A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 16. szám - Kritikai megjegyzések a m. kir. Kúriának az 1890 XXV. t-c. 13. szakasza alapján hozott XVI. számu döntvényéhez [még nem jogerős itéletek végrehajthatóságának felfüggesztése tárgyában]

A JOG 123 akkor nem elégedhetünk még az irattárnok egyszerű jelentésével, hanem azt kellelrendelnünk, hogy az irattárnokaz 1868. évi LIV. t.-c. 543-ik és a bir. ügyv. szab. 243-ik §-ának hasonszerüen alkalmazandó rendelkezéseihez képest a szóban forgó bizonyítandó körülményről hivatalos bizonyítványt állítson ki a fél részére, mert a bizonyítvány a jelentésnél hatályosabb, a községi hasonló bizonyítványra tekintettel, egyöntetűség — és bélyeggel lévén ellátandó: fiskalitás szempontjából is indokoltabb. De nem csupán per analógiám követeljük ezt, hanem az idézett törvényre és ügyv. szabályra támaszkodva azért is, mert az irattárnoki bizonyítvány, habár a legtöbbször negatív, de mégis aktaszerüen igazolható körülményről szól, az irattárnok hatáskörébe bátran utalható, amint erre már praecedens is van. A szükséges valamennyi adatról ekképp gondoskodván, elérjük azt, hogy a holttányilvánítási perek aktái akár a felsőbb, akár a legfelsőbb fórum által nem sétáltatnak ide-oda s a per az egy évi hirdetményi határidőnek, a felek részéről különben is nehezen várt lefolytával az 1868. évi LIV. t.-c. 257. §-ában gyökerező kiegészítések fenyegető veszedelme nélkül hamarosan Ítélettel elláttatik. Felvettetettt az a kérdés is, hogy abban az esetben, ha az elsőbiróság a keresetnek helyt ad és az 1868. évi LIV. t.-c. ;Y25-ik §-ának megfelelően ítélettel kimondja, hogy a halál be van bizonyítva, a II-od bíróság ellenben bármi okból a keresetet elutasítja: az iratoknak a kir. Kúriához való felterjesztésének kötelező szabálya ekkor is alkalmaztassak-e ? Alapíttatott ez a kérdés az 1881. évi LIX. t.-c. 89. §-ának második bekezdésére, mely szerint hivatalból való további felterjesztésnek csak akkor van helye, ha az elsőbiróság által az elhalálozás bebizonyitottnak mondatott ki, amiből tehát á contrano az következik, hogy a további hivatali felterjesztés akkor is mellőzendő, ha a másodbiróság elutasító ítéletet hozott. Véleményünk szerint az 1881. évi LIX. t.-c. 89. §-a második bekezdésének ugyanazon §. első bekezdésével egybevetett ratiója az ugyan, hogy elutasító ítélettel szemben bármely fokú hivatalból való felterjesztésnek általában véve nincs helye azért, mert a holttányilvánitáshoz a megkívántató törvényes garantiák az elutasító ítélettel elimináltatván, nincs mit hivatalból felülvizsgálni, hanem az 1881. évi LIX. t.-c. 89. §-a első bekezdése értelmében a keresettel elutasított félre bízandó, hogy felebbezzen, mindazonáltal a felvetett kérdést az 1881. évi LIX. t.-c. 89. §-a második bekezdésében foglalt ama határozott rendelkezés alapján, hogy az iratok a II. bíróságtól, — akár helybenhagyatott, akár megváltoztattatott az I. bírósági ítélet, — a m. kir. Kúriához felterjesztendők : akkép véljük megoldandónak, hogy az iratokat a kérdéses esetben is hivatalból fel kell terjeszteni a kir. Kúriához, mert az elsőbiróság az elhalálozást bebizonyitottnak vette és természetesen erre a conclusióra jutnánk abban az esetben is, ha megfordítva : az I. bíróság elutasító és a II. bíróság helyt adó ítéletet hozott volna. ban éltek és valóban ugy cselekedtek. Spanyolország klasszikus költői még műveikben is hangsúlyozták az előadottak igaz voltát {história verdaderá), mint például Calderon is a Zalameai biró-ban. Avagy gondoljunk a modern irodalom termékei közül dAnnunzio Artatlan-ykxa., Ibsen Kisértet-eive, Hedda Gabler-]ára, Jolin Gábriel Borkman-)áxa. És azután ott van az a tömérdek regény- meg drámabeli részlet, amelyek egyenkint jelentéktelenek gyanánt tűnnek töl, ám — lazább vagy szűkebb kapcsolatban a főszemélyekkel és a főcselekménynyel — csupán ezek szolgáltatják a nagy egységet, az egész képét s Zola, Flaubert, Daudet, Balzac, a London külvárosait fáradatlanul fürkésző Dickens és mások beismerése szerint gondos megfigyelés, kimerítő tanulmányozás gyümölcsei! — Azon ban az egyesek avagy családok életéből való tényeken is okulhat a tudomány. Hiszen a legszokatlanabb esetek is megmegismétlődhetnek s a búvárló előtt csupán a különös esetnek minden oldalról való szemléletekor lesz világossá egy és más, ami az egyéb irányban jelentős tömegfigyeléskor előtte rejtve maradt volna. A részletvizsgálásnak ezt az értékét Feuerbach* következőleg hangsúlyozza: «Az egyes bűnök története nemcsak jogi szempontból, a jogtudomány tisztázása és alkalmazása, sőt helyesbítése és bővítése szempontjából bir nagy fontossággal, de másrészt a büntetendő cselekmények lelki fejlődési folyamatának követése és ábrázolása