A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 13. szám - Jogilletéki sérelmek az örökösödési eljárásban

A J i'setbcn, - amelyben természetcsen a pénzügyigazgatóságnál elutasítva lettem, — a közigazgatósági bírósághoz fordultam a felek megbízásából panasszal; amely esetben a közigazgatási bíróság a panasznak szintén helyt adván, meghagyta a pénzügyi hatóságoknak elvi jelentőségű határozatokat tartalmazó Íteletében, hogy az illetékeket az e tekintetben egyedül figyelembe jöhető 1887. évi XLV. t-c. 4. szakasza szerint megállapítandó értékminimum utján szabja ki, mert az örökösödési eljárásról szóló törvény 42. szakasza szerint, becslés hiányában a végrehajtási törvény 148. szakasza szerint a leltározó közeg vagy a tárgyaló kir. közjegyző által hivatalból megállapított becsár a jogilletékek kiszabása szempontjából nem képezhet törvényes értékminimumot, mert ez utóbbit az 1887. XLV. t.-c, mint -lcxspeciális* 4. szakasza állapítja meg, - - elfogadván a közigazgatási biróság többek között azon indokolásomat, hogy az örökösödési eljárásról szóló törvény 42. szakasza szerint, becslés hiányában, a végrehajtási törvény 148. szakasza értelmében megállapítandó, ingatlan becsár tisztán arra való, hogy a hagyatéki bíróságnak az esetre legyen egy értékalapja, amidőn egyezség hiányában valamely örökösnek törvényes köteles részét vagy kényszer osztály esetében a kényszerosztályrészt netán kénytelen megállapítani. Egyébként állithatom, hogy az örökösödési eljárásben az ingatlan becslésének az érdekeltekre nézve praktikus haszna alig van, és reájuk való tekintettel a becslés el is maradhatna. Mert ha az örökösök az ingatlant természetben megosztják, becslésre éppen nincs szükségük, ha pedig az ingatlanból valakinek részét kifizetik, a legritkább esetben történik ez a leltári becsérték szerint, hanem ily esetben az örökösök maguk között becsülik föl az ingatlant ; az ingatlan becslésére tehát csakis az illetékek szempontjából van szükség és ez utóbbi tekintetből pedig becslés hiányában, az illetéki törvény (1887: XLV. t.-c.) 3. és 4. szakasza alapján, a pénzügyi hatóság a törvényszerű legkisebb értéket (és értékminimumot) a saját céljaira, a hagyatéki biróság pedig a fentjelzett esetekben, az örökösödési eljárásról szóló törvény 148. szakasza értelmében, azt hivatalból úgyis külön-külön megállapíthatják és ekkor ugy az illetékek, mint a birói határozatok és ítéletek céljaira szolgáló eltérő becsárak közül birói határozatok és ítéletek céljaira, a pénzügyi hatóságoknak nem állna módjukban, jelesül fővárosi hagyatéki esetekben, a tövény, jog, igazság és méltányosság ellenére, a kiszabandó illetékek alapjául, a fővárosi adózó közönség ujabbi súlyos terhére, azon becsárt alkalmazni, amelyet a leltározó közeg, illetve a tárgyaló kir. közjegyző — szakértői becslés hiányában— az örökösödési eljárásról szóló törvény 42. szakaszának ímperativ rendelkezése folytán, a végrehajtási törvény 148. szakasza érteimében azon egyedüli célra állapit meg hivatalból, amelyre — miként fennebb jeleztem és mit a közigazgatási biróság is már magáévá tett, — a bíróságnak a kötelesrész és a kényszerosztályrész megállapithatásánál esetleg szüksége lehet. Az előadottakkal szemben, ellenvetésül lehetne ugyan mondani, hogy az ilyen illetéki jogsérelmek elkerülése szempontjából eszközöltessék az érdekeltek az ingatlan szakértői becslését. Ámde szerény nézetem szerint a fenti előadásom mellett a szakértői becslés, már emiitett költséges volta mellett nem vezetne a kívánt célhoz és így teljesen impraktikus. Mert ha ezen becslés az 1887. évi XLV. t.