A Jog, 1904 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1904 / 49. szám - A XXVII. német jogászgyülés. Folytatás
355 Kiesser titk. tanácsos szerint az élet és annak sokoldalúsága soha egy formula alá nem vonható. Periculum in mora, ok azon hiszemre, hogy a kgy. nem fog hozzájárulni, kétség esetében való egybehivás, rendkívüli esetek, — mindezek nem kézzel fogható alapok. De viszont szó sem lehet az ig. mindenhatóságáról. Indítványt tesz, hogy: «a kgy. egybehivása az első sorban a részv. társaság ig.-át megillető ügyviteli cselekmények közé tartozik. EbbÖl folyólag azon kérdés felett is, vájjon és mikor szükséges a kgy. egybehivása, az ig. esetleg füb. a rendes kereskedő gondosságával köteles határozni». Többek hozzászólása után a szakosztály ezt az indítványt elfogadja, melyhez azonban a teljes ülés hozzá nem járult. Nyilt kérdések és feleletek. Tisztviselők és közeli rokonok lehetnek-e igazgatósági tagok? (Kérdés.) Egy vidéki pénzintézet vezérigazgatójától vettük az alábbi sorokat közlés végett; A kereskedelmi törvényben nincs intézkedés abban az irányban, vájjon az intézet hivatalnokai — könyvelő, pénztárnok, ellenőr, ügyész, — valamint az egymással közeli rokonságban állók lehetnek-e egyidőben igazgatósági tagok, vagy sem ? Ennek tulajdonitható azután az, hogy a legtöbb pénzintézet alapszabályaiban e tekintetben intézkedés nem is történik, ami nem egyszer alkalmat szolgáltat — kivált az időleges választásoknál — egyenetlenségre és viszályra. Kérdés, vájjon tanácsos és előnyös-e, hogy az intézetek tisztviselői és egymásközti közeli rokonok igazgatósági tagok legyenek ? *) Részemről azt hiszem, hogy nem, mert az intézet tisztviselői, ide értve az ügyészt is, állásuknál és hivatali visszonyuknál fogva fegyelmi és függő helyzetben vannak az igazgatósággal szemben, miért is azok igazgatósági működése az intézet érdekével ellenkezésbe jöhet. Ami pedig az egymásközti közeli rokonok igazgatósági tagságát illeti, véleményem szerint ez a visszony sok esetben a pénzintézetek reális biztonságára, függetlenségére, sőt a kezelésre és vezetésre is veszélyes lehet, hisz ilyen visszony mellett igen könynyen előállhat az az eset, hogy a rokoni tagok egymásnak és bozzátartozóiknak kölcsönöket szavazhatnak meg, szövetkezve és saját tetszésük szerint irányíthatják az intézet vezetését; ami a tapasztalat szerint már nem egy esetben a pénzintézetekre káros hatással volt. Ez az én véleményem, melyet azonban én magam sem tekintek véglegesnek és azért kérem a hozzáértőket, hogy nézeteiket e kérdésben fejtsék ki. Irodalom. Megjelent: Észrevételek a szövetkezetekről szóló törvénytervezetre. Irta Gallia Béla dr., tszéki albiró. Különlenyomat a Jogtudományi Közlönyből. Budapest, 1904. A bűncselekmények cél és okszerű büntetéséről, tekintettel a magyar büntetőtörvények büntetési rendszerére, irta Pázmány Jenő dr. Fiume, 1904. Vegyesek. Custodia honesta. Finkey Ferenc: A börtönügy jelen állapotáról es reíormkérdéseiről irt ismertetésünkben, — a custodia honesta tekintetében szerzőétől eltérő álláspontot foglaltunk el. Erre vonatkozólag vesszük a kiváló szerzőnek alábbi sorait: «A <custodia honesta> iránti nagybecsű ellentétesnek jelzett nézete, csak alakilag tér el az enyémtől. A politikai bűntetteseknek különös intézetekbe helyezését magam is fontosnak tartom, csak a «becstelenitő» és «nem becstelenitő* büntetés közti különbségtételt s a ctistodia honesta nevet ítéltem el. Az én conceptióm szerint ugyanis a politikai bűnösök mindig az enyhe bűntettesek közzé tartoznak s igy ezek az enyhébb jellegű «fogház»-ba jutnának s itt is külön e célra kijelölt intézetekbe.