által az ember- és lélekismeret dus bányáját nyitja meg s ekként előtte jár minden tudománynak, amely vagy közvetlenül az emberi szellemet vallja tárgyául vagy többé kevésbé kapcsolatban áll vele.» S ma kivált értékesnek tartják a részletek megfigyelését, mint* Aktenmiissige Darstellung merkwürdiger Verbrechen c. munkájában, i | Még csupán a holttányilvánitás tárgyában hozott ítéletnek az anyakönyvi bejegyzésre vonatkozó kellékeire akarunk I megjegyzést tenni. Az mondatik u. i., hogy a kir. Kúria legújabban azt a gyakorlatot követi — amelyet mi eddigelé ugyan nem ösmerünk — hogy a holttányilvánítási ítéletben az eltűnt és holtnak nyilvánított egyén szülői is megnevezendők. Hát ez feleslegesnek nem felesleges ugyan, de nem is olyan, ami törvényszerűen és minden esetben megkövetelhető. Az állami anyakönyvekről szóló 1894. évi XXXIII. t.-c. 74-ik §-a u. i. azt rendeli, hogy: «Holttányilvánitás esetében, a bejegyzés foganatosithatása végett, a bíróság a jogerős határozatot a holttányilvánitott községi illetősége és ha ez nem tudatik, a születési helyén illetékes anyakönyvvezetővel hivatalból közli : A bejegyzésnek tartalmaznia kell: az eljáró bíróság megnevezését, a hozott határozat keltét és számát s azt a napot, amely, mint vélelmezett elhalálozási nap, a birói határozatban megállapittatott». Tehát sem többet, sem kevesebbet. Minthogy pedig a leszármazás az örökösödési eljárásban is tisztázható és az osztály megállapítása végett tisztázandó is és minthogy se az idézett törvényhely, se az anyakönyvi törvényt tárgyazó tömérdek rendelet többet az idézetteknél nem kivan, ne legyünk mi se pápábbak a pápánál, mert ha az eddig jónak bizonyult gyakorlaton minduntalan rést ütünk, nem tudhatni, hogy utoljára hol állunk meg. Kritikai megjegyzések a m. kir. Kúriának az 1890: XXV. t.-c. 13. szakasza alapján hozott XVI. számú döntvényéhez. ' x Irta KELEMEN MÓZES dr., pécsi ügyvéd. A m. kir. Kúria a pécsi és budapesti, illetve nagyváradi Ítélőtáblák ellentétes határozatai folytán döntvényként kimondotta, hogy a végrehajtható, de még nem jogerős ítéletek végrehajthatóságát tartás, élelmezés, életjáradék iránt folyó perekben, a per alatt lejárt, avagy a per beadását 1/2 évvel megelőző részletekre nézve, a végrehajtási törvény 42. §-a igénybevételével — felfüggeszteni nem lehet. Üdvözlöm a Kúriát emez állásfoglalásáért, mert ezzel kétségen felül emberséges gondolkodásáról adott tanúbizonyságot, ámde sietek nyomban azt is hozzátenni, hogy bizony a Kúria ez emberséges határozatával egyenesen contra legem foglalt állást! Már pedig a jog minden igaz barátja aggódva és nyugtalanul szemléli, ha a legfőbb ítélőszék Brennus-ként kardjára csap s amit igaznak vall és érez, hatalmi szavával és a törvény egyenes negligálásával enunciálja. Ilyen hatalmi intézkedés ez a döntvény is s a jelen sorok célja kimutatni egyrészt azt, hogy a döntvény csakugyan törvényellenes, másrészt pedig, hogy e törvényellenes | hogy csakis ezáltal válik lehetségessé a tömegszemléletkor szükségképp jelentkező hiányok és hibaforrások megszüntetése. Főképp a büntetőjog segédtudományai: a bűnügyi lélektan s a bűnügyi embertan szorulnak az iróművészetre, amenynyiben ez a bűnössel foglalkozik. Az emberi természet mivoltáról való bizonyságok legnagyobb tárházaként a nagy költők művei szolgálnak s ily értelemben méltán mondhatjuk Zolával a regényt az ember és a természet nagy vizsgálásának. Hogy példaként mutassunk néhány részletre, miképp hathat nemcsak izgatólag, hanem segítőleg is a költő a kriminálpsychologusra s a kriminalistára, jusson eszünkbe a bűncselekmény indítékának kérdése, a megbánás hatalmas, egyre jobban ostromolt problémája, továbbá a büntetés lélektani hatásának gyakorlati szempontból (a bűnösre is, a társadalomra is) oly szerfölött fontos megállapítása. A legújabb időkig kevésbe vett «inditék» — ugy látszik — egyszer még arra lesz hivatva, hogy döntő szerepe legyen a büntető igazságszolgáltatásban. Ez okból különösen méltók a megszívlelésre Kohler következő szavai: «Az éles különbség, amely a sociális alap nélkül szűkölködő bűnöst elválasztja attól a bűnöstől, aki sociális talajon állva követ el bünt hébe-korba, sehol se jut kifejezésre oly tisztán, mint Skaéespeare-né\; a különböző típusokat: az önző bűnöst, a fanatikust, a pillanatnyi gonosztévőt oly erővel és mélységgel rajzolja meg, hogy abból csak tanulhat a kriminalistika. S ahogy nála mutatkozik az indítékok hatalma ellentétben az akarat szabad működésével •— ojy büntetőjogi probléma, mely a vizsgálódás homlokterébe került manapság — az önkényt folyik az előző fejtegetésekből». Hát még a megbánás ! Ki győzné felsorolni mindama nagy költői alkotásokat, amelyek megrázó képekben tárják szemeink elé a bűn-