja és érvényitheti. Szükséges volna ily visszonyok közt, — a törvény elégtelen volta mellett, a jogszokásokhoz folyamodni, de ezek tekintetében véglegesen megállapodott jogelvekről és legkevésbbé joggyakorlatról még nem lehet szó. A Szinészegyesület szerződései szerény kísérletet tesznek ugyan a színész jogkörének bővítésére, — de itt is még csak a kezdet kezdetén vagyunk. —Ma a szi-