-c. szerint megállapítandó értékminimumon alul van, ezen törvény szerint az illeték kiszabásánál a pénzügyi hatóság által mellőzendő és az illetékek ezen törvény értékminimuma szerint szabandók ki. És éppen azért az ilyen szakértői becslés többnyire ugy eszközöltetik a fővárosban, hogy a szakértői becsár nagyon ritka kivétellel, ezen törvényes értékminimumot igyekezik elérni a felek érdekéből és a legritkább esetben haladja tul az utóbbit: és pedig azért, mert ezen törvényes értékminimum a fővárosi ingatlan forgási értékének ritka kivételiéi meg is felel ; igy tehát a szakértői becslés, — költséges volta mellett- -sem a kincstár, sem a felekre nézve semmiféle praktikus haszonnal nem jár, amiért is az, mint majdnem céltalan, a hagyatéki eljárásnál minden aggály nélkül mellőzhető volna. Összeütközések és illetékjogi sérelmeknek elkerülése szempontjából azonban, az öiökösödési eljárásról szóló törvény 42. szakaszának fennt vázolt sarkalatos hibája és a pénzügyi hatóságoknak erre támaszkodó azon állhatatosságuknál fogva, hogy a jogilletékek kiszabásánál, fővárosi hagyatéki ügyekben, — becslés hiányában, - az örökösödési eljárásról szóló törvény 42. szakasza szerint, a végrehajtási törvény 14H. szakasza értelmében megállapított és az illetéki törvényes értékminimumnál jóval magasabb, tehát a kincstárra nézve előnyösebb, azonban az adózókra nézve nagyon is jogsérelmes és hátrányos becsárt veszik alapul: kívánatos és üdvös volna, hogyha az igazságügyi kormánynyal egyetértve, a pénzügyi kormány, az örökösödési eljárásról szóló törvényben nyert felhatalmazásnál fogva már kiadott végrehajtási rendelet pótlása és illetve kiegészítése gyanánt kibocsátandó rendeletben, határozottan meghagyná a pénzügyi hatóságoknak, hogy az Örökösödési eljárásról szóló törvény 42. szakaszában foglalt becslési eljárás mellett, az ezen szakasz szerint hivatalból megállapított becsérték tekintetbe vétele nélkül, az örökösödési és egyéb illetékeket az e tekintetben egyedül érvényes 1887. évi LXV. t.-c. szerint megállapítandó törvényes értékminimum alapján szabják ki, ha nincs külön szakértői becslés, vagy ha ilyen van ugyan, de az, mert az értékminimumon alul van, a kincstár részéről ellogadható nem volna. OG W Az örökösödési eljárásról szóló törvény 42. szakaszának, az általam az eddigiekben vázolt fogyatékosságát, mondjuk inkább sarkalatos szerkezeti hibáját, az igazságügyi kormány és a bíróságok már kiadott külömböző rendeletekkel igyekeztek enyhíteni. Üe az a cél, hogy az általam említett jogilletéki sérelmek a pénzügyi hatóságon részéről el ne követtessenek, eddig nagyon kis mértékben éretett el. Amiért is azt hiszem, hogy ezen bajokat csakis az általam az imént emiitett pénzügyminiszteri rendelet kibocsátása sanálhatná csak; és talán szabad is remélnünk, hogy egy ily rendeletnek kibocsátása most már sokáig nem is késhetik, mert azt hiszem, hogy az igazságügyi és pénzügyi kormány figyelmét el nem kerülte az a sok és jogos panasz, amelyekkel ezen jogilletéki sérelmek miatt, a pénzügyi hatóságok és a közigazgatási biróság el vannak halmozva és azon sok fölszólalás sem, amelyek ezen sérelmek miatt a jogi szaklapokban napvilágot láttak. A jogi szaklapokban megjelent ily irányú felszóllalások az általam hivott törvényeket külömbözőképpen magyarázva, ugyanazt a célt akarják szolgálni ugyan mint a jelen sorok, — azonban egyikmásik ilyen felszólalás, illetve cikkely az adózók sérelmes ügyének túlságos megszivlelése folytán, az idevonatkozó törvényeknek az adózók érdekében való magyarázatánál még fictióhoz is, — megengedem, hogy jóhiszeműen, — kénytelenek folyamodni. Ez utóbbi tekintetből nem hagyatom szó nélkül kartársamnak Bekker István dr.-nak a *Jog* c. szaklap f. évi március 12-én megjelent 11. számában közzétett A hagyatéki ingatlanok értékének megállapítása* cimü cikkelyét, amelynek irányával és conclusiójával egyetértek ugyan, de nem érthetek egyet az abban előforduló és szerény nézetem szerint helytelen, törvény-magyarázattal és illetve rosszul alkalmazott fictióval. Ugyanis Bekker István dr. kartársam azt állítja, hogy az örökösödési eljárásról szóló törvény 128. szakaszában foglalt <jelen törvény hatályba léptével a vele ellenkező törvények elvesztik hatályukat* szövegű rendelkezés folytán az illetéki (INH7. évi XLV. t.