A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 16. szám - Szépirodalom és büntetőjog

122 A JOG tüntnek születése, háborúban résztvétele, hajótörést szenvedése óta eltelt időtartamokat akkép perfektuálja, hogy ezen időtartamokat az eltűnt hir szerint való életben lététől, illetve háborúban való részvételétől s hajótörést szenvedésétől eltelt különböző időtartamokhoz köti; hogy feltételül azt is megállapítja, ha az eltűnt «egyéb körülmények)) között forgott életveszélyben és hogy a hajótörés veszedelmének vélelmezését megkönynyiti, kimondván, hogy hajótörés vélelmezhető, ha a hajónak azon év végétől kezdve, amelyben a hajó hir szerint még megvolt, egy év óta nyoma veszett. Számol a javaslat a modern életmódnak azzal a szomorú következményével is, hogy az ember élettartama mind szűkebb határok közé szorul és ezért ennek maximumát a 16. §. 2. pontjában s az 1868. évi LIV. t.-c. 523. S-a a) pontjával szemben már csak hetven évre taksálja. Helyesen küszöböli ki a javaslat azt a feltételt, hogy az eltűnt a háborúban nehéz sebet kapott légyen, mert a háborúban való résztvevés elég és könnyebben bizonyítható, az pedig, hogy a több-kevesebb időtartamban meghatározott hireveszés tény ére való hivatkozhatás a felhivóra nézve menynyire kívánatos, magától értendő. A sötét bizonytalanság azonban, amely a ország súlyos politikai helyzete folytán a jog- és törvényalkotásra is ránehezedett, a magyar magánjogi törvénykönyv születése napját és ezzel egy szebb és jobb jogélet hajnalát legalább is a messze távolba tolta ki. Addig is tehát, mig ebből a bizonytalanságból teljesen kibontakozunk, a de lege lata szempontjából és a jelen jogalkalmazás érdekében indokolt holttányilvánítási perekről egyet-mást elmondani, különös tekintettel törvényszékeink nem egyöntetű és megállapodott gyakorlatára és a holttányilvánítási pereknek a modern jogélet kívánalmaival,— melyek az alaposság mellett a gyorsaságot is mulhatlanul megkövetelik, — össze nem férő aránytalan elhúzódására. A holttányilvánítási pereknek, melyekhez különösen fontos érdekek fűződnek, azt a stádiumát értjük ez alatt, amelyben az 1868. évi LIV. t.-c. 524. §-ában meghatározott egy évi hirdetményi határidő már lejárt s amelyben talán joggal elvárhatnák a holttányilvánitást kérő felek, hogy — ha már az egy évi hirdetményi határidő prometheusi akadályán átesniök és megalkudniok kell azzal a szükséges rosszal, hogy holttányilvánítási per egy éven belül már csak ezért sem fejezhető be — : az ítélet, mint érett gyümölcs, további huza-vona nélkül ölükbe hulljon. Az 1868. évi LIV. t.-c. 524. §-a azt rendeli, hogy az eltűnt egyén hirdetvény által, melyet a gyakorlat háromszorosban állapított meg, hirlapilag, azzal a hozzáadással idézendő, hogy ha egy évi határidő alatt meg nem jelenne, vagy életben létét más módon nem tudatná; a holttányilvánítási kérvény érdemlegesen fog elintéztetni. A törvénynek ez a rendelkezése, amint első pillantásra szembetűnik, hézagos, mert nem mondja meg, hogy az idézettnek — amennyiben életben van — hol kell megjelennie, vagy életben létét más módon hová kell tudatnia? A hirdetményt kibocsájtó kir. törvényszékkel, vagy azzal a helyi hatósággal-e, amely a per kiindulási pontját képező s az eltűnést igazoló bizonyitvánvt kiállította ? Mindenesetre bele kell azért a hirdetménybe foglalni azt, hogy az idézett a hirdetményt kibocsájtó kir. törvényszéknél vagy az utolsó tartózkodási helye szerint illetékes helyi hatóságnál köteles jelentkezni, vagy ezek egyikével, vagy másikával életben létét tudatni, mert a biró csak ennek az előfeltételnek a betartása mellett lesz abban a helyzetben, hogy a hirdetményi határidő eredménytelen lejárta után tárgyalást tűzzön ki és ennek alapján nyugodt lelkiismerettel Ítéletet hozzon. A jelzett előfeltételnek pedig az szükségszerű következménye, hogy a holttányilvánitást kérő fél arra is szorittassék. hogy az egy évi hirdetményi határidő eredménytelen leteltét külön helyhatósági bizonyítvánnyal igazolja, amelyben kifejezés legyen adva annak, hogy a holttányilvánitandó egyén az utolsó, vagyis harmadszori hírlapi hirdetéstől számítandó egy éven belül nem jelentkezett, vagy életben létét más módon í.em tudatta. Felmerült és érvényesült ugyan az a nézet is, hogy hasonló értelmű és tartalmú hivatalos jelentést a kir. törvényszék irattárnoka szintén köteles legyen tenni. Ezt a nézetet azonban a magunk részéről nem osztjuk, mert a kir. tszék nyilvántartó irattárnoka az egy évi hirdetményi határidő elteltével az iratokat amúgy is bemutatja a törvényszéknek, mely ebből, mint hallgatag concludens tényből bízvást megállapíthatja, hogy az idézett az egy évi határidő alatt a kir. törvényszéknél sem jelentkezett, mert ha jelentkezett, vagy életben létét más módon tudatta volna, az irattárnoki jelentés indító oka eo ipso megszűnnék és kizáratnék. Mindenesetre a lehető legnagyobb latitude öt kell megadni a «más módon» való tudósítás módozata tekintetében, amely a felhívottnak visszonyaihoz és elhatározásához képest különböző lehet. Ha pl. a felhívott írni tud, legvalószínűbb, hogy a hirdetmény tudomására jutása esetében írásban fogja életben létét közölni. De teheti ezt megbízás utján harmadik személy által is, amikor természetesen a megbízottal jegyzőkönyv veendő fel. És ha a közlés írásban történik, a közlést magában foglaló irat az 1868. évi LIV. t. c. 167. és 168 ik §-aiban, vagy éppen a kir. közjegyzői törvényben megszabott alakiságokhoz nem köthető, hanem, amennyiben a jelentkezéshez és az életben léthez kétség férne, ezeket a biró nyomozás utján hozza tisztába és az esetleg ehhez szükséges költségeknek a törvényes következmény terhe mellett leendő lefizetésére a felhivót kötelezze. Ha a jelentkezés megbízott által jegyzőkönyv felvétele mellett történik, ugyanígy kell eljárni. Visszatérve a törvényszéki irattárnok szerepére, ha ennek részéről is szükségesnek tartjuk az egy évi hirdetményi határidő külön igazolását, — ami, megengedjük, a holttányilvánítási perek formalismusának egy további összefüggő láncszeme lehet, X TÁRCA. Szépirodalom és büntetőjog. Minden kornak vannak olyan irói, akik szívesen választják a bűncselekményt alkotásuk tárgyául. Valóban, mily hatalmasan izgató feladat lehet a költőre nézve, hogy kipróbálja erejét a bűnös lelki harcainak a tett előtt s után való feltárásán és mily eleven érdeklődést kelthet az olvasóban vagy nézőben a bűnös küzködésének ábrázolása, hogy lebilincselheti figyelmét! Idők folyásával megváltoznak a dolgokról való nézeteink, gyarapszik a tudás összege, kitágul a tudomány kerete. A természettudományoké volt a letűnt század. Az emberi kutatásnak és tudásnak semmi területéről se jegyezhetünk fel oly alapvető forradalmakat, oly messzireható fölfedezéseket és tanulmányokat, mint a természettudományok köréből. Kit ejthet ezért álmélkodásba, ha e haladás a költői művészetet se hagyta érintetlenül? Az iróművészetnek se lehetett, nem is volt szabad elkerülnie az uj utakat, amelyeket fáradságosan tört a tapasztalati lélek- és embertan, kivált a kriminalitás talaján. Szóval: az irodalom átalakult a természettudományos kor irodalmává. cLe román expérimenta! est une conséquence de l'évolution scientifique du siécle; . . . il est en un mot la littérature de notre áge scientifique». Korszakos, agyontámadott Le román experimentál cimü munkájában, amelyből ez az idézet való, fejezte ki aesthetikai s irodalmi hitvallását Zola, e fölfogás legkülönb gyakorlóinak egyike. Zola fejtegetései heves támadásokban részesültek, főképp a docmnents hnmains (a Tazwí'-használta documents sur la nature humaine kifejezés ujabb változata) meg az expérience véritable hánytorgatásáért. Gyerekség — vetették ellene — olyasmit állítani, hogy a tudomány tényeket szemelhet ki az ő regényeiből. A tudomány nem szorult költött emberekre és cselekményekre. A regény továbbá egyesek, legföljebb családok sorsával foglalkozik ; a tudománynak milliók sorsáról kell értesülnie (rendőri közlemények, bün- és öngyilkosság-statisztika, az ember átlagos életkoráról való adatok utján); ezek az eemberi bizonyságok*. Zola ugy tesz, mintha kísérletezne, amikor költött személyekkel költött cselekményeket végeztet. Adatai nem tények, csupán állitások. — Hát az a vélekedés helytelen, mintha Zola, és a korábban és későbben szerepelt költők —• csupa költött embereket és tetteket szerepeltetnének műveikben. Sőt! Azok ae emberek éltek, bár néha más néven — hiszen az mellékes — és tetteik is valóságosan lejátszódtak. Tudjuk például, hogy Zola a Bete humaine-h&a. a Fenayron-házaspár pőrét dolgozta föl, Stendhal a Le rouge et le noir-hdS\ a besaneoni Berthet pőrére támaszkodik, Bourget pedig a Le dtsciple anyagát az algirbeli Chambridge pőréből merítette, továbbá Bííhuer az 1759. augusztus 6-án gyilkosság okából kivégzett Aram Jenő knaresborough-i magántanár életét és pőrét ábrázolja költőileg Eugene Aram-ban, mig a svéd Geijerstram egy óriási feltűnést keltett férjgyilkossági és vérfertőzési pört választott Nils Tu/vesson és anyja cimü megrázó regényének tárgyául. Ha nem is tudjuk mindenkor — ugy, miként a felsorolt példákban — megielölni a forrásokat, ahonnét merítettek a költők, mégis nagyon sok esetben megállapíthatjuk, hogy a költői mezü emberek és tetteik mintái valóságos emberek, akik való-