A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 39. szám - Az 1886. évi XXIX. t.-c. és társai [3. r.]

276 598/892. Viszont «nem tűnvén ki, hogy volt-e ok a kis leányt megverni», a 301. §. alkalmaztatott, Bp. T. 24,606/887. A C. 7,711/888. megállapította a becsületsértést, «mert meggyalázó cselekmény elkövetésére a vádlott fegyelmi joga ki nem terjedt.» Sipöcz szerint*) «egyrészt a gyermek egészségének veszélyeztetésével járó fenyítés mentségéül nem szolgálhat a fenyítés szükséges volta ; másrészt az ártalmatlan fenyítés is a fegyelmi joggal visszaélésnek tekintendő, ha az nem a nevelés érdekében, hanem puszta kegyetlenkedésből történik)). Ha a szülő vagy gyám e fegyelmi hatalommal visszaél, a büntetőjogi következményektől eltekintve, az atyai hatalom a gyámtörvény 22. §-a alapján megszüntethető, a gyám az idézett törvény 57. §-a alapján gyámi tisztétől elmozdítható. A tervezet 280. §-a szerint a gyámhatóság a szülőt, ha fegyelmi hatalmával visszaél, szülői jogában korlátozhatja vagy attól megfoszthatja. Az osztrák btkv. 413. §-a (ptkv. 1 í-5. §-ának megfelelőleg) büntetlenséget biztosit a szülőnek azon határig, mig a bántalmazás a kiskorú testi épségét sérti. E szerint a nevelés sikere impune biztositható oly eszközökkel is, melyek egyébként mint becsületsértés, könnyű testi sértés, avagy a személyes szabadság korlátozása, delictumoknak minősülnének és büntettetnének. Ha a bántalmazás a kiskorú testi épségét sérti, a szülő, a gyám, a nevelő, a tanitó, vagy munkaadó kihágásért büntettetik. A 414 — 421. §§. szerint e büntetéstől eltekintve, a gyermek büntetésből elvehető szülőitől, a gyám tisztétől elmozdítható, esetleg más gyámság vitelére, a nevelő vagy tanitó e íÍ6zt, illetve hivatal viselésére képtelennek nyilvánítható. Ha a gyermek szüleitől elvétetik, utóbbiak azért a tartásdijat fizetni taroznak. Ha erre képtelenek, a hatóság fedezi a tartás költségeit. A büntető bíróság az ily ügyek iratait a gyámhatósághoz áttenni tartozik, amely az esetben is eljár, ha a büntető bíróság a szülőt bántalmazásért elévülés vagy egyéb perjogi okból nem Ítélhette el. A gyámhatóság az optkv. 178. §. alapján megfoszthatja a szülőt szülői hatalmától. A gyámhatóság abban az esetben, ha a gyermek szülőitől nem is vétetnék el, az 1901 máj. 11. ig. min. rendelet alapján a szülők további magatartását ellenőrizni tartozik és e célból ugy a rendőrség, mint magánjótékonysági intézetek segélyét is veheti igénybe. A íd. 413. §. csak a gyermek oltalmát célozza, azért a büntető bíróság csak az esetben foszthat meg a szülői hataJ *) Magyar Magánjog IV. k. 708. 1. alte Geist der ungarischen parlamentarischen Kampfe hatte nach dem Landtage desjahres 1825. neuen Tendenzen weichen müssen; an die Stelle einer aristocratisch-nationalen Opposition trat unter denselben Formen eine democratische» . . . . (Augsburg. Alig. Zeitung 1842. febr. 12.). Tudnivaló, hogy az 1848-ban törvényerőre emelkedett intézmények kezdeményei épp az 1823. évi eseményekig s az 1825. évi országgyűlésig nyúlnak vissza. Az 1860/61. évben a megyék fellépése a 48-as alap mellett, majd passiv resistentiája fontos szolgálatokat tett a nemzeti ügynek, bár a küzdelem akkor nem vezetett egyenes eredményre, mélyebb menő sikert nem mutathatott fel, de a jogok kifejtését és megóvását tekintve, hatályosságát nem lehet elvitatni. A megyékben nyertek akkor is elsősorban kifejezést a magyar közjognak ama dönthetetlen tételei, melyek az 1861. évi két feliratban örök időkre letéteményeztettek, melyeknek mása csak a XVII. század Angliájának történelmében fordul elő. Végeredményképp — elsősorban — levonhatom a következőket, — miképp nálunk az ellenállás hatása nemcsak negatív hatásaiban mutatkozik, hanem épp az ellenállásra okot adó sérelmek vezették reá a törvényhozást nem egy fontos közjogi alkotásra. Másodsorban pedig a jövő alakulása épp a felhozottakra való figyelemmel más nem lehet, miképp — «az államhatalom korlátozása végett tehát arról is kell gondoskodni, hogy az egyén ne elszigetelten álljon az államhatalom ellenében .... Az egyetlen védeszköz tehát korunkban az állam mindenhatósága ellen ugyanaz, mely századokon át szolgált oltalmul mindenféle korlátlan uralom ellen ; t. i.: hogy a községnek, tartománynak s általában az államban levő szervezeteknek, melyek az egyént az állammal összefűzik, bizonyos kört adjanak ónálló tevékenységre, s ezáltal az államhatalomnak gyakorlatilag szilárd határokat vessenek*. (L. br. Eötvös József: A XIX. század uraik, eszméi, II. k. 431. \.). OG lomtól ha a bántalmazás a házi fegyelem gyakorlatának túllépéséül minősül. Ha azonban a bántalmazás súlyosabb következményekkel járt, a btkv. illető szakaszai (pl. 140., 152., 335. §§.) nyernek alkalmazást. A gyámhatóság minden ily esetben önállóan jár el. (Vége köv.) Az 1886. évi XXIX. t.-c. és társai. Irta HALMI BÓDOG máramarosszigeti tszéki aljegyző. III. közlemény. A hagyatéki eljárások lefolytatása —mint korábbi Írásaimban emiitettem, — főfeladatát képezi a bizottságoknak, ezek a főforrásai a föld minden zavarának és a földdel elkövetett minden visszaélésnek és azért a törvénynek minden liberalismussal és a formalismusból való teljes kibontakozással arra kell törekednie, hogy a bizottság lehetőleg minden hagyatékot letárgyalhasson. Ezt a törvény nem teszi. Nemcsak az a béklyója a bizottság működésének, hogy az eljárás csak a fél kérelmére foganatosítható, hanem az 1889. évi XXXVIII. t.-cikk 5. §-ának 2. bekezdése is reánehezül a szabad munkára. Ez a szerencsétlen szakasz ugyanis kijelenti, hogy a bizottság csak a legalább 3 éve elhalt tkvi tulajdonos hagyatékát tárgyalhatja és hogy az örökösnek csak a törvényes örökösödésre hivatott leszármazó tekintendő, tehát oldalági örökös (testvér) nem részesülhet az eljárás jótéteményében. A törvénykészitő bizottság szemei előtt, kizárólag a közjegyzői állás materialis érdekei lebeghettek ennek a logikátlan intézkedésnek kódexbe foglalásakor, mert különben nem foszthatta volna meg az alsóbb néposztályt attól a kedvezménytől, hogy 1 korona 50 fillérért (ennyi a helyhatósági bizonylat dija, amelylyel az örökhagyó elhalálozási időpontját, örökösének nevét és a hagyatéki ingatlanok birtoklását a községi elöljáróság és az anyakönyvvezető igazolja) teljesen alapos, megbízható és a tényleges birtoklásnak megfelelő, — kétely esetében a helyszínén megállapított hagyatéki megosztáshoz jusson. Tegyük fel, hogy a rapid módon fellépő járvány a bizottság működése időpontjában nagy csoportját az embereknek pusztítja el. Mi az a logikai támpont, hogy a bizottság ezek hagyatékát teljesen rendezetlenül hagyva, nyugodtan távozhasson el a munkálat színhelyéről? Az 1894. évi XVI. t.-cikk 3. §-ában megrendelt hagyatéki eljárás, minden költségessége dacára,—ismételten mondom — nem készit feltétlenül jó munkát. Leplezetlen nyíltsággal mondhatom, hogy a közjegyzői okirat, amely plasztikus tisztasággal fejezi ki az ingókra vonatkozó átruházásokat, amely a kötelmi jogvisszonyok, átruházások és szerződések legpedánsabb irásbafoglalása, az ingatlanokra vonatkozó hagyatéki jegyzőkönyvek terén számtalan esetben bántó felületességet, homályosságot, a beható és mindenre kiterjedő körültekintést, végül különösen a vázlatrajzi megosztásoktól való nagymérvű irtózást, a kényelmes egyenlő hányadban való osztozásra törekvést, egyszóval a tényleges birtoklásnak meg nem felelő tkvi helyzet feltüntetését árulja el. Nem szándékosság idézi ezt elő, hanem a földtől való távollét, az átkozott zöld asztal melletti munka, amely távol áll az élettől. Nem néz kataszteri adatokra, hanem kizárólag a felek tökéletlen előadásából állapit meg. A másik lehetetlen intézkedés, amit az 1889. évi XXXVIII. t.-c. 5. §-a tartalmaz, az, hogy az oldalági örökösödés eseteivel a bizottság nem foglalkozhat. Az oldalági rokon megjelenhetik mint kérelmező, a bizottság előtt minden tárgyban külön meghatalmazotti minőség nélkül. Rokoni mivoltát, hozzátartozói jellegét teljesen elfogadja a törvény, de örökösi minőségben — bár a becsatolt halottlevél (helyhatósági bizonylat) kivételesen bizonyítja, hogy ő az egyedüli örökös, hogy leszármazó nem maradt — nem szerepelhet, az oldalági öröklés a bizottság működésének tárgya nem lehet. Bírhatja a testvér évtizedek óta a földet, neki hazudni kell valami szerzésmódot, melylyel örökhagyó még életében reá ruházta az ingaflant és igy juthat csak az 1886. évi XXII. t.-c. 18. §-a alapján tényleges birtoklás alapján tulajdonjoghoz. Hangsúlyoznunk kell, hogy az ajándékozás mint szerzésmód, amelynek alapján az oldalági örökösökre a tulajdonjog a bizottságok által felvétetik, túlnyomó esetben csak szakavatott zugirászok tanításán alapuló hasznos hazugság. Az alsóbb néposztály embereinél ugyanis a rokoni kapcsolat bensőségét kizárólag a házközösség és a vér szerint való leszármazás forrasztja össze.