A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 44. szám - A semmisségi panasz reformjához

A J tétbe, melyeknek alkalmazása az alsó fok által megállapított tényeknek különböző vagyis több és kevesebb megbolygatását jelenti, már pedig a semm. panasznak a Bp. által elfogadott rendszere a tények megbolygatásától idegenkedik. A második pedig azért nem, mert a 2. pont által a Btk. büntetési rendszerének technikája védetik meg s nem esik ezen pont alá a Btk. által megszabott kereten belül, az enyhítő és súlyosító körülmények törvényszerű mérlegelése. Itt határozottan állitható, hogy a 385. §. 2. pontjának szempontjából például a gyilkosságnál az a büntetési keret, melyben a bíróság mozoghat, a halálbüntetés — lő év és a Bp. 385. §-ának 2. pontja alapján csak akkor lehetne semm. panaszszal éln;, ha e keretet a bíróság nem tartja be. Ezzel szemben nem állhat meg az a vélemény sem, hogy büntetési tételt az egyes esetben kiszabandó büntetés képez {Tóth Gerő: Jogt. K. 1905. évi 25. sz.) s igy más büntetés lévén a 91,, más a 92. §. szerint kiszabandó, ezek nem helyes alkalmazása esetén a Btk.-nek a büntetési tételekre felállított szabályai sértettek meg. Nem állhat meg pedig ez a vélemény abból az okból, mert ha ez igy volna, akkor a semm. panasz lassan átváltoznék egy oly jogorvoslattá, melyet a büntetés mértékének megszabása miatt is lehet használni. Ez pedig a revisió elvével ellenkezik. Nézetem szerint tehát a Kúriát a már fentebb kc'rvonalozott gyakorlat miatt még formalismussal sem lehet vádolni. Egy homályos, hiányos törvényt lehet magyarázni, de egy oly kategorikusan rendelkező törvényszakaszhoz, mint a 385. §. 3. pontja, melyet még a törvénymateriálékban kifejtettek teljesen igazolnak, magyarázat nem fér. Az ily törvényszakaszon, egy egyszerű logikai magyarázattal, magát a Kúria tul nem teheti. A logika ugyanis a Kúria gyakorlata mellett szól, mert ez a gyakorlat annak az alapelvnek, melyen a magyar Bp. revisionális eljárása nyugszik, konzekvens keresztülvitele. Meg kell egyszersmlnt említenem azt is, hogy a Kúria joggyakorlata elleni áramlat, az alsó fokokra való tekintettel, többékevésbbé jogosulatlan, mert tisztán az alsó fok iránt való bizalmatlanságból, a törvénybe belemagyaráztatik valami olyan, melyet a törvény maga nem kivánt semmisségi oknak tekinteni, az alsóbiróság határozatával szemben. Mindezekkel szemben azonban más kérdés az, hogy a 385. §. 3. pontjában foglalt jogszabály helyese vagy nem? A Bp. által elfogadott rendszer szerint semm. panasz csak jogkérdésben használható és felsorolja a 385. §. az anyagi törvény azon megsértéseit, melyek miatt semm. panasznak van helye. Ha végigtekintünk a 385. §. felsorolásán s az egyes eseteket az anyagi törvény egyes rendelkezéseivel visszonylatba hozzuk, lehetetlen, hogy fel ne tűnjék, hogy habár az ezen §-ban felsorolt sérelmek feletti határozathozatal in eventum jogkérdésen fordul ugyan meg, de a jogkérdés eldöntése nem történik mindig az alsó fokon megállapított tények behunyt szemmel való elfogadásával s annak minden kritikája nélkül. Eltekintünk most azon fontosabb kontroversiáktól, melyek a joggyakorlatban még a fontosabb törvényszakaszokra vonatkozólag is fennforognak a tény és jogkérdés elhatárolása szempontjából és csak röviden akarok rámutatni a Bp. 385. §. 2. pontjának egy fogyatékosságára.1) A biró gondolkozásáig addig, mig a nyersen elébe tárt esettől a törvény alkalmazásához ér, három logikai fásist lehet megkülönböztetni, a) Meg kell állapítania a történelmi tényt a maga valóságában, b) A történelmi tényből ki kell válogatni a büntetőjogi tényállást megalapító tényeket, c) A ténybeli konsekvenciákra2) alkalmaznia kell a jogi subsumtiót. Pl. a vádlott a sértett által meggyalázó kifejezésekkel vagy tettel illettetvén, indulatba jön, fegyverért szalad, visszatér s a sértettet megöli. Ez a historikum, melyből le kell vonni a Btk. megfelelő §-ának alapul szolgáló ténybeli konsekvenciát, mely vagy az, hogy az ölést erős felindulásában keletkezett szándékból rögtön hajtotta végre (281. §.); vagy az, hogy csak szándékosan. Erre következik a jogi subsumtio, vagyis annak meghatározása, hogy a vádlott miben bűnös.2) Látnivaló ezen egyszerű példából is, ') L. Varga: Semmisségi panasz VI. rész. a) Ezt ugy érteném, hogy a bírónak a nyers historikumból kettős konsekvenciát kell levonni. Egyik a ténybeli, hogy ezek közül mily tények sértik a büntetőjog által védett rendet, másik a jogi, hogy e tények jogilag miként minősülnek. 