A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 44. szám - A semmisségi panasz reformjához

316 A JOG nincs semmi jogi kapocs, a jóhiszemű harmadik csak véli, hogy ő tulajdonjogot szerzett, de ez a subjektiv érzet az objektiv tényekkel szemben teljesen háttérbe szorul, jogi jelentőséggel a jogok megszerzésénél nem is bir. így tehát a nem tulajdonos által eszközölt átruházás folytán, jogaiban a tulajdonos van megsértve, mivel akarata nélkül vagy akarata ellenére az ő tulajdonához tartozó ingó dolog jogi rendelkezése alól elvonatott. Igaz ugyan, hogy ezt a jogrendet az átruházó nemtulajdonos sértette meg, a kiegyenlités tehát első sorban tőle követelhető ; de mert a sértett tulajdonos nem tartozik megelégedni akármiféle kiegyenlítéssel, hanem a tulajdonjogban foglalt visszakövetelési jogosítvány alapján azt az ingót, azt az egyedi dolgot követelheti, mely tőle elvonatott, ez pedig már nem a jogosulatlan átruházó, hanem más harmadik személy birtokában van, és mert a tulajdonjog jus in re, hatályára nézve pedig absolut: meg kell adni a tulajdonosnak azt a jogot, hogy rei vindicatióval ingó dolgát attól követelhesse vissza, akinek birtokában, akinek hatalma alatt találja. Es bizony a tulajdonosnak a dolog kiadására irányuló keresete ellen sem a jó-, sem a rosszhiszemű birtokos sikerrel nem védekezhetik. A rei vindikatióval szemben jó- és rosszhiszemű birtokos között nincs különbség, mert mind a kettőnek egyaránt kötelessége a kereset főtárgyát illetőleg az igényelt dolog kiadása. A mellékkötelezettségek, mint az elvont hasznok, gyümölcsök, az igényelt dolog roszabbodása miatt keletkezett felelősség stb., valamint egyéb járulékok tekintetében van ugyan különbség a jó- és rosszhiszemű birtokos jogi helyzete között, de ennek fejtegetése más térre tartozik. De a jóhiszemű birtokos is részesítendő néminemű védelemben; mert ha már a tulajdonos rei vindicatiójával szemben az ő jóhiszeműsége nem is alkalmas arra, hogy az igényelt dolog kiadására irányuló kötelességet magától elháritsa : mégis a jóhiszemű birtokos minden vonalon előnyben részesítendő a rosszhiszemű felett. Ez a jogi védelem pedig a jóhiszemű birtokos javára abban áll, hogy ha nem ingyenesen, hanem visszterhes ügylettel történt a dolog átruházása, a jóhiszemű birtokos követelheti a tulajdonostól, hogy az általa igényelt dolog kiadása ellenében a dologért adott ellenszolgáltatás értékét térítse meg. így lesz a megzavart jogrend egyensúlya visszaállítva s az az igazság, hogy a tulajdonos visszakapja saját dolgát, a jóhiszemű harmadik személy pedig megkapja a tulajdonostól azt, amit a dologért adott. Ennek a gyakorlati életben nagy jelentősége van ; gondoljunk csak azokra a dolgokra (emlékek, családi ereklyék stb.) amelyek a tulajdonosra nézve nagy értékkel (pretium affectionis) bírnak, forgalmi értékük pedig nincs, vagy nagyon csekély. Örömmel megfizeti tehát a tulajdonos azt a kis értéket, amit a jóhiszemű birtokos az átruházónak adott, csakhogy visszaszerezhesse nagy becsben tartott emléktárgyait. Tény, hogy ezzel a megtámadott jogi rend teljesen nincs kiegyenlítve; mert a tulajdonos ingó dolgát ellenszolgáltatás nélkül csak akkor követelheti vissza, ha a jóhiszemű birtokos is ingyenesen kapta a nemtulajdonos átruházótól, különben pedig a jóhiszemű birtokosnak az érte adott ellenszolgáltatás értékét tartozik megfizetni. A visszaváltási összeg tehát a tulajonos káraként jelentkezik s ez a casus nocet dominó elvénél fogva a tulajdonos nyakába is szakad, hacsak a nemtulajdonos átruházónak — kinek ténykedése a negotiorum gestorjogi állása szerint birálandó meg — vagyoni felelőssége alapján (ha fizetésképes) kielégítéshez nem juthat. De az által, hogy a jóhiszemű szerző a tulajdonostól megkapja az átruházónak adott értéket, az ő javaira sincs a jogi egyensúly teljesen helyreállítva; mert legtöbb esetben visszterhes ügylettel is nem teljes értékben, hanem olcsón, gyakran forgalomba hozás és nyereséggel való továbbadás céljából szerezte meg a vevő az ingó dolgot; ennek kiadása folytán tehát a vevő — mivel csak az érte adott ellenérték térül vissza — elveszti a kilátásba helyezett nyereséget, pedig az ily elmaradt haszon, kivált kereskedőknél, kik az ingó dolgok forgalomba hozásával üzletszerüleg foglalkoznak, vagyonuknak nemcsak jelentékeny részét, hanem anyagi existenciájuk alapját is képezi. A jóhiszemű szerző tehát kártérítési igényével szintén a nemtulajdonos átruházó ellen fordulhat, mint akivel közvetlen visszonyban áll s mint aki a negotiorun gestio elvénél fogva mindenkinek felelősséggel tartozik, akit csak a megbízás nélküli ügyvitelből (az ingó dolognak a tulajdonos akarata nélkül teljesített átruházásából; vagyoni károsodás ért. Azonban a nemtulajdonos átruházó mind a két irányú vagyoni felelősségének csak ugy van gyakorlati értéke, ha az fizetésképes egyén, mert különben a nemtulajdonos ténykedése által felmerült kár megoszlik a valódi és a vélt (jóhiszemű szerzőt tulajdonos között. Ugyanis — mint fent említve volt — a tulajdonos visszakapja ugyan ingó dolgát, de a jóhiszemű szerző által érte kiszolgáltatott ellenérték megtérítése mellett, ez az érték tehát a tulajdonos kára marad. Ellenben a jóhiszemű szerző az ellenszolgáltatás értékét megkapván, az elmaradt haszon erejéig szintén káros félként szerepel, vagyis a tulajdonos kára positiv vagyoni csökkenés: damnum emergens, a jóhiszemű szerző kára pedig negatív kár: lucrum cessans. Ezek szerint általános jogszabályul az lenne felállítandó, hogy az ingó dolgok tulajdonjogát a tulajdonos akarata nélkül vagy éppen akarata ellenére a nem tulajdonos sem ingyenes, sem ellenszolgáltatásért át nem ruházhatja, s aki ily dolgot átvesz, azt a tulajdonos kívánatára kiadni tartozik, de azzal a megkülönböztetéssel, hogy a rosszhiszemű átvevő feltétlenül és ellenszolgáltatás nélkül, a jóhiszemű pedig az érte adott ellenérték megfizetése mellett. Elvitázhatlan, hogy e jogi tételnek szigorú végrehajtása az ingó dolgok kereskedelmi forgalmának megbilincselését jelentené ; mert a vevőnek nincs alkalma minden esetben meggyőződést szerezni arról, hogy az eladó, ki az árukat a piacon forgalomba hozza, tulajdonosa-e a vételre kinált dolognak s ha nem, megszerezte-e a más dolgának forgalomba hozásához a tulajdonos beleegyezését. Világos tehát, hogy a jóhiszemű vevő helyzete is bizonytalan lenne, nem tudja, hogy visszakövetelési jogával nem jelentkezik-e nála az ingó dolog tulajdonosa. De vájjon szabad-e a tulajdonjog szentségét feláldozni csak azért, hogy az ingó dolgok forgalma előmozdittassék ? Még a kereskedelmi ügyletek kötésénél, hol az ingó dolgok forgalmának élénksége evidens üzleti érdek, de az ezekkel foglalkozó egyének is gyakorlati jártasságuk és magasabb intellektuális képességüknél fogva sokkal körültekintőbbek, inkább lehetne i az általános jogszabály alól a jóhiszeműségre alapított kivételt állítani fel, — ugy azonban, hogy a tulajdonos rei vindicatiójának érvényesítése itt sem lenne kizárva, hanem bizonyos rövid határidőhöz szorítva. De már az ingó dolgok közpolgári forgalmában első sorban mindig a tulajdonjog szentsége részesítendő jogi oltalomban s ezt a jogi sarkigazságot semmiféle jogpolitikai indokkal kiforgatni nem lehet. A semmisségi panasz reformjához. Irta DÁVID ISTVÁN dr.( tasnádi kir. albiró. Midőn a Kúria a Bp. 385. §. 3. pontjában foglalt jogszabályra vonatkozó elvi álláspontját kijelentette, azonnal megindult az irodalomban a vita ezen szakasz helyes értelmezése felett s e vita egy része abban csúcsosodik ki, hogy vájjon a 385. §. 3. pontja alapján lehet-e semm. panaszszal élni akkor, ha a bíróság a 91. §-t nem alkalmazta? A Kúria e kérdésre tagadólag felelt s minthogy azon eset, melyben idevonatkozó határozatát hozta, nagyobb bűneset volt és éppen az forgott szóban, hogy a Btk. 278. §-a alapján kimondott halálos ítélet, amennyiben a 92. §. nem alkalmazható, a 91. §. alapján leszállitható-e életfogytig tartó fegyházra, mi sem természetesebb, hogy azonnal több irányban felszólaltak a Kúria álláspontjának merevsége ellen. Nem az első s minden bizonynyal nem az utolsó eset, hogy a törvényalkalmazó fórumban keresik a hibát akkor, mikor a törvény annak kezét teljesen megköti és enyhe törvénymagyarázatot követelnek tőle akkor, mikor erre a vonatkozó törvény támpontot nem nyújt s ezért azt hiszem, hogy nem felesleges, hogy a már említett törvényszakaszra vonatkozólag hozandó döntvény, vagy a törvény esetleges reformja szempontjából, e kérdés bővebb megbeszélés tárgyává tétetik. Varga Ferenc «Semmisségi panasz» címen megjelent nagybecsű dolgozatában (VI. rész) azt mondja, hogy a 385. §. 3. pontjára alapított semmisségi panasz eldöntésénél az irányadó jogszabály forrását maga a törvény jelölvén meg, ez iránt semmi kétség nem merülhet fel. Ha ehhez még hozzávesszük a Baumgarten Izidor által hangoztatott azon elvet (Jogt. Közi. 905. 29. sz.), hogy a 385. §. 3. pontja alapján csak a rendkívüli enyhitési jog gyakorlása körül előfordult bírói tévedések orvosolhatók a Kúria által, azt hiszem, hogy egyebet nem kell mondani annak igazolására, hogy a Kúriának semmi joga sincs ahhoz, hogy a 385. §. 3. pontjára fektetett semmisségi panasz alapján a 91. §-t alkalmazza. Az a gyakran hangoztatott modus, hogy a többen a kevesebb benfoglaltatik, továbbá, hogy ha a Kúriának a 385. §. 3. pontja alapján nem lehet a 91. § t alkalmazni, akkor ezt a 2. pont alapján megteheti, sehogysem válhatik be. Az első azért nem, mert a reviskmális eljárás szempontjából a 91. és 92. §. nemcsak mint több és kevesebb büntetést engedő jogszabályok, hanem mint oly jogszabályok is jönnek tekin-