A Jog, 1904 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1904 / 49. szám - Zálogjog előjegyzése fizetési meghagyás alapján - Hagyatéki zárlatnál a felek meghallgatása

utasítással látja el.» Az «esetleg» szót föltétlenül törölnünk kell a meghatározásból, mert a törvény intézkedése ebben a tekin­tetben tökéletesen positiv természetű s kivételt egyáltalában nem enged. Másképpen áll a dolog a leltározó közeg által a lel­tározás alkalmával eszközölt biztosítási intézkedéseknél, az u. n. zár alá vételnél.3) Ezek az esetek azonban nem a szorosan vett hagyatéki zárlat kategóriájába tartoznak, őket ezzel a név­vel csak tévesen illethetik. Marschalkó is élesen kiemeli ezt a differenciát. A föltétlen meghallgatás mellett nyilatkozik Lányi Bertalan is1) s azt hiszem, hogy a törvény egyenes rendelke­zésének (ftmeghallgatandókö) más értelmet adni nem is lehet. Kivételeknek helyet már azért sem adhatunk, mert a zárlat gyakorlati eseteiben valóságos vagy állítólagos sérelmek és egyéni károk szerepelnek; igy a «sine me de me» elvet soha sem szabad alkalmazni. A tényleges birói gyakorlatból egészen határozottan konstatálható is hogy a felek meghallgatása nél­kül hagyatéki zárlatot soha sem rendelnek el. Sokkal érdekesebb a gyakorlat szempontjából annak a kérdésnek taglalása, hogy hol foganatositják a törvényben előirt meghallgatást. Ebben a tekintetben kétféle gyakorlatot látunk egymással konkurrálni; éppen ezért minden körülményre való figyelemmel kell a törvényt interpretálnunk. A törvényben ebből a szempontból hézag van, melyet épen a kétféle gyakorlat bizonyít. «Hagyatéki gondnokságok)) cimü dolgozatomban5) reá mutattam arra a gyakorlatra, hogy a bíróságok általában a zárlati kérvényeket közjegyzőknek adják ki tárgyalás végett. Már ott jeleztem, hogy ezt nem tartom szerencsés alkotásnak s hogy semmi fedezetét a törvényben találni nem lehet. Tényleg ez is volt általában a gyakorlat, a mely ugy gondolom az előbb idézett miniszteri rendelet 90. §-ának nem heiyes értelmezéséből forrásozott. Legalább is a jelenségek ezt mutatják. A kérdéses szakasz a hagyatéki ügyekben felmerülhető és felmerülő más kérelemről intézkedik, amikor ugyanis az érdekeltek az örök­hagyó tulajdonát képező ingatlant eladni vagy más módon elidenegeniteni akarják. Ennél a kérelemnél kétféle meghallgatást állit fel a rendelet: az első közvetett, a közjegyzőnél folyik, ha még a tárgyalás nincs befejezve; a másik azonban közvetlen s maga a bíróság tartja a tárgyalás befejezése után. Ismétlem, hogy a zárlatoknak közjegyzőkhöz való utalását, ezt az ismertetett helytelen gyakorlatot, az eladási, elidegenítési kérelemre adott rendeleti útmutatásra vezetem vissza; bár elvitázhatatlan, hogy kapcsolatot teremteni a két kérelem között ily módon nem lehet. Sőt éppen a közvetlen tárgyalásnak az elidegenítés eseté­ben való szerepe «argumentum a contrario» annak megdön­tésére, hogy a zárlat körül divo — régi — gyakorlat nem helyes. Éppen ilyen közvetlen tárgyalást honosított meg a birói praxis az örökös nem létében lefolytatott hirdetményi el­járásnál. A törvény itt is abban az esetben rendeli a közjegyzői tárgyalást, ha az egyévi6) határidő alatt örökös jelentkezik. Ha azonban ez alatt öröklési igényt nem jelentenek be, ugy egy­szerűen a kir. kincstár részére való átadás esete forog fenn, amikor