3) Az első esetben a bizonyítékok mérlegelése a döntő, a másodikban az, hogy a bizonyítékok folytán megállapított tények olyanok-e, melyek a Btk. valamely §-a által megállapított tényeket fedik. A tények ugyanis mások históriai és mások büntetőjogi vonatkozásban. Más dolog ugyanis pl. az, hogy valamely cselekmény eredményének tudatában volt s ezen eredményt akarta s más az, hogy ezen tett «előre megfontolt szándékkal követtetett el». OG 317 hogy nemcsak a tényektől függ a jogi minősítés, hanem maga a jogszabály is visszahat a tények minősítésére. Visszatérve ugyanis az előbbi példára, tudvalevő dolog, hogy a Btk. 281. §-a tényálladék gyanánt azt követeli, hogy a tettes szándéka az öntudatot többé-kevésbé elhomályosító, de azt teljesen ki nem záró felindulásból származzék s a tett oly időben hajtassák végre, midőn az öntudatot elhomályosító és az akaratelhatározást előtérbe toló tényezők még nem jutottak egyensúlyba. Amennyiben pedig pl. az alsó tok a 281. §. esetét látja fennforogni, az alapul szolgáló historikumból is ennek megíelelőleg vonja le a ténybeli következményeket, holott ha a felső fok nem látja alkalmazhatónak a 281. §-t, hanem a 279-et, akkor a historiailag megállapított tények kritikáját ugy alkotja meg, amint ez a 279. §-nak megfelelő. Nyilvánvaló ezekből, hogy a ténykérdés bírálata nincs kizárva a Kúria jogköréből a semm. panasz feletti döntés alkalmával. A Btk. különös része minden egyes esetben meghatározza, hogy milyennek kell azon jogellenes cselekménynek lennie, melyre jogkövetkezményeit szabja s a Kúria köteles vizsgálni azt, hogy az alsó fok által megállapított historikum bir-e ezen tulajdonságokkal. Ugy tudnám ezt kifejezni, hogy az alsó fok és a Kúria ellenkező irányból indulnak ki határozatuk hazatalánál. Az alsó biró tényeket állapit meg s ebből kiindulva alkalmazza a jogszabályt, a revisionális biró pedig a semm. panaszban felhozott jogszabályból indul ki s visszafelé haladva találja szemközt magát a tényálladékkal. Ezzel kívántam nagy vonásokban rámutatni arra, hogy mily visszonyban látom a revisionális bíróság szerepét a semmisségi okok terén általában. Most még arra kívánok szintén nagy vonásokban rámutatni, hogy miként alakul e visszony a 385. §. 3. pontjában foglalt semmisségi okkal szemben. Már egy dolgozatomban említettem, hogy annak eldöntésénél hogy a 92. §. alkalmazandó-e vagy nem, a revisionális bíróságnak a tények kritikájában legnagyobb szerepe van. A 385. §-ban felsorolt minden jogkérdés elbírálásánál áll ugyan az, hogy a bizonyítékok mérlegelése folytán előálló historikum megállapítása az alsó fok feladata, de ez még nem meriti ki a ténykérdést, mert innen a jogkérdésig még egy lépés van, amint arra fentebb rámutattam, t. i. annak megállapítása, hogy mely tények azok, melyek bűnösséget eredményeznek.*) Ez már a Kúria előtt is vizsgálat tárgyát képezi, de mig az esetek legtöbbjében ezen tul nem léphet, a 385. §. 3. pontja esetében bizonyos mértékben tényeket állapit meg. Ez a ténymegállapítás pedig nem egyéb mint az, hogy fennforog-e az alsó fok által enyhítő körülményül megállapított tények oly mérve, mely a 92. §. alkalmazását indokolja. A 9-'. §. alkalmazása mindig bizonyos tényeknek a bűnösséget előidéző tényekre való hatását feltételezi, az pedig, hogy valamely ténynek van-e s mily nagy hatása van, a ténymegállapítás kérdése. És ez az a ténymegállapítás, amely mint már egy ízben rámutattam (Jogt. Közi. 1905. évi 27. sz.), a Kúriának hatáskörébe tartozik. E ténymegállapítás között akkor, ha csupán oly fokozatok megállapítása válik szükségessé, melyek a 92. §. alkalmazásának körébe tartoznak; s akkor, midőn a 91. §. alkalmazásának esete forog fenn, lényegi különbség nincs, csak fokozati. Éppen ezért a 92. és 91. §§. alkalmazásának lényegi előfeltételei azonosak. Ha pedig ezt elfogadjuk, merő képmutatásnak kell, hogy feltűnjék a Ind. azon passzusa, hogy «Ily keretben a semmitő biró ítélkezése a ténykérdés felülvizsgálata nélkül is eszközölhető. Nagyobb hatáskör a büntetés kimérése tekintetében az iratok alapján ítélő semmitő bíróra épp oly kevéssé ruházható, mint a bünösségi kétdés megoldásánál)). Semmi okot nem látok a föld kerekségén, ami kevésbbé teszi képessé arra a bírót, hogy az iratok alapján megállapítsa, hogy a 91. §. alkalmazásának feltétele forog-e fenn, vagy a 92. §-é? Összegezve a mondottakat, nézetem szerint meddő vita az, hogy a 385. §. 2. pontja alapján lehet-e a 91. §-t alkalmazni vagy nem, sőt azt hiszem, hogy ily erőltetett törvénymagyarázat nem is jött volna szóba, ha nem egy a Btk. 278. §-a körül forgó fontos kérdésről volna szó. Ellenben a felvetett kérdés, akár törvényhozási uton, akár t. ü. határozat utján — ha ugyan a Kúria a törvény világos rendelkezése ellenére rászánja magát erre — a Bp.-ban lefektetett elveknek megfelelően, csak a fent mondottak szerint oldható meg. 4) E mellett szól az is, hogy a bíróság ítélet tárgyává nem tehet más cselekményt, mint amelyre a vád vonatkozik. Ez is egy szűkebb tényállás.