A Jog, 1904 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1904 / 36. szám - A magániditvány intézményének reformjához

A J ságra változtatható birság tefhe mellett bocsánatkérésre kötelezne és ahol maga az ítélet is már rehabilitációként szolgálhatna. Azon vagyoni deliktumoknál, amelyeknek üldözését a közérdek nem kívánja, a rendes magánjogi ut elegendő. Melyén való volna azonban itt is a bírságolás megengedése és a vagyontalan terheltekkel szemben, a ledolgozásra irányuló kényszernek kivételes alkalmazása, aminek különösen a Bttk. 34*3. Ji-ában jelzett esetekben volna gyakorlati fontossága. Azokra a tettekre, amelyek a maganegyénen ejtett sérelmen kivül, a közt is veszélyeztették vagy megbotránkoz tatták, pld. a veszélyes eszközzel elkövetett könnyű testi sértésre, botrányt okozó becsületsértésre, veszélyes eszközzel (robbant) anyaggal) elkövetett \ agyonrongálásra, hivatalból alkalmazandó kihágási büntetést kellene szabni. így azután elmaradna a büntető justicia eszközeivel való zsarolás lehetősége. Az, akit valamely hivatalból nem üldözendő delikium folytán anyagi kár ért, könnyebben és hatásosabb esz közökkel juthatna az anyagi, gazdasági érdek megtérítéséhez és amellett megszűnnék az a visszás helyzet, hogy a legprivátabb, a bűnösség kérdésének elbírálására sok esetben legkevésbbé sem hivatott magánszemély akaratától függjön a bűnvádi eljárás folyamatbatétele és gyakran eléggé súlyos büntetések alkalmazása is. A becsület elleni deliktumoknak magánjogi uton való reparálását meg éppen nagyon kívánatosnak tartjuk. A sértő kifejezésekért bíróilag megítélt pénzbírság, sőt az eset súlyosságához képest fogság terhe alatt meghagyott bocsánatkérés kétségtelenül hatályosabb eszköze volna a hivatalos satisfactiónak és az alaptalan, vagy — bár alapos — de durva módon elkövetett sértések korlátozásának, mint a ma fennálló rendszer. A rágalmazás esetében ezenfelül az állított tény valótlanságának ítéleti megállapítása is erős fegyver volna az egyéni becsület védelmére. Azokban az esetekben, amikor az okozott tényleges jogsérelemnek kizárólag magánérdekű, vagy jelentéktelen volta, valamely más, (vagyon, lakás vagy testi épség elleni) tettet a mai magáninditványi eljárást pótló magánjogi útra utalna, a subsidiