A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 17. szám - A védekezés szabadságának határai

Huszonhat odjjévfolvam Szerkesztőség: V., Rudolf-rakpart 3. sz. 17. szám. JSudapest, 1907. április 28. A JOG Kiadóhivatal: (ezelőtt MAGYAR ÜGYVÉDI KÖZLÖNY) V., Rudolf-rakpart 3. sz. BET,LAP iZ mí^ ÉRDEKEINEK KÉPF1SELETÉRE. I MAGYAR [CYíÉIlI, BÍRÓI, ÜGYÉSZÍ ÉS KÓZJECTZÓIK1R KÖZLÖNYE. Kéziratok vissza nem adatnak. Megrendelések, felszólalások a kiadóhivatalhoz intézendök. Számos kiváló szakférfiú közreműködése mellett szerkesztik és kiadják RÉVAI LAJOS dr. - STILLER MOR dr. ügyvédek. Megjelen minden vasárnap! Előfizetési árak: Helyben, vagy vidékre bér mentve küldve: Negyed évre ... 4 korona Fél « ... 8 « Egész • ... 10 « Az elóiizetési pénzek legcélszerűbben bérmentesen postautalványnyal küldendők. TARTALOM: A védekezés szabadságának határai. Irta Éder Kálmán, budapesti büntetötszéki biró. - Nemzeti jog. Irta Gáthy Bálint! nagyváradi kir. alügyész. — A jogegység megóvása a kolozsvári kn\ ítélőtáblán. Irta Tóth György dr., tanácsjegyző. — Belföld (A Magyar Jogászegylet ülése. - A rabsegélyzés reformja.) — Külföld (Külföldi irodalom. Irta Thót László., budapesti kir. ítélőtáblai tanácsjegyzői). — Irodalom (V á m h é r y Ruszten : Büntetőjog és ethika.) — Vegyes. TÁRCA : Színházi jogunk. Irta Révai Lajos dr. MELLÉKLET : Jogesetek tára. — Kelsőbirósági határozatok és döntvények. — Kivonat a Budapesti Közlönyből. A védekezés szabadságának határai. Irta ÉDER KÁLMÁN, budapesti büntetőtszéki biró. Szerettem volna ennek a kis tanulmánynak a Nebántsvirág cimet adni. Hogy mért, mindjárt megmondom. De elhagytam, mert a cimmel fejtegetéseim komolyságát nem akartam kockáztatni. Nem a színpadi világ bájos Nebánts-virágjáról énekeltem volna ugyanis e lap hasábjain, csak az elnevezést kölcsönöztem volna a szinmííirótól azon szerencsétlen embertársaink számára, akik meghasonlottak önmagukkal, a társadalommal ; antiszociális érzületükkel, világnézetükkel egy külön társadalmat alkotnak ; erőszakos módon szembe helyezkednek vallásuk, hazájuk törvényeinek, s az összeütközés végső következményeképp az igazságszolgáltatás csarnokában felelnek tetteikért földi birájuknak. Mig az inquisitorius rendszer mellett a bűntett súlyával terhelt embernek semmi joga sem volt, nem is volt ügyfél, hanem maga a szomorú eljárás tárgya, a bizonyítás legfontosabb eszköze, addig a vádrendszeren felépült bűnvádi perrendtartás, igy a mienk is, talán visszahatásként a multak hibáiért és a kegyetlenül megkínzott milliók emlékének mintegy kiengeszteléséül, nemcsak a jogok teljével ruházza fel, hanem egyoldalú kímélettel, mondhatjuk kesztyűs kézzel cirógatja valamennyit, mintha mindegyik terhelt ártatlan bárány volna, s a gonosztevők csak a fehér hollók közé tartoznának. A B. P. a gyöngéd figyelemben irántuk annyira megy, hogy pl. az idéző levelet zárt borítékban kézbesitteti nekik, kár, hogy nem a postai levélhordóval, mert a bírósági kézbesítő személye többé-kevésbbé elárulja a kis levélke titokzatos tartalmát; hogy pl. az anyagi semmisségi okokat csak akkor engedi hivatalból figyelembe venni, ha a vádlott sérelmére, s nem akkor is, ha az igazság sérelmére szolgáltak; hogy az eljárási szabályoknak a vádlott javára történt megsértése okából, még ha ezzel az anyagi igazságot el is nyomták, «a vádlott terhére felebbezés nem használható)) (386. t?. s ezzel az egyoldalú kedvezéssel nem egy gonosztevőnek nyit kaput : kibújni a megérdemelt büntetés alól s bátorit fel a büntetésre. Ha figyelembe vesszük is, hogy sok ártatlan embert vádolnak alaptalanul, ezeket a kedvezéseket mégis indokolatlannak tartjuk. Az ártatlan embernek a legkevesebb oka van az igazságos törvénytől félni, a törvényszakaszok útvesztőin bujkálni, a törvény hiányosságait kiaknázni. Ez csak a gonosztevők érdeke, akik most már az eljárás szuverén urai, kormányzói. így lettek nemcsak az ártatlanul üldözöttek, de azok is, akik megrabolják békés polgártársaik becsületét, vagyonát, testi épségét, életét, akik az állam, a társadalom parazitái: a bűnvádi eljárás valóságos «Nebánts-virágai» ! Minden embernek vele született joga van a fizikai és erkölcsi szabadságra. Ennek természetes következménye, hogy senki sem, még a gonosztevő sem, tartozik magát az állam büntető eljárásának önként kiszolgáltatni. Ezért természetjogi, tehát örök törvény: «Nemo tenetur pondete se ipsum». Ez okból és mert a bűnvádi eljárás, mint peres eljárás jelentkezik, a másik ügyfél, a vádló, aki állit, tartozik állítását, tehát a vádlott bűnösségét bizonyítani. És mert végül a büntetés becsületétől, szabadságától, legféltettebb erkölcsi, vagyoni javaitól foszthatja meg az embert, ezen okoknál fogva a bűnvádi elLapunk mai száma járásnak biztosítékkal kell rendelkezni, hogy a vádlott teljes szólásszabadsággal bizonyíthassa ártatlanságát, hogy «még árnyéka se kisértsen az emberi szellem ama nagy tévedésének, mely az igazság érdekében erőszakos önvallomásokat kicsikarni : helyes perjogi intézménynek tartotta».*) Ezeket az alapelveket irányadóknak elfogadva, a B. P. 134. §-ának azon rendelkezését, mely a vádlottnak megadja a vallomás megtagadásának jogát, s ez esetre hozzá a további kérdések intézését megtiltja, valamint a 185. §. intézkedéseit, mely a vallomás önkéntességét kívánja biztosítani, — mint ez alapelvek folyományait,— feltétlenül helyeselnünk kell. Azonban ezen rendelkezések hiányosak, s még kiegészítésre szorulnak az erkölcs és igazság szempontjából. A 134. § ból ugyanis önként következik, hogy ha a vádlott nyilatkozni s védelmét előterjeszteni kívánja: ezt minden erkölcsi gát nélkül, szabadon teheti, így a rosszul értelmezett liberalizmus a vádlottnak nemcsak a hallgatás és a szabad védekezés jogát, de a hazudozás szabadságát is megadja, holott a teljes szólásszabadság az indokolás szerint is csak arra jogosítja a vádlottat, hogy ártatlanságát bebizonyítsa, de nem arra, hogy az igazság érvényesülését hazug előadásával, koholt bizonyítékaival megnehezítse, vagy éppen lehetetlenné tegye. Távol áll tőlem a szándék, hogy emberi, természeti jogaitól megfosztani akarnám akár még a bűntettest is, aki szintén ember, bár emberi méltóságából sajnos, sokszor kivetkőzik. Távol áll tőlem az is, hogy kisebb jogokkal akarnám felruházni, mint ellenfelét: a vádlót, a sértettet vagy magánfelet. De éppen a törvény előtti egyenlőség magasztos elvénél fogva kívánom, hogy neki is a vádlóval egyenlő, de indokolatlanul több joga ne legyen. A sértettnek, a tanúnak nem szabad hazudni; nemcsak lelkiismeretben kötelessége, de a törvény parancsa folytán is a tiszta, teljes igazságot tartozik vallani. A sértettet, a tanukat a keresztkérdések özönével áraszthatja el a biró, a védő, a vádló, a vádlott; megizzasztják, megkínozzák, faggatják, meggyanúsíthatják a sértettet, akit meglopott, megcsalt, megsebesített vagy nyomorékká tett a vádlott, aki a vádlottak immúnis padjáról titkos, fölényes mosolylyal szemléli, hogy akit ő már megkínzott egyszer, a bírósági apparátusban miként kinlódik tovább. Már ez a körülmény a vádlott javára billenti a mérleget. De ennél a jogos többletnél egyébre, különösen pedig a hazugságra, a természet joga és a védelem szabadsága sem jogosíthatja a vádlottat. Azt mondja a B. P. idézett indokolása: «Alig van tárgya a bűnvádi prdtsnak, mely iránt több joggal léphet fel a humánus reformirány, mint éppen a terhelt kihallgatása. A megszokottság hagyományos felfogása csak nehezen tud kibontakozni a tévedések ama ködös világából, hol a terhelt kihallgatásában csak vak bizonyító eszközt kerestek és a hivatás jól felfogott betöltésének tekintették, ha minden kigondolható erkölcsi kényszerítő eszközzel csikarják ki a beismerő vallomást.)) (271. 1.) No hála Isten! mi ebből a ködös világból messze kiemelkedtünk, attól tartok, nagyon is messze, s az igazság rovására éppen az ellenkező végletbe estünk, s figyelmen kívül hagytuk, hogy a prdtásnak, amint minden törvénynek, nemcsak humánusnak, nemcsak liberálisnak, hanem igazságosnak és erkölcsösnek is kell lenni. Es ebből a tekintetből a magy. B. P.-nak megvan a maga fogyatékossága. Hogy ezt világossá tegyem, vizsgáljuk a kérdést, hogy szabad-e a bűntett súlyával terheltnek a bűnvádi eljárás sikerét tudatosan hazug állításokkal megnehezíteni vagy meghiusitani, magát a vád terhe alól hazugságokkal kimenteni. Erre nézve tudjuk azt, hogy semmiféle szabadság az erkölcsi elemet nem nélkülözheti, szabadságunk csak arra van. ami a természeti vagy erkölcsi törvénybe nem ütközik. Aki hazudik, az tudva másnak megtévesztése céljából, annak ellenkezőjét mondja, mint amit igaznak tud, aki másképpen beszél *) L. Indokolás a bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslathoz. Melléklet a 870. sz. irományhoz 516. 1. 12 oldalra terjed.