-c ) speciális törvény 4. szakasza az esetre, hogyha az érdekelt felek becslést kívánnak, hatályát veszti és a pénzügyi hatóságok kötelesek ekkor a felek által előterjesztett és a forgalmi értéknek megfelelő ingatlanbecslést az illetékszabásnál rcspectálni. Kartársamnak ezen álláspontja, egyrészt a törvény téves magyarázásán alapul, másrészt ha az illetékes tényezők figyelembe vennék, az eddigieknél még súlyosabb jogilletéki zavarokra és sérelmekre vezetne. Elősször is tévesen magyarázza ő az örökösödési eljárásról szóló törvény 128. szakaszának az imént vázolt rendelkezését. Mert ezen rendelkezés csak ugy magyarázható helyesen, hogy a törvényhozás, az uj örökösödési eljárással ellenkező összes vagy bármely törvényben előforduló régi eljárási szabályokat akarta és akarhatta csak hatályon kivül helyezni, mert az örökösödési eljárási uj törvénnyel csak hasonló régi, tehát szintén örökösödési eljárási régi szabályokat lehet hatályon kivüi helyezni, hacsak a törvényhozás egyúttal, de kifejezetten, másnemű speciális törvényt hatályon kivül helyezni nem akart, amiről azonban a jelen esetben nem lehet szó, mert hiszen a hivott 128. szakasz következő, de a Bekker István dr. által nem idézett részében kifejezetten és külön kiemelve : a perrendtartásból, a perrendtartási novellából, a közjegyzői törvényből és ennek novellájából, valamint a gyámi törvényből, csakis a korábbi örökösödési eljárást szabály ozó egynémely szakaszt, mint szintén «leges speciales»-eket helyezi hatályon kivül, de nem helyez hatályon kivül másnemű lex speciálist*, jelesül nem helyezi hatályon kivül semmiképpen az illetékügyi 1887. évi XLV. t -c. semmiféle rendelkezését, tehát annak, — bár kartársam állítja ugyan, 4.szakaszát az általa érintett és azimént emiitett esetre sem. De nem is lehet, nem is szokásos igy egy törvény szakaszát hatályon kivül helyezni, mint azt kartársam állítja. Mert súlyos jogi bizonytalanságokra vezetne az, hogyha valamely törvény hatálya a feleknek szabadjára hagyott valamely cselekményétől függne,mivelhogy valamely törvény vagy annak rendelkezése hatályát jogállamokban csak ugy veszti, és a jogtudomány sem ismer más módot, ha a törvényhozás azt kifejezetten hatályon kivül helyezi, hogy későbben hasonló uj törvényt hoz vagy uj törvényben módosítja azt. Az 1887. évi XLV. t.-c. mint speciális illetéki törvény, egészében tehát annak 4. szakasza is, az örökösödési eljárásról szóló törvény 128. szakasza folytán korántsem veszítette hatályát és nem is szükséges, hogy a kartársam által contemplált ama fictióval éljünk, hogy ezen törvény 4. szakasza becsű előterjesztése mellett ad hoc hatályát veszti. Mert mi történnék azon esetre, hogyha Bekker István dr. állítása szerint a becslés előterjesztése mellett az illetéki törvény jelzett 4. szakasza hatályát veszíti és a pénzügyi hatóság feltétlen joga szerint az előterjesztett becsüt az illetékkiszabás alapjául el nem fogadná? Akkor ugyebár hatályba kell hogy lépjen újból ezen szakasz, amely szerint becslés hiányában, vagy el nem fogadása esetében, ezen szakasz szerint állapipitandó meg azon törvényes értékminimum, amely után az illetékek kiszabandók. Én tehát ezek folytán nem helyezkedhetem kartársamnak említett, mindenesetre jóhiszemű, az adózók érdekében keresve keresett és általa elfoglalt álláspontjára, mert ezen cikkelyemben vallott nézetem szerint az illetékügyi 1887. évi XLV, t.-c. ma is egész teljében érvényben van, annak semmiféle rendelkezését sem feltétlenül, sem a felekre hagyott bármely cselekmény bekö-