* 'Elismerem ugyan, hogy az «államfogház» különálló büntetés gyanánt fentartása a cél szempontjából tisztább és világosabb, de én az egész büntetés: a börtönrendszer reformja szempontjából óhajtanám az összes szabadságbüntetések összevonását két, párhuzamos büntetésbe.Mi is szívesen csatlakoznánk szerző mostani nézetéhez, ha a börtönügy reformálásával karöltve járna a társadalmi felfogás reformálása is. Amig azonban a még oly 'enyhei fogházbüntetés is diftamáló marad (utalunk p. o. arra, hogy a pénzbirságban való marasztalás nem tekintetik becstelenitőnek, ellenben nyomban azzá válik, ha behajthatatlanság esetében fogházbüntetéssel expiáltatik) — addig ragaszkodnunk kell a custodia honesta eddigi módjához, sőt elnevezéséhez is. r. I. *) Ilyen alakban feltéve a'kérdést, ugyan nem jogi, hanem célszerűségi szempontok mérvadók annak elbirálásánál. Azonban alkalmat akarunk adni ezen kérdésnek ugy jogi, mint más szempontból való megvitatására. A szerkesztőség. Kitüntetett Kúriai tanácselnök. A király Szabó Albert kúriai tanácselnöknek, saját kérésére történt nyugaímaztatása alkalmából, a birói pályán szerzett érdemei elismeréséül a másodosztáivu vaskorona-rendet adományozta. A budapesti ügyvédi kör évi jelentéséből közöljük az alábbiakat: ,*) «Evröl évre ismétlődik panaszunk az ügyvédi kar kereseti visszonyainak roszabbodása miatt. A visszafejlődés állandó, de másrészről ezzel a jelenséggel szemben—szinte megfoghatatlan módon állandó a kar tagjainak szaporodása is. Lássuk mindenekelőtt az utóbbi évek fejlődésének számadatait : A magyar ügyvédek száma volt: 1894. évben 4,592, 1897. évben 4,594, 1900. évben 4,744, 1901. évben 4,806, 1902. évben 4,922, 1903. évben 5,088. Ügyvédjelölt be volt jegyezve az ország összes kamaráiban : 1897. évben 1,05], 1901. évben 2,474, 1902. évben 2,803, 1903. évben 3,183. Ügyvédi vizsgát Budapesten és Marosvásárhelyen együttvéve tett: 1897. évben 241, i898. évben 2-19, 1899. évben 240, 1902. évben 324, amely utóbbi számból a Budapesten tett vizsgákra esik: 270. 1903. évben csak Budapesten tartatott 320 vizsga, mig a folyó évben az eddig tartott vizsgák száma meghaladja a 300-at és az év végéig eléri a 400-at. Az ügyvédi pályára tódulás a fentiek szerint rohamosan emelkedőben van és különösen az utolsó években rendkívül fejlődő irányzatot mutat. Ha eddig még megvoltunk valahogy, úgy előreláthatólag nincs messze az az idő, a mikor a karnak a visszonyok kényszerítő hatalma folytán szükségszerüleg kereset nélkül maradó tagjai annyira elszaporodnak, hogy annak a kaitekintélyére és erkölcsi színvonalára való visszahatása el nem maradhat. Az anyagi igazságnak a perben érvényre jutása szempontjából melegen óhajtott szóbeli perrendtartás kétségkívül elő fogja segíteni a kiváló tehetségeknek —az egyénnek —érvényesülését; de másrészt — éppen az ügyvédi tevékenység súlypontjának az