A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 13. szám - Az individualisatio elmélete és büntető törvényhozásunk

A JUÜ terjesztett bizonyítékokból valószínűnek lássék az, hogy a foglalás alá veendő ingóságok a végrehajtást szenvedőnek tulajdonát képezik. Ime: tömör, rövid summázáta azoknak a jogelveknek, melyek gerincét képezik a foglalási eljárás mikéntjének. Egyszerű, nemde; világos, magyarázatra nem szoruló r LTgy is tűnik fel egyszeri hallásra, futólagos megértésre, de alkalmazása, a gyakorlatban mikénti értelmezése már kételyeket támaszt a világos jogelveknek könnyen megérthető szavakban nyilvánuló értelme dacára. Ha már túlestünk azon a nehézségen, melyet esetenként a birtokos és birlaló felismerése okoz; ha szorosan, szigorúan, minden oldalra kiterjeszkedve vizsgáltuk azokat a ténykörülményeket, melyekből a birtokos és birlaló jogviszonyát felismerhettük ; ha e viszonylatokat felállítva kétségen kivül tudjuk már az elbírálás tárgyául szolgáló gyakorlati esetnél: tovább haladhatunk. > Eltekinthetünk attól, a végrehajtási törvény í-7. £-ában kifejezésre juttatott célszerűségi elvtől, mely a vélelmezett tulajdon tekintetében állit fel bizonyos korlátot, — annál is inkább, mert e törvény 51. és következő ijfj-ai vonatkozólag iránypontokat jelölnek meg. De meg ugy véljük e nézetpontnak teljes figyelmen kivül hagyása, figyelemmel az igényperek könnyen belátható eredményére, adott esetenként, elég nyomatékos figyelmeztető bármi célzatból eredt szándékos vagy felületes eljárás esetén. Lényegesebb mindennél az az eset, melyet a már idézett törvénycikk a 48. $-ban ír körül s amely jogelvet céloz megrögzíteni a birlaló ellenzése esetében a végrehajtást szenvedő tulajdonának valószínűsített tárgyak lefoglalásakor. Nagyon érzem, hogy akár a törvényhely e pontjának szószerinti közlése, akár az így elhelyezett mondat érielmének praecis kivonatolása nem volna teljes, megérthető. Ugy gondolom tehát, hogy magam alkotom meg a terminológiát, mikor összefoglaltam a valószínűsítés mikéntjéről szólót a foglalási eljárás során. Tehát: lefoglalható a birlaló ellenzése esetén is, a birlaló által bírt ingóság, ha a végrehajtató által előterjesztett bizonyítékból valószínűvé tétetik az, hogy a foglalás alá veendő ingóság a végrehajtást szenvedő tulajdonát képezi. A gyűjteményes munkákban találunk jogeseteket, melyek a felsőbb bíróságok elvi kijelentését és döntéseit foglalják magukban abban a tekintetben, hogy mik tekintendők oly bizonyítékoknak, melyekből már a kiküldött valószínűsítheti azt, hogy a birlaló ellenzése dacára végrehajtást szenvedett tulajdonát képezik a birlaló által bírt egyes ingóságok. Sőt legutóbb a debreceni kir. ítélőtábla %99(0/19Q4. P. szám alatt (teljes szövegben közöltetett a 1905. évi Jogesetek Tára 5. számában i kimondotta, hogy ha a végrehajtást szenvedő abban az üzletben, ahol az eljárás foganatosíttatott, az áruk eladásával foglalkozott, — a birlalatában levő ingóságok feltétlenül lefoglalhatok. E határozatban már az a körülmény, hogy végrehajtást szenvedett az üzletben áruk elárusitásávaí foglalkozik, minden valószinüsités, még kevésbé bizonyíték nélkül már megállapítható, s mint emlitém, nem ritka oly felsőbb bírósági határozat, mely a felmutatott cégjegyzési végzés, közjegyzői okirat (Márkus: elvi határozatok 2. kiadás 111. 5,150 ; IX. 10,613. Fábinyi—Góttl-f&e. gyűjtemény 2. kötet 157, 315 ; Döntvénytár ui folyam H7, 863. lap. stb.) alapján dönti el az előterjesztési eljárás során a bizonyítékok valószínűsítését. Tudatosan mellőzöm e helyen annak a kérdésnek a taglalását, vájjon e valójában jogkérdések helyesen nyertek-e megoldást specialiter a bírósági kiküldöttnek szabálytalan eljárása ellen intézett ezen jogorvoslati keretben, s elejét véve minden discussiónak csak érintem, hogy még mindig nem határozottan tisztázott, élesen fel nem állított demarcationalis vonal az, mely az eljárási ténykérdéseket szabad, hogy utalja az előterjesztési eljárás során eldöntendők közzé. De nem erről szólok ez alkalommal s ezért tovább haladok a kitűzött irányban: a bizonyítékok valószínűsítések mikéntjél illetőleg. Nem ismerek vonatkozólag oly bírósági határozatot, mely taxatíve felsorolta volna azon bizonyítékokat, melyek a tulajdon megállapítására nézve az eljárás során válószinüsitőnek fogadtattak volna el általánosságban s hogy így fejezzem ki magam: zsinórmértékül. De arról sem tudok, hogy felsőbb bíróság (a marosvásárhelyi kir. ítélőtáblának IDOL évi december hó l7-én hitelesített 8. számú polgári jogi döntvénye meghozatala előtti kimondta volna azt, hogy egy vagy több tanuknak bírósági végrehajtó (kiküldött) előtt tett nyilatkozata alkalmas bizonyiték-e a tulajdon valószínűsítésére. E két tétel kapcsolata az uj, a nóvum e kérdés körében. Tény, hogy a törvényhozó határozottabban körül nem irva, <i.bizo>iyitékokat» kiván abból a célból, hogy a tulajdon valószínűsítése f. nnforogjon. Már pedig a tanúvallomások is eszközei a bizonyításnak s e vallomásoknak esküvel való megerősítése még egymagában nem képezi corollariumát annak a meggyőző erőnek, melyet a bizonyítás mint ilyen magában a tanúvallomások erejében elfogad. Hiszen az 1894. évi XVI. (az örököködési eljárásról) 30. §-a ismer tanuhallgatást eskü nélkül s igy egész természetszerű folyománya, a bírósági kiküldött állása, az eljárás perenkivüli természete s magának a foglalási eljárásnak átfutó (nem constitutiv) jellege igazolja a bizonyítékoknak kisebb biztositékát s azt, hogy a tanú nyilatkozata a tulajdon valószínűsítése kérdésében az említett döntvény értelmében elfogadtassák. Ez a kimondott jogelv egyik alkotó része, a másik magának a valószínűsítés etymologiai és jogi értelméből folyik. Nem bizonyosságot, csak valószínűséget kiván a törvény. A végrehajtató által előállított tanú nyilatkozata i vallomása) még nem megállapító. Valószínűsítés csupán s alakszerűségénél fogva előterjesztés, tartalmi erejére nézve pedig igénykereset utján megdönthető. Áthidalást képez az előbb emiitett eljárás tárgyát képező alaki s az igényper keretébe tartozó ténykérdések között. Jogi fontossága azért korántsem becsülhető tul s bizonyára alappal bíró azoknak az ellenvetése, kik kellő értékére szállítják le a kir. Ítélőtábla döntvényébe lefektetett elvet és szivesebben látják a tulajdon kérdésnek eldöntését az igényper körébe utaltnak. Kétségtelen, hogy a formalismus szempontjából helyes s ez a nézet; a minthogy ridegen értelmezve a szavak tartalmát ellentét mutatkozik abban a kifejezésben, mikor a bizonyítékok valószínűsítéséről szólunk. Elvégre is ami bizonyíték, az hatásában, következményében, több mint a valószinüsités s másrészt valószínűsíteni valamit még nem jelenti sem tárgyi, sem jogi értelemben, valami ténykörülményt bizonyítottnak tekinteni. S noha nem mindenekben osztjuk ez ellenvetéseket, melyek végeredményükben talán a komolyság rovására mennek s félremagyarázva egyszerű nyelvöltögetéssé fajulhatnak, mikor e túlzók az említett döntvény hozatalának alkalmi indokát, magának e döntvénynek alkotási módját feleslegesnek, célján kivül esőnek mondják: nem habozunk kifejezést adni annak a gyakorlati tapasztalatunknak, hogy a kiküldött által mérlegelendő tanunyilatkozatok ereje fa tanuzási képesség, érdekeltség, megbízhatóság, sokszor szakszerűség tekintetében is) megközeliti-e azt a célt, amelyet a marosvásárhelyi kir. ítélőtábla e döntvényének meghozatalánál szem előtt gondolt tartani ? Avagy ingatag alapon épitve, szerte foszló, alkatrészeire bomló lesz ismét a tulajdon megállapithatása az alkalmazott tanúvallomások benső ereje és ezeknek nem megfelelő módon történt felhasználása által. Következésképpen végeredményében ismét csak magyarázgatás, kisérletezésszámba megy a tétel s csak szaporítja azt az anyagot, mely eddig is összegyűlt a végr. törvény 5-8. íj ának mikénti értelmezésénél. Bármiként is legyen, annyi eredménye még is lesz, hogy reá irányozza azok figyelmét, kik a végrehajtási törvény revisiójával szakszerűen foglalkoznak, — okulásul, figyelmeztetésül abban az irányban, hogy praecis elvet formulázzanak, törvényszakaszba avagy fejezetenként vagy a javaslat végén müszótárt illeszszenek be, félremagyarázhatatlanul megjelölvén a használt kifejezések tartalmát. Mindazideig azonban el kell fogadni a magyarázgatásokat, türelemmel elvárni az ujabb értelmezéseket, bármi idegenül is hangozzék és sértse fülünket, mikor például a bizonyítékok valószínűsítéséről szólunk. Az individualisatio elmélete és büntető törvényhozásunk. Irta ELEK MÓR dr., lévai kir. albiró. Hogy az individualisatio, az egyénesités, a modern büntető ítélkezés egy fontos, mondhatnók első követelményét képezi, e fölött a szakkörök már tisztában vannak. Eppugy mint az orvosi tudomány, a criminalistika is figyelmét mindinkább a kezelendő egyén lelki világára, annak psychologiai és physiologiai alakulatára fordítja. A bűnösség megállapítása mellett mi okból és pedig miféle lelki okokból is és mily mértékben való bűnösségét kutatja. A gyógyítást ezek mérlegelésével akarja eredményezni. Lombroso úttörő figyelmeztetése után a Qriminolog is átlátja: si duo faciut idem non est idem. Az általánosítás elvont, sok igazságtalanságra vezető tételei helyett, mely akárcsak a khinai törvényhozás lopásért egy osztályban levőkre a kézlevágást rendelvén el, a további körülményeket nem kutatja; ugy itt is bizonyos bűncselekményekre büntetési minimumot, majd meg maximumot állapit meg, melyeken alul vagy felül a bíró nem mehet, melyek azonban végeredményben a büntetendő egyén lélektani, családi és társadalmi helyzetét tekintve, csak a