meghallgatást nem emlit a ugyan törvény, de hogy sok­szor az ügy végleges rendezése céljából (a kinevezett hagyatéki gondnok dijainak és költségeinek megállapítása, proposicióinak elbírálása s az esetleg jelentkezett hitelezők igényei végett) mégis kell tárgyalást tartani, azt a gyakorlat bizonyítja. Vannak bíróságok, melyek ezt a tárgyalást is a közjegyzőkkel végez­tetik, mely intézkedésnek a hagyatéki törvény általános inten­ciója mond ellent s mellette a legcsekélyebb érvet sem lehet felhozni. Ugyancsak a hirdetményi eljárás folyama alatt szoká sósak a törvényben sehol sem emiitett s leghelyesebben talán «időszaki tárgyalások)) névvel nevezhető egyéb tárgyalások, melyeket többnyire a gondnok egy-egy olyan természetű elő­terjesztése idéz elő, melynek elbírálását a hirdetményi határ­idő végére halasztani nem lehet, de amelyet egyoldalú kére­lemre nem szabad elbírálni. Ilyen esetek pl. a hagyatéki vagyon kezelése, értékesítése stb. körül merülnek föl. A bíró­ság előtt folyó eme közvetlen tárgyalásokat éppen azért ismertettem ilyen részletesen, hogy azoknak jelentős szerepéből s általános intencióiból levonhassam azt a konzekvenciát, hogy per analógiám a zárlatoknál is a közvetlen tárgyalás mellett kell döntenünk. Lányi Bertalan erről a kérdésről irván,7) a kérelem elő­terjesztésének időpontja alapján tesz megkülönböztetéseket. Nevezetesen abból indul ki: vájjon a hagyatéki tárgyalás folyamata alatt vagy pedig befejezése után kérnek-e zárlatot. 3) T. 12—17. §-ai, 14,894/1895. sz. igazságügyminiszteri rendelet 56. -j-a. <i Lányi: Útmutatás az örökösödési eljárásról szóló törvény és a vonatkozó rendeletek gyakorlati alkalmazására. 257. oldal. 6) Ügyvédek Lapja 1903. évi 43. szám. «) T. i 16 §-a. ^ ') Lányi i. m. 258. oldal. Megjegyzések 2. és 3. pontja. j OG Az első esetben vagylagos megoldást állit fel, azaz a bíróság tárgyalás céljából ki is adhatja a kérvényt a közjegyzőnek, de az iratok bekivánása mellett maga is foganatosíthatja a felek meghallgatását. Szerinte tehát a bíróság tetszésétől függ, hogy a két mód közül melyiket választja. Ez a felfogás is dominált egyes hagyatéki bíróságoknál. És nem is lehet helyteleníteni, ha — amint Lányinak is határozottan az lehetett vezérlő gon­dolata a vagylagosság állításánál — a bíró a kérelem elbírá­lásakor a körülmények gondos megfigyeléséből indul ki. Ha az adott visszonyok között a közjegyző előtt foganatosítandó meg­hallgatást célra vezetőnek találja, e mellett dönt; ha azonban a közvetlen tárgyalást tartja helyesebbnek és eredményesebb­nek, akkor nem szabad kicsinyes okokból kerülnie. Azt hiszem, hogy Lányi ismertetett álláspontjának helyes és gondos értelmezéséből jó birói praxis fejlődött volna ki; hogy azonban nem igy történt: annak következménye lett a másik, a szigo­rúbb, amelyik minden esetben a közvetlen tárgyalásokat fogadja el. A hagyatéki tárgyalás befejezése után előterjesztett zár­lati kérelemnél Láftyi is határozottan a közvetlen tárgyalás mellett foglal állást («a hagyatéki bíróság mindig maga tűzi ki és tartja meg a tárgyalást)).) Kétségen kivül ez az egyedüli helyes álláspont, de hogy ellene a bíróságok sokat vétettek, a gyakorlat példái illustrálják. Bár sehogyan sem lehet­séges kapcsolatot teremteni a közjegyzőknek a hagyatéki eljárás során ismeretes funkciója és a tárgyalás után