A Jog, 1904 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1904 / 49. szám - Zálogjog előjegyzése fizetési meghagyás alapján - Hagyatéki zárlatnál a felek meghallgatása
utasítással látja el.» Az «esetleg» szót föltétlenül törölnünk kell a meghatározásból, mert a törvény intézkedése ebben a tekintetben tökéletesen positiv természetű s kivételt egyáltalában nem enged. Másképpen áll a dolog a leltározó közeg által a leltározás alkalmával eszközölt biztosítási intézkedéseknél, az u. n. zár alá vételnél.3) Ezek az esetek azonban nem a szorosan vett hagyatéki zárlat kategóriájába tartoznak, őket ezzel a névvel csak tévesen illethetik. Marschalkó is élesen kiemeli ezt a differenciát. A föltétlen meghallgatás mellett nyilatkozik Lányi Bertalan is1) s azt hiszem, hogy a törvény egyenes rendelkezésének (ftmeghallgatandókö) más értelmet adni nem is lehet. Kivételeknek helyet már azért sem adhatunk, mert a zárlat gyakorlati eseteiben valóságos vagy állítólagos sérelmek és egyéni károk szerepelnek; igy a «sine me de me» elvet soha sem szabad alkalmazni. A tényleges birói gyakorlatból egészen határozottan konstatálható is hogy a felek meghallgatása nélkül hagyatéki zárlatot soha sem rendelnek el. Sokkal érdekesebb a gyakorlat szempontjából annak a kérdésnek taglalása, hogy hol foganatositják a törvényben előirt meghallgatást. Ebben a tekintetben kétféle gyakorlatot látunk egymással konkurrálni; éppen ezért minden körülményre való figyelemmel kell a törvényt interpretálnunk. A törvényben ebből a szempontból hézag van, melyet épen a kétféle gyakorlat bizonyít. «Hagyatéki gondnokságok)) cimü dolgozatomban5) reá mutattam arra a gyakorlatra, hogy a bíróságok általában a zárlati kérvényeket közjegyzőknek adják ki tárgyalás végett. Már ott jeleztem, hogy ezt nem tartom szerencsés alkotásnak s hogy semmi fedezetét a törvényben találni nem lehet. Tényleg ez is volt általában a gyakorlat, a mely ugy gondolom az előbb idézett miniszteri rendelet 90. §-ának nem heiyes értelmezéséből forrásozott. Legalább is a jelenségek ezt mutatják. A kérdéses szakasz a hagyatéki ügyekben felmerülhető és felmerülő más kérelemről intézkedik, amikor ugyanis az érdekeltek az örökhagyó tulajdonát képező ingatlant eladni vagy más módon elidenegeniteni akarják. Ennél a kérelemnél kétféle meghallgatást állit fel a rendelet: az első közvetett, a közjegyzőnél folyik, ha még a tárgyalás nincs befejezve; a másik azonban közvetlen s maga a bíróság tartja a tárgyalás befejezése után. Ismétlem, hogy a zárlatoknak közjegyzőkhöz való utalását, ezt az ismertetett helytelen gyakorlatot, az eladási, elidegenítési kérelemre adott rendeleti útmutatásra vezetem vissza; bár elvitázhatatlan, hogy kapcsolatot teremteni a két kérelem között ily módon nem lehet. Sőt éppen a közvetlen tárgyalásnak az elidegenítés esetében való szerepe «argumentum a contrario» annak megdöntésére, hogy a zárlat körül divo — régi — gyakorlat nem helyes. Éppen ilyen közvetlen tárgyalást honosított meg a birói praxis az örökös nem létében lefolytatott hirdetményi eljárásnál. A törvény itt is abban az esetben rendeli a közjegyzői tárgyalást, ha az egyévi6) határidő alatt örökös jelentkezik. Ha azonban ez alatt öröklési igényt nem jelentenek be, ugy egyszerűen a kir. kincstár részére való átadás esete forog