ügyvéd egyéni munkájára és működésére való áthelyezése folytán. — meg fogja nehezíteni a munkaképesség teljes kihasználását, az úgynevezett nagy irodák tartását és azt, hogy az egyes ügyvéd — eltekintve mindig a szórványosan előfordulható kivételektől, — nagyobb jövedelemre tehessen szert. Ha már most hozzávesszük ehhez, hogy egyrészről az igazságszolgáltatás olcsóobitásának jelszava alatt, az illetékek leszállítása helyeit az ügyvédi munka igénybevételének szüksége fog kevesbbittetni s az ügyvéd munkadijai fognak leszáilittatni; másrészről pedig a bíróságok az ügyvéd érdemleges munkáját oly alacsony mértékkel díjazzák, amely rendszerint még az ügyvéd önköltségét sem fedezi: valóban aggódva és félelemmel nézünk az ügyvédi kart fenyegető veszély elé. E helyütt jegyezzük meg, hogy az érdemleges munka díjazása tekintetében fennálló birói gyakorlat megváltoztatása érdekében mult évben megindított mozgalmunk vajmi kevés, sőt mondhatjuk, semmi eredményt sem ért el. A bíróságok továbbra is, ugy mint a múltban, idegenkednek attól, hogy az ügyvédnek, ott, ahol az általa kifejtett szellemi munka méltán megérdemelné: megítéljék a megfelelő összeget. Visszatérve a kar túlnépesedésére, nem szenvedhet kétséget, hogy mielőbb gyors segítségre és radikális eszközökre van szükség, mert nem hihetjük, hogy az igazságügyi kormánynak az lenne az álláspontja, hogy az ügyvédi karra szükség, nincs és igy ölhetett kézzel közönyösen kell megvárni, hogy a vérbőségben szenvedő ügyvédi kar külbeavatkozás nélkül menjen tönkre. Ha keressük azokat az orvosszereket, amelyek a vázolt mondhatni beteges — állapotnak, ha nem is a megszüntetését, de legalább annak némi javulását előmozdítani képesek, úgy ezeket a baj természetéhez képest, két irányban találhatjuk fel: az egyik a pályára tódulás lehető megakadályozása, a másik a kereseti visszonyoknak javítása. Természetes dolog, hogy ugy az egyik, mint a másik szempontnál első sorban a közérdeknek kell megvalósulnia és az ügyvédség speciális érdeke csakis annyiban jöhet figyelembe, amenynyiben az egyszersmind a köznek is érdeke. Mikor tehát vissza akarjuk tartani a pályára kivánkozókat, csakis oly eszközöket szabad használnunk, amelyek egyrészt nem zárják el a pályát a hivatottak elől, másrészt pedig alkalmasak arra, hogy azoknak, akik a pályán megmaradnak: ugy erkölcsi, mint képzettségi színvonalát emeljék s ezzel egyszersmind az ügyvédi karnak tekintélyét és az iránta való bizalmat fokozzák. Nem tartanok tehát helyesnek azt a rendszert, amely tekintet nélkül egyéni qualitásukra, zárná ki a fölösen jelentkezőket; hanem azt tartjuk kívánatosnak, hogy már a jogi tanulmányok legkezdetlegesebb stádiumától kezdve egészen azoknak a befejezéséig az ügyvéd, a bíró magasabb hivatása hassa át a nevelés rendszerét s ne az ügyvédi oklevél elnyerése után, hanem minél korábbi időszakban téríttessenek el a pályáról ázok, akik a hivatás betöltéséhez szükséges tulajdonságokkal nem birnak. Az ügyvédi oklevél elnyerése után már proletáriátust teremt az elzárás, mig a kezdetleges időszakban módjában áll az illetőnek oly más pályát választania, amely egyéniségének inkább megfeiel. A pályára tódulás főokát az ügyvédi oklevél elnyerésének *) Helyszűke miatt mult számunkból kimaradt.