fölmerült zárlati kérelem között, mégis szerepük — minden ratio nélkül — nem volt fehér holló. Ujabban az ítélőtáblák gyakorlataiban, a régi birói fel­fogással ellentétben, az a szigorúbb nézet dominál, hogy a hagyatéki törvény a közvetlen tárgyalást célozza. Éspedig min­den esetben ; akár a tárgyalás folyama alatt, akár befejezése után merül fel zárlati kérelem.8) Bizonyos hogy ez az interpre­táció szigorú, de a gyakorlati visszonyok mérlegelése után hatá­rozottan jó. Lányi előbb ismertetett útmutatását ideális visszo­nyok között kétségtelenül acceptáljuk. Ámde jól jegyezzük meg, hogy ezek az ideális viszonyok a valóságban nem élnek. Már pedig mihelyt a legkisebb figyelmetlenség, a legparányibb érdek elhanyagolása lopózkodik be a birói intézkedésbe, akkor a vagylagosságnak a megkívánt eredményét hiába reméljük. Az átlag-világ szempontjából tehát helyeselnünk kell a szigo­rúbb gyakorlatot, mely a választást kizárja s mely minden egyes esetben a bíróság által eszközölteti a felek meghallgatását. Ennek előnyei gyanánt mindazt felhozhatjuk, amit általában a szóbeli tárgyalások mellett a peres eljárásban — s minden téren — kiemelni szoktak. Annál is inkább vezérszerepet játszanak itt a szóbeliség fényoldalai, mert a hagyatéki zárlatok eseteiben mindig éles ellentétek, kellemetlen súrlódások dominálnak. Hogyne volna hát rendkívül fontos a közvetlenség a döntő bíróra ? A taglalt kérdés ütköző pontjainak megvilágítására még csak egy, a közelmúltban felmerült eklatáns esetet említek. Jókai Mór hagyatékának fásisait napilapjaink annak idején talán túlságosan bő mederben is tárgyalták. Az itt előterjesz­tett zárlati kérelem körülményei határozottan az uj, szigorúbb birói gyakorlatot helyeslik. Az ügy lényege az volt, hogy az egyik érdekelt a leltározó kir. közjegyző eljárását panasz tár­gyává tette, uj közjegyző kiküldését, a leltározás megsemmisí­tését és zárlat elrendelését kérte. Már most ebben az esetben a közjegyzővel, akinek eljárását kifogásolták, tárgyaltatni a zár­latot valósággal absurdum lett volna.9) Ehhez hasonló esetek nem is oly ritkák a praxisban s ha nem csalódom, éppen a kényesebb természetű ügyek gyakori felbukkanása vezette felső bíróságainkat az általános közvetlenségre. Azt hiszem, hogy a kérdésnek ily terjedelmes megvilá­gítása után az időmulasztásból származó sérelmekre, károkra fölösleges is volna hivatkoznom, bár ez a szempont is küzd az első helyért. Azt hiszem, hogy ugy a hagyatéki törvény analóg intézkedéseiből, mint a most kijegecesedett birói gyakor­latból azt az álláspontot kell elfogadnunk, hogy hagyatéki zár­latnál minden esetben maga a bíróság eszközli a felek meg­hallgatását. <•) A budapesti kir. Ítélőtáblának 1904. évi január 27. napján kelt 11,189. sz. végzésében domborodik ki az uj praxis. Indokolása szdsze­nnt ez: «Az 1891: XVI. t.-c. 90. §-a értelmében a hagyatéki biróság a hagyaték] előleges zárlat elrendelése iránti kérelem MtÚ az összes érdekelteket magaköteles meghallgatni ; ebből folyólag szabálytalan volt az első bíróságnak az az intézkedése, hogy az érdekelt feleket nem maga hallgatta meg, hanem erre a hagyaték tárgyalásával megbízott kir. közjegyzőt utasította.)) ») A budapesti VII. ker. kir. járásbíróság, mint illetékes hagyatéki bíróság szintén a közvetlen tárgyalás mellett döntött.

Next

/
Oldalképek
Tartalom