fenn, amikor meghallgatást nem emlit a ugyan törvény, de hogy sokszor az ügy végleges rendezése céljából (a kinevezett hagyatéki gondnok dijainak és költségeinek megállapítása, proposicióinak elbírálása s az esetleg jelentkezett hitelezők igényei végett) mégis kell tárgyalást tartani, azt a gyakorlat bizonyítja. Vannak bíróságok, melyek ezt a tárgyalást is a közjegyzőkkel végeztetik, mely intézkedésnek a hagyatéki törvény általános intenciója mond ellent s mellette a legcsekélyebb érvet sem lehet felhozni. Ugyancsak a hirdetményi eljárás folyama alatt szoká sósak a törvényben sehol sem emiitett s leghelyesebben talán «időszaki tárgyalások)) névvel nevezhető egyéb tárgyalások, melyeket többnyire a gondnok egy-egy olyan természetű előterjesztése idéz elő, melynek elbírálását a hirdetményi határidő végére halasztani nem lehet, de amelyet egyoldalú kérelemre nem szabad elbírálni. Ilyen esetek pl. a hagyatéki vagyon kezelése, értékesítése stb. körül merülnek föl. A bíróság előtt folyó eme közvetlen tárgyalásokat éppen azért ismertettem ilyen részletesen, hogy azoknak jelentős szerepéből s általános intencióiból levonhassam azt a konzekvenciát, hogy per analógiám a zárlatoknál is a közvetlen tárgyalás mellett kell döntenünk. Lányi Bertalan erről a kérdésről irván,7) a kérelem előterjesztésének időpontja alapján tesz megkülönböztetéseket. Nevezetesen abból indul ki: vájjon a hagyatéki tárgyalás folyamata alatt vagy pedig befejezése után kérnek-e zárlatot. 3) T. 12—17. §-ai, 14,894/1895. sz. igazságügyminiszteri rendelet 56. -j-a. <i Lányi: Útmutatás az örökösödési eljárásról szóló törvény és a vonatkozó rendeletek gyakorlati alkalmazására. 257. oldal. 6) Ügyvédek Lapja 1903. évi 43. szám. «) T. i 16 §-a. ^ ') Lányi i. m. 258. oldal. Megjegyzések 2. és 3. pontja. j OG Az első esetben vagylagos megoldást állit fel, azaz a bíróság tárgyalás céljából ki is adhatja a kérvényt a közjegyzőnek, de az iratok bekivánása mellett maga is foganatosíthatja a felek meghallgatását. Szerinte tehát a bíróság tetszésétől függ, hogy a két mód közül melyiket választja. Ez a felfogás is dominált egyes hagyatéki bíróságoknál. És nem is lehet helyteleníteni, ha — amint Lányinak is határozottan az lehetett vezérlő gondolata a vagylagosság állításánál — a bíró a kérelem elbírálásakor a körülmények gondos megfigyeléséből indul ki. Ha az adott visszonyok között a közjegyző előtt foganatosítandó meghallgatást célra vezetőnek találja, e mellett dönt; ha azonban a közvetlen tárgyalást tartja helyesebbnek és eredményesebbnek, akkor nem szabad kicsinyes okokból kerülnie. Azt hiszem, hogy Lányi ismertetett álláspontjának helyes és gondos értelmezéséből jó birói praxis fejlődött volna ki; hogy azonban nem igy történt: annak következménye lett a másik, a szigorúbb, amelyik minden esetben a közvetlen tárgyalásokat fogadja el. A hagyatéki tárgyalás befejezése után előterjesztett zárlati kérelemnél Láftyi is határozottan a közvetlen tárgyalás mellett foglal állást («a hagyatéki bíróság mindig maga tűzi ki és tartja meg a tárgyalást)).) Kétségen kivül ez az egyedüli helyes álláspont, de hogy ellene a bíróságok sokat vétettek, a gyakorlat példái illustrálják. Bár sehogyan sem lehetséges kapcsolatot teremteni a közjegyzőknek a hagyatéki eljárás során ismeretes funkciója és a tárgyalás után fölmerült zárlati kérelem között, mégis szerepük — minden ratio nélkül — nem volt fehér holló. Ujabban az ítélőtáblák gyakorlataiban, a régi birói felfogással ellentétben, az a szigorúbb nézet dominál, hogy a hagyatéki törvény a közvetlen tárgyalást célozza. Éspedig minden esetben ; akár a tárgyalás folyama alatt, akár befejezése után merül fel zárlati kérelem.8) Bizonyos hogy ez az interpretáció szigorú, de a gyakorlati visszonyok mérlegelése után határozottan jó. Lányi előbb ismertetett útmutatását ideális visszonyok között kétségtelenül acceptáljuk. Ámde jól jegyezzük meg, hogy ezek az ideális viszonyok a valóságban nem élnek. Már pedig mihelyt a legkisebb figyelmetlenség, a legparányibb érdek elhanyagolása lopózkodik be a birói intézkedésbe, akkor a vagylagosságnak a megkívánt eredményét hiába reméljük. Az átlag-világ szempontjából tehát helyeselnünk kell a szigorúbb gyakorlatot, mely a választást kizárja s mely minden egyes esetben a bíróság által eszközölteti a felek meghallgatását. Ennek előnyei gyanánt mindazt felhozhatjuk, amit általában a szóbeli tárgyalások mellett a peres eljárásban — s minden téren — kiemelni szoktak. Annál is inkább vezérszerepet játszanak itt a szóbeliség fényoldalai, mert a hagyatéki zárlatok eseteiben mindig éles ellentétek, kellemetlen súrlódások dominálnak. Hogyne volna hát rendkívül fontos a közvetlenség a döntő bíróra ? A taglalt kérdés ütköző pontjainak megvilágítására még csak egy, a közelmúltban felmerült eklatáns esetet említek. Jókai Mór hagyatékának fásisait napilapjaink annak idején talán túlságosan bő mederben is tárgyalták. Az itt előterjesztett zárlati kérelem körülményei határozottan az uj, szigorúbb birói gyakorlatot helyeslik. Az ügy lényege az volt, hogy az egyik érdekelt a leltározó kir. közjegyző eljárását panasz tárgyává tette, uj közjegyző kiküldését, a leltározás megsemmisítését és zárlat elrendelését kérte. Már most ebben az esetben a közjegyzővel, akinek eljárását kifogásolták, tárgyaltatni a zárlatot valósággal absurdum lett volna.9) Ehhez hasonló esetek nem is oly ritkák a praxisban s ha nem csalódom, éppen a kényesebb természetű ügyek gyakori felbukkanása vezette felső bíróságainkat az általános közvetlenségre. Azt hiszem, hogy a kérdésnek ily terjedelmes megvilágítása után az időmulasztásból származó sérelmekre, károkra fölösleges is volna hivatkoznom, bár ez a szempont is küzd az első helyért. Azt hiszem, hogy ugy a hagyatéki törvény analóg intézkedéseiből, mint a most kijegecesedett birói gyakorlatból azt az álláspontot kell elfogadnunk, hogy hagyatéki zárlatnál minden esetben maga a bíróság eszközli a felek meghallgatását. <•) A budapesti kir. Ítélőtáblának 1904. évi január 27. napján kelt 11,189. sz. végzésében domborodik ki az uj praxis. Indokolása szdszennt ez: «Az 1891: XVI. t.-c. 90. §-a értelmében a hagyatéki biróság a hagyaték] előleges zárlat elrendelése iránti kérelem MtÚ az összes érdekelteket magaköteles meghallgatni ; ebből folyólag szabálytalan volt az első bíróságnak az az intézkedése, hogy az érdekelt feleket nem maga hallgatta meg, hanem erre a hagyaték tárgyalásával megbízott kir. közjegyzőt utasította.)) ») A budapesti VII. ker. kir. járásbíróság, mint illetékes hagyatéki bíróság szintén a közvetlen tárgyalás mellett döntött.