A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 17. szám - A bolti áron alul való eladás mint jogellenes cselekmény [1. r.]

132 A JOG Egy törvénymunkálat alaprendszerében nem szabad hagyni hézagot, a javaslatnak a törvényszékek hatáskörét szabályzó intézkedései pedig ma még hézagosak. Ujitást tartalmaz a javaslat abban a tekintetben, hogy a területi hatáskört nem tárgyazza, s a területi szempontot az illetőségi kérdésnél tekinti vizsgál hatónak. Amig tehát az eddigi perjog rendszerében a hatáskört három szempontból találjuk szabályozva: u. m. terület, eljárási mód, és az ügy minősége szempontjából, addig a javaslatban már csupán az utóbbi szempont a szabályozó, ami tudományos irányban való haladást jelez. A javaslatnak a birói hatáskörre vonatkozó elvi rendszere itt röviden ismertetve van, a judikatura szempontjából erre a kérdésre még visszatérendek. X A bolti áron alul való eladás mint jogellenes cselekmény. Könyvárusoknál (vagyis a könyvárusi jargon szerint: sortimentereknél) eddig bevett szokás volt, hogy rendes vevőiknek a könyv bolti árának kisebb-nagyobb — rendszerint 10%-át — rabatt gyanánt elengedtek. A számtalan, sok esetben piszkos konkurrenciát üző antiquarius ezen usust vagy abusust később válogatás nélkül minden alkalmi vevőre is kiterjesztette, ugy, hogy ezt az árleengedést, amelyet kezdetben szívességből engedtek, a vevők lassan-lassan jog gyanánt vették igénybe. A külföldi és a velők karöltve haladó magyar könyvárusi egyletek, nem éppen barátságos szemmel nézték ezen annyira elfajult rabattirozást, mely a sortimenter (a nagy üzleti regié mellett amúgy is szük) jövedelmét csökkentette és őt viszont arra kényszeritette, hogy a kiadótól a szokott 25%-nál nagyobb százalékot és külön kedvezményt igénybe vegyen. A kiadó, ezen erkölcsi nyomással szemben, kénytelenült a könyvpiacon megjelenő uj kiadmányát drágábban kalkulálni és igy in fine finali újból csak a könyvvásárló közönség adta meg ezen kótya-vetyének az árát. Elhatározták tehát az érintett egyletek (melyeknek ugy a könyvkiadók, mint a sortimenterek a tagjai és melyek nagy hatalmat gyakorolnak egyes tagjaikra, sőt a hitel elvonása és a könyvszállitás elvonása folytán a nemtagokra is), hogy a rabattirozást megtiltják és az ezen tilalom ellenére cselekvő könyvkereskedőket boykottálják. A kiadó az ily cégnek még készpénz mellett sem szállít és a sortimenterek is el lesznek tiltva attól, hogy ezen egyezmény-törő cégeknek szükségleteit — saját nevük alatt történt rendelés utján — ingyen, vagy ami gyakoribb : ellenérték mellett (p. o. 10% levonásával) kielégítsék. A könyvkereskedők egyleteinek ily erélyes fellépése tagjaikkal szemben jogi szempontból nem kifogásolható. Aki az ilyen egyletnek tagja és ezen tagságnak nem csekély mérvű előnyeit élvezni akarja (a legfőbb előny a számlanyitás, a bizományba vagy szoros számlára való, egy évi hitelezéssel és disponálás jogával egybekötött szállítás stb.) — az köteles magát saját, önválasztotta hatósága: a közgyűlés és választmány határozatának alávetni. Igaz, hogy sok sortimenter ennek dacára is, — hogy az egylet határozataihoz nem kötött és a sortimenterek ellen nem mindig tisztességes versenyt folytató antiquariusokkal szemben vevőit megtartsa, — a rabattot titkon tovább is engedélyezte. De némi javulás mégis beállott és a jogellenes engedménynyujtás csak éppoly szempont alá esik, mint a csempészés vagy a fogyasztási adók ellenében naponta elkövetett visszaélések. Tisztességes ember az ilyesmitől tartózkodik és nem kél versenyre a tilosban járó, szabadabb felfogású kartársával. Nem volt tehát szükség, ezen kiválóan policiális, tisztán az egylet tagjaira kiható és a nagy vevőközönségre semmiféle korlátot nem szabó egyleti intézkedéssel, — mely a jog sphaeráját nem érintette, — ezideig jogászilag is foglalkozni. Egy legújabban történt eset azonban ezt a kérdést is jogi megvitatásra érdemessé teszi. A közönség és a jogász szempontjából senki sem korlátozhatja vagy éppen elvonhatja a kereskedő azon jogát, hogy az általa megvett árut a piaci (könyvek tekintetében a bolti) áron alul eladja. Tulajdonával mindenki szabadon rendelkezhetik és igy a kereskedő megvett áruit tetszése szerint elajándékozhatja, az ablakon kidobhatja, vagy bárminő más uton megsemmisítheti. Ehhez senkinek legkisebb hozzászólása nincs. Tisztességtelen verseny ez csak azon esetben volna, ha ugyanazon elnevezés mellett selejtesebb vagy másnemű árut hozna forgalomba, — ami könyvnél rendszerint (a kétféle módon : egyszerű és diszkiadásban megjelenő és ilyenekül jelzett munkáktól eltekintve) ki van zárva. Kárt ez által sem a kiadó nem vall, — mert egyfelől neki mindegy lehet, hogy ki veszi meg tőle a könyvet, másfelől a saját kiadmányának általa szabott árát megkapja, — sem a vevőközönség, amely ugyanezen minőségű áruhoz megfelelő olcsóbban jut. A többi sortimenterek kára is problematikus. Mert hiszen nagyon kétséges és perrendszerüleg be nem bizonyítható, vájjon a vevő azt a könyvet náluk egyáltalában vagy akkor is megveszi, ha az annyival drágább ? De végre is, hová jutna a kereskedő, ha minden, üzletágába tartozó alkalmi eladásánál, éber szemmel kénytelenülne kísérni, vájjon nem árt-e avval valamely konkurrensének? Arra a gondolatra azonban a jogász még álmában sem jött volna, hogy a könyvárus az ily rabattirozással a jó erkölcsökbe ütköző cselekményt követhetne el. És azért fölötte tanulságos azon eset, melyet egy — «Ein Beitrag zur Frage der Bücher-Schleuderei in den Waarenne legyen folytatása az 1849-ben alakult császári hadseregnek, melynek egységes volta a magyar állami integritás nyilt tagadása volt, — hanem hogy a magyar hadsereg létele teljesen a magyar közjog hasisán nyugodjék, hogy a monarchia másik államának és a magyar királyság fegyveres erői közt kellékeit s kivánt kapcsolat ne legyen több technikai kapcsolatnál, de ez is a magyar állam alkotmányos befolyásának rendeltessék alá. Ezt az alapeszmét, ezt a gondolatot fejezik ki az 1867. évi XII. t.-c. 11—14. §§-«*. Nagyon csalódnak tehát mindazok, kik azt vélik, hogy eme négy szakasz törvénybe iktatása valamelyes nagyon könnyen ment. A tractatusokban résztvevők levelei, fönmaradt nyilatkozatai, eddig ismert följegyzései utalnak arra, hogy a most jelölt négy szakasz mily nehezen nyert életet, s hányszor fenyegette megszakítással az egyezkedések fonalát az a körülmény, hogy Deák és Andrássy a tizenötös bizottság javaslatát, mint minimumot állították oda. Eisenmaun irja a kiegyezésről irt müvében, hogy: «la question militaire semblait insoluble; l'empereur avait dit depuis longtemps á Andrássy que, sur ce point, il ne ferait pas de concessions.» Tudvalevő, hogy e negatív magatartást azzal is tetézték, mikép még 1866 december utolsó napjaiban is az absolut hatalom egy olyan hadszervezetet igyekezett Magyarországra octroyálni, mely ha mint ilyen létre jő, az esetre nincs kiegyezés, Magyarország pedig osztrák provincia nívójára sülyed. A történelem meg fogja egykor irni, hogy a kiegyezés föltételéül mindent közös ügygyé változtatni szándékozó osztrák törekvések ellen, mily nehézségekbe ütközött a magyar állam érdekeinek érvényesítése, míg végre a sanctio pragmaticában foglalt alapelv tiszta hasisára lehetett lépni, mely szerint, mint Csengery classicus előterjesztése mc ndja, az egyedüli közös ügy ez okból a közös védelem, melynek eszközei a külügy és a törvényben körülirt módon a hadügy ; a közös költségek csupán e tárgyra vonatkoznak. De nem lehet eléggé figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy bármint is fogták föl Bécsben 1866 végén a helyzetet, bármennyire nem akarták elismerni a nagy külpolitikai fordulat hatályát, — a visszonyok categoricus imperativusa ténylegesitette azt, amit Andrássy már 1861-ben fölirati beszédében igy körvonalozott: «Ausztria nagy hatalmassági állása tehát nem szenvedne a 48-iki törvények visszaállítása által, hanem külpolitikája kényszerüleg változnék. Ausztria védrendszere erősebb volna, mint valaha, de Ausztria nem volna többé offensiv, hanem inkább defensiv hatalom». Az 1866. évi nagy fordidat határozottan Magyarország előnyére vált s ennek aegise alatt jöhetett létre az 1867': XII. t.-c. s annak a hadügyre vonatkozó 11—14. §§-<??', — mely első sorban teljes szakítás az 1715—1848 közt eltelt álalkotmányos epochával, másodsorban semmivel át nem hidalható szakadást mutat az 1849—1867 közti korszak egységes osztrák császári hadsereg eszméjével. Ez tehát magában is nagy vívmány, de még nagyobb vívmány az, hogy az 1867: XII. t.-c. lelzett szakaszai oly alapot is alkottak, melyen a magyar államiság érdekében a hadügy is teljesen ónállósittatott. Az 1867: XII. t.-c. vonatkozó szakaszai oly keretet képeznek, mely a lényeg lerombolása nélkül a természetszerű fejlődés kívánalmainak megfelelőleg tágítható. A magyar hadsereget, mely az összes hadseregnek kiegészítő része, mittden relatiójában a magyar közjog essentiális exigentiáival hozza kapcsolatba, a magyar hadsereg 1867 óta datálható létele teljesen a magyar közjog talajába gyökerezik,*) — e talaj sérelme a *) 1886, okt. 11-én Apponyi ezeket monda: «a magyar állami törvényhozás, annak minden tényezcíjit együtt véve, korlátlan szuverén