A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)
1905 / 13. szám - Jogilletéki sérelmek az örökösödési eljárásban
A JOG érzékenyebb sérelmet ne szenvedjen, az ilyen kinevezések az évenként üresedésbe jövő állásoknak oly hányadára lennének korlátozandók, mely mellett a már hivatalban levő birák és ügyészek előmenetele hátráltatást ne szenvedjen. A millennium idejében ülésezett országos ügyvédgyülés is cnunciálta, hogy a birói kar, —-annak minden fokán, — az ügyvédi karból eszközlendő kinevezések által állandóan és rendszeresen egészíttessék ki. Az ügyvédgyülés enuntiatiója mindeddig pium desiderium maradt. Kormánykörökben, — ugy látszik — ennek a kívánságnak a jogosultságát nem akarják elismerni. Hogy irány adó körökben mily kevés érzék van az ügyvédi érdekek iránt és mily kevés méltánylásban részesül az ügyvédi hivatás, annak illusztrálására szolgálhat a következő körülmény is. A Magyarországban működő több ezer ügyvéd közt bizonyosan sokan vannak, kik magasztos hivatásukat kifogástalanul gyakorolják, kik a joggyakorlat, a jogok védelme és érvényesítése körül maguknak érdemeket szereztek. Es mégis alig van eset, hogy gyakorló ügyvéd az ügyvédség terén kifejtett tevékenvsége miatt kitüntetésben részesült volna. Minden évben, vagy talán minden hónapban, sőt ezidőszerint naponként közül a hivatalos lap kitüntetéseket, melyeket a közgazdászat, az ipar, a közszolgálat terén és egyéb pályákon kifejtett tevékenység miatt az illetők nyertek. Az oly nagy számú kitüntetett közt nem található egy, aki az ügyvédség terén kifejtett közhasznú tevékenysége miatt tüntettetett volna ki. Igaz, hogy talán nincs hivatási osztály, melyben a demokratikus eszmék annyira tért hódítottak volna, mint az ügyvédi karban és ez is lehet egyik oka a kitüntetések oly feltűnő elmaradásának, hogy az ügyvédek a kitüntetéseket nem keresik; de ez nem menti fel a kormányt ama kötelessége alól, ha a kitüntetési jogot valóban a közérdekben gyakorolni akarja, hogy a Diogenes lámpájával azokat keresse fel, kik valóban érdemesek arra. A kitüntetések elmaradásából is következtetés vonható, hogy irányadó körökben az ügyvédi hivatást nem tartják közhasznú tevékenységnek ; ez a tevékenység bármily üdvös, nem érdemes a kitüntetésre. A küzdelem a jogért, a jogok védelme és érvényesítése, a becsület, szabadság, élet és vagyon védelme nem oly fontos hivatás, hogy az abban kifejtett buzgó és lelkiismeretes tevékenység állami elismerésre, kitüntetésre érdemes volna. Távol legyen tőlünk a más pályán kifejtett tevékenység és elért sikerek méltánylását helyteleniteni, de az ügyvédi hivatásnak érdem szerinti méltánylását nemcsak az ügyvédek érdeke, hanem a közérdek és különösen az igazságszolgáltatás érdeke követeli, mert jól mondta a budapesti ügyvédi kamara fentidézett jelentésében: az ügyvédi kar érdeke az igazságszolgáltatás jól felfogott érdekétől el nem választható.» Jogilletéki sérelmek az örökösödési eljárásban. Irta HAJÓS BÉLA ÖDÖN dr., budapesti kir. közjegyzöheiyettes. Akinek a bélyeg és illetékekre vonatkozó törvények és törvényesített szabályok, némely határozatainak módosításáról szóló 1887. évi XLV. t.-c. megalkotása körül fölmerült pénzügypolitikái intenciók és ezen törvénynek, — mint annak idején még törvényjavaslatnak, a törvényhozás illető bizottságában történt tárgyalása alkalmával fölmerült szakszerű viták és harcok, még ugy élénk emlékében vannak, mint nekem, — az bizonyára tudni fogja, hogy ezen még most is egész teljében érvényben levő törvény a pénzügyi kormány nyíltan bevallott azon célját volt hivatva szolgálni, hogy a bélyeg-és illetékek, államháztartásunknak az 188<)-as években megrendült állapotára való tekintettel, a «pénzügyi eredményt» biztosítsák, amely tendencia egyúttal ezen törvényre eltörölhetlenül rá is nyomta ez utóbbi körülményt jellemzése gyanánt. A pénzügyi kormány, ugy látszik, ezen törvénynek szándékolt céljával: a «pénzügyi eredmény* biztosításával, meg van elégedve, mert annak módosítására vagy megváltoztatására, bárha ez az adózó polgároknak nagyon is érdekében volna, eddig nem gondolt és belátható időben, ugy hiszem, nem is fog gondolni, ünnellogva, az alábbiakra való tekintettel,— minden kétséget kizárólag meg kell állapodnunk azon lénynél, hogy a hivatkozott törvény, mint <lex speciális* teljes érvényben van ma is és az örökösödési jogilletékek kiszabásánál, — amely körül fölmerült sérelmek feltárásának e sorokat szántam, — ez idő szerint is és minden irányban változatlanul alkalmazást nyer, illetve alkalmaztatnia kellene, ha az örökösödési eljárásról szóló 1894. évi XVI. t.-c., jelesül annak 42. szakasza nem nyitna tág kaput még az amannál is nagyobb cpénzügyi eredményiek biztosítására és ha ennélfogva a pénzügyi hatóságok, amelyek, sajnos, mindig a kincstár érdekét nézik s nem az aüózó polgárok eléggé súlyos helyzetét, kapva nem nyúlnának ez utóbbi törvényhez, midőn az örökösödési eljárásban a jogilletékek kiszabásáról van szó. Ezáltal természetesen a polgárokra nézve oly súlyos jogsérelmek állottak már néhány év óta elő, hogy bizony idején volna az ide vonatkozó két ellentétes törvénynek, az igazságosságnak és méltányosságnak megfelelő, módosítása. Az örökösödési eljárásról szóló 1894. évi XVI. t.-c. 42. szakasza ugyanis azon esetre, ha az érdekeltek a hagyatéki ingatlan becslését nem kívánják, imperative azt rendeli, hogy a becsár ekkor a végrehajtási törvény 148. §-a első bekezdésének rendelkezéséhez képest állapítandó meg, aminthogy ezen törvény életbe léptetése óta, ha becslés nem kívántatik, a hagyatéki ingatlan becsárát a leltározó közeg és illetve a hagyatékot tárgyaló kir. közjegyző, akiknek ez egyedül tartozik hatáskörébe, csakugyan a végrehajtási törvény hivott szakasza értelmében <hivatalbóí» meg is állapítják, a törvény imperativ rendelkezése szerint hivatalos kötelességük folytán. Es habár a felek ezen hivatalból megállapított és Budapesten az ingatlan forgalmi értékét messze túlhaladó becsár ellen a hagyatéki eljárás folyamán kifogást tesznek és óvást emelnek, a pénzügyi hatóságok mégis ezen becsár alapján és nem az 1887. évi XLV. t.-c, mint speciális és érvényben levő illctéki törvény 4. szakasza szerint, a pénzügyi hatóság által megállapítandó törvényes értékminimum alapján rójják ki az örökösök ellen az örökösödési és egyéb jogilletékeket. Természetesen, korántsem az adózók iránt igazságosság és méltányosságból eredő tekintetből, hanem tisztán «financiálitás szempontjából a pénzügyi nagyobb eredmény > biztosítását és igy a kincstári érdek kiváló előmozdítását célozván. Egy concrét példa mindjárt jobban megvilágítja a budapesti adózó polgároknak ez uton előálló súlyos sérelmeit. Mert ez alkalommal csak ezeknek feltárása a szándékom. A közelmúlt napokban egy fővárosi polgár hagyatékát leltározván és tárgyalván, a hagyatékhoz tartozó fővárosi ingatlannak szakértői becslését az érdekeltek, nemcsak hogy nem kívánták, hanem határozottan ellenezték azért, mert ilyen becslésre örökösödési ügyükben, minthogy a hagyatéki ingatlant ők maguk között osztatlanul vagyonközösségben hagyják, szükségük nincs s ennek folytán a szakértői becslés költségeit, amelyek köztudomás szerint Budapesten nagyon is sokra rúgnak, a nagyon is magas örökösödési jogilletékek és a fővárosi átiratási díj, és az el nem kerülhető közjegyzői és ügyvédi költségek folytán úgyis drága hagyatéki eljárásban megtakarítani óhajtották. Miután őket figyelmeztettem, hogy becslés nem kívánása esetén, az örökösödési eljárás 42. szakasza szerint, a végrehajtási törvény 148. ij-a alapján fog a hagyatéki ingatlan becsára a leltárba felvétetni és minden valószínűség szerint ez alapon fognak az illetékek kiszabatni, kijelentették az érdekeltek és ügyvédjük, hogy a hagyatéki ingatlan után — ha szakértői becsű nincs : csak a törvényes értékminimum alapján, mely Budapesten a forgalmi értéket megközelíti, lehet jog és igazság szerint az illetéket kiszabni s nem a végrehajtási törvény szerint megállapítandó érték után, mely a forgalmi értéket messze túlhaladja, mert, — úgymond, -jogállamban és nem Ázsiában élünk. A kérdéses ingatlannak a végrehajtási törvény hivatkozott szakasza alapján a leltárba hivatalból beállított becsára ugyanis 264,t'>86 koronát tesz ki, míg ezen ingatlannak előttem is véletlenül ismeretes forgalmi értéke a legjobb esetben sem tehet többet 200,000 koronánál, aminthogy ezen ingatlannak az 1887. évi XLV. t.-c. 4. szakasza alapján kiszámított és a forgalmi valódi értéket megközclitő törvényes értékminimuma 192,4í>f> koronára rug. Az előbbi esetben tehát, tehermentes ingatlanról és törvényes leszármazói örökösödésről lévén szó, az örökösödési és átiratási jogillcték 4,717 koronát, az utóbbi esetben pedig 4,812 koronát tenne ki, a különbözet tehát 1,800 korona; becslés hiányában tehát, mert erre szükség nem volt és ennek tetemes költségeit is megakarták a felek takarítani, a jelen esetben az örökösök 1,800 koronával több illetéket lesznek kötelesek fizetni, mint becslés mellett fizettek volna. Pusztán azért történik ez ugy, mert az Örökösödési eljárásról szóló törvény 42. szakasza egy a kincstárra nézve kedvezőbb becsárt statuál az adózó polgárok terhére, — annélkül, hogy a törvényhozásnak ez utóbbi törvény alkotásakor intenciója lehetett volna. Mert ha ezt a kormány annak idején kifejezetten intendálta volna, azt bizonyára simán és vita nélkül keresztül nem vihette volna, holott tudjuk, hogy az örökösödési eljárásnak 42. szakasza ezen intenciót sem nyiltan, sem burkoltan nem tartalmazván, a törvényhozásnak sem illető bizottságában, sem a plénumában nemcsak hogy vitára, hanem még felszólalásra sem adott okot, — azért, mert a törvényhozók jóhiszemüleg azt hitték, hogy a 42. szakasz becslés hiánvában illetékalapul a már korábban törvényileg megállapított értékminimumot tendálja, és nem alkot az adózó polgárok terhére ennél súlyosabb uj értékminimumot. Ez utóbbi körülményre való tekintettel merem állítani, hogy az örökösödési eljárásról szóló törvény 42. szakaszába csupán egy hibás törvényszakaszidézés csúszott be, mert' a végrehajtási törvény 148. szakasza helyett, ameiy illetéki törvényes értékminimumot nem statuál, az illetéki törvény (1887 : XLV. t.-c.) 4. szakaszát, mint amely az illetékek szempontjából, hosszas harcok után, a törvényes értékminimumot minden jogesetre megállapitja, — kellett volna az örökösödési eljárásról szóló törvény 42. szakaszában idézni és akkor a fővárosi adózó közönségre nézve az illetéki törvényben megállapított értékminimum változatlan további alkalmazása mellett jogilletéki sérelmek elő nem állottak volna, amint hogy ilyen sérelmek — ezen jelzett téves törvényidézés és illetve hibás törvényalkotás folytán — az örökösödési eljárásról szóló törvény életbe léptetése óta tényleg és különösen a fővárosi közönségre nézve előállottak. Aminek 'bizonvságául szolgál azon közismert tény, hogy alig van Budapesten hagyatéki ügy, amelyben a kiszabott sérelmes illetékek leszállítása céljából utolsó fokban a közigazgatási bíróságnál panasz nem emeltetnék. A közigazgatási biróság a panaszoknak, hallomás szerint többnyire helyt is ád, sőt én magam is, mindjárt az örökösödési eljárásról szóló törvény életbe léptetése után, egy ily sérelmes