A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 23. szám - A spanyol büntetőjogi irodalom fejlődése [8. r.]

A JOG 183 értékelnie kell a cselekmény minőségét; továbbá — a bűntett tulajdonképpeni súlyossága mellett — a kísérletet alkotó cselekmények is megvizsgálandók, mert azokból és a bűntett természetéből kell megállapítania a bírónak a kísérlet büntetését. Mert — folytatja tovább — vannak cselekmények, amelyek a bűntett megvalósításához igen közel állanak ugyan, de amelyek nem elégségesek ahhoz, hogy a tettes részéről bevégzett bűncselekményt idézzenek elő, hanem még mindig hátrahagynak valamit, ami a bűntett tökéletesbbitésére vonatkozik.)) Ezután megemlíti az atyja élete ellen tört gyermeknek a példáját, aki a cselekményt az áldozat védekezése miatt — nem fejezhette be és igy folytatja : «Vannak más, olyan cselekmények is, amelyek a bűntett bevégzésével azonos szempontok alá esnek s amelyeket, ha egyszer valaki elkövetett, olybá kell vennünk, hogy a bűnös általuk a bűntett teljes megvalósítására törekedett, noha nem is következett be az óhajtott eredmény, mint pl. akkor, amidőn az áldozat már bevette a mérget, de — a gyorsan alkalmazott ellenszer miatt — megmenekült.* Hozzáteszi még, hogy nem büntethető az, aki a megkezdett bűncselekmény véghezvitelétől önként elállott. Végül bölcsészdti alapon bizonyítja, hogy az egyszerű kísérlet, természeténél fogva, büntetendő ugyan, de enyhébben, mint a bevégzett bűncselekmény. Amint a föntebbiekből látjuk, Covarritbias szabatos különbséget tett a kísérlet és az u. n. «meghiusult» bűncselekmény között, amely utóbbit a spanyol és a portugál büntetőjog — s a velük egy nyomon haladó közép- és délamer kai jogrendszerek — ma is élesen elhatárolnak a kisérlettől, nemcsak külön fogalom meghatározással, hanem azáltal is, hogy külön büntetőjogi sanctiót állapítanak meg részére. A büntetés céljául a bűnös megjavítását és a bűntett által okozott kárnak a megtérítését tekinti Covarrubias. Magát a büntetést pedig, a bűntetthez kívánja arányosítani, ami — szerinte — a jogsérelem fontosságának és a sértő s a sértett helyzetének a figyelembe vételével eszközölhető, nem pedig a bűntett és a büntetés egyenlősítésével, mert ez nem volna egyéb, mint maga a tálió. Covarrubias nagy hatással volt a spanyol büntetőjogi irodalom fejlődésére. Praecis fogalommeghatározásai alapul szolgáltak az őt követő íróknak, akik munkáikban többnyire az ő eszméit bujtatták más köntösbe. A spanyol praktikusok között jelentékeny szerepe volt Luis de Peguera-rak is, aki «Ouaestiones criminalesn cimü munkájában számos büntetőjogi kérdést igyekezett megoldani. Különösen hosszasan foglalkozott a büntetőtörvény hatályának és hatáskörnek s az illetékességnek a kérdésével s az utóbbi tekintetben az ubi te invenero, ibi te judicabo elvét fogadta el. A beszámítás kérdését illetőleg figyelmet érdemel azon kijelentése, hogy «a civakodás közben elkövetett emberölés — a civakodók elvakultsága miatt — enyhébben büntetendő, mint a közönséges emberölés». Végül érdemes megemlíteni, hogy a pénzbüntetés fogalmát határozottan elkülönítette a pénzbirságétól. Pedro Plaza de Moraza szintén egyike volt a spanyol praktikus iskola kiválóbb művelőinek. Munkája ((Epitomes delictorumy> cim alatt jelent meg (1642) s abban főleg a bűncselekmények fogalmának a tisztázására törekedett. Nézetei többnyire eredetiséget árulnak el; igy pl. szerinte a büntetőtörvénynek visszaható ereje lehet a büntetés sulyosbbitása céljából is, a büntetést megszüntető okok között említi a törvény eltörlését is. A mérgezési bűncselekményeknél enyhítő körülménynek tekinti a tettes önkéntes vallomását azon esetben, ha a bűntett különben rejtve maradt volna. A culpát elkülöníti a dolustól, sőt egy középesetet is fölvesz, amidőn t. i. a tettes világos és határozott módon törekedett az ölésre, vagy amidőn akaratát valamely olyan cselekményre irányozta, amely önmagában is halált okozott. Valahányszor megvolt a — habár közvetlen — ölési szándék és a cselekmény halált okozott, «igazi emberölés esete forog fönn*. A culpa és a tudatlanság csökkenti a felelősséget és enyhíti a büntetést. A gyilkosság tetteseinek tekinti mindazokat, akik «az áldozat élete ellen, előzetes összebeszélés folytán törtek». Hosszasan tárgyalja a bérgyilkosság fogalmát, amelyre nézve nem volt egyetértés a korabeli spanyol irók között, amennyiben közülük némelyek csak azon hitetleneket tekintették orgyilkosoknak, akik uruktól büntetlenség ígérete mellett kaptak megbízást másoknak a megölésére ; mások pedig ugy vélekedtek, hogy bérgyilkosságot az követ el, aki másnak — különösen pedig, valamely kereszténynek — a megölésére, előre kialkudott bér fejében, vállalkoztak ; végül olyan írókkal is találkozunk, akik bérgyilkosság alatt a megbízás folytán s árulással elkövetett gyilkosságot értették. Moraza eklektikus definíciót ad, amennyiben — szerinte — bérgyilkosság esete akkor forog fönn, amidőn egy keresztényt hitetlen egyén segélyével, vagy pedig árulás utján öltek meg. Luis Vives vDe cormptis artibnsn cimü (1651) munkájában részint elméleti, részint gyakorlati szempontból foglalkozott büntetőjogi kérdésekkel. Különösebb figyelmet érdemel munkájának azon része, amelyben az ignorantia Juris-nak mentesítő körülmény gyanánt való elfogadását sürgeti azon az alapon, hogy «a nagy anyagú és nehéz törvényeket nem tudhatja mindenki». Kifejti még, hogy a törvények «oly szeszélyesek, hogy folytonos és szükségtelen gyötrelmet képeznek a szabadság törvényes használatára nézve». Figyelemreméltó azon kifakadása is, amelylyel a torturát illeti. Jüan Gines de Sepulveda is egyike volt a legkiválóbb spanyol praktikusoknak. (íjurisprudencia Criminaln cimü munkájában (1676) — többek között — a büntető törvény altalános és föltétlen hatályát támadja meg s idevonatkozólag ezeket mondja: «Azt, hogy az államban a törvények föltétlenül és minden legcsekélyebb dologra kiterjeszkedve, uralkodjanak, csak korlátolt lelkek engedhetik meg, akik a bíráskodás alá kerülő ügyek változó természetét nem ismerik s akik azt sem tudják, hogy nem lehet előre megállapítani oly eseteket és parancsokat, amelyek minden dologra, minden helyre és minden egyénre vonatkozhatnának; nem lehet előre látni azon visszaéléseket sem, amelyeket a túlságos hatalommal fölruházott birák is elkövetnének, a rajtuk gyakorolható befolyás következtében». Hosszasan cáfolja a determinismust s élénken vitatja a szabad akarat létezését, mert — mint mondja — ez utóbbi nélkül «a büntető törvények fölöslegesek lennének.)) A beszámítás kérdésével foglalkozva, mentességet követel azok számára, akik tudatlanságból vagy «az akaratuknál magasabb erő kényszerítése folytán* követtek el bűncselekményt. Végül szól még a kegyelmezési jogról is, amely — szerinte — a fejedelmeket illeti, akiknek azonban azt tanácsolja, hogy «ne éljenek vissza jogukkal, mert sokkal inkább érdekében áll annál az igazságosságnak és az állam üdvének az, hogy törvényes büntetésekkel a bűntetteket és a károk minden nemét megtorolja s mert a gonoszoknaK megbocsátani és a rablók s a gonosztevők iránt kegyességet tanúsítani annyi, mint kegyetlenül bánni a jókkal, mert amazok, akik békebontáshoz és az emezek élete ellen töréshez hozzá vannak szokva, a bűnbocsánat könnyűsége folytán, mintegy buzdítást nyernek ujabb bűntetteknek az elkövetésére.* Donna Oliva Sabuco, az első kiválóbb spanyol nő kriminálisra, «Nueva filosoűa de la naturalesa del liombre» cimü munkájában számos büntetőjogi kérdés megoldásával foglalkozott. A büntetések nemeire nézve azon kívánságát fejezi ki, hogy a törvény csak a halálbüntetést állapítsa meg kifejezetten, a többi büntetési nemet pedig a biró határozza meg. A pénzbüntetést határozottan kárhoztatja, mert az «a vagyon óriási egyenlőtlenségén alapszik.* (Folytatása következik ) . A bűnvádi eljárás köréből. Az osztrák birodalmi tanácsban Hoffer képviselő nemrég egy interpellatiót terjesztett be, mely panaszt emelt a büntető bíróságok gyarló jegyzőkönyvvezetése és az esküdtek kitanitásánál előforduló visszásságok ellen. Az igazságügyminisztérium ennek folyományaképpen mult hó 25-én a bíróságoknak a felebbviteli törvényszékek utján egy rendeletet küldött, mely állást foglal a büntető bíróságok hiányos, felületes és pontatlan jegyzőkönyvvezetése ellen és különösen az esküdtszéki eljárásban az elnöki resumé-nek jegyzőkönyvbe iktatását is követeli. A terjedelmes rendelet megállapítja, hogy a bűnvádi eljárásban a fötárgyalási jegyzőkönyvek vezetése nem felel meg teljesen a törvény követelményeinek ; hogy a jegyzőkönyvek felületesen, nem pontosan és hanyagul vétetnek fel és némelykor a jegyzőkönyv felvétele körül a feleket megillető jogok sem lesznek kellően megóva. <Helytelen volna — igy szól a rendelet — az eljárás szóbelisége okából a tárgyalás eredményének megállapítását felesleges dolognak tekinteni. Mert — minden egyébtől eltekintve — a használt perorvoslat indokolása és a felebbviteli eljárás keresztülvitele sok esetben nem nélkülözhetik a tárgyalási jegyzőkönyv támaszát; és mert a jegyzőkönyvben tanúsított vallomások, a későbbi perujitási indítvány elbírálására is irányadó befolyással lehetnek*. Ezenfelül követeli a rendelet a felek által előterjesztett közbenszóló indítványok és az ezek fölött hozott határozatoknak jegyzőkönyvbe vételét. <A törvény itt nem tesz különbséget lényeges és lényegtelen indítványok közt. Ha a bíróság valamelv indítványt lényegtelennek tart, akkor utasítsa azt vissza, de ennek jegyzőkönyvbe kell vétetnie, hogy a felsőbirónak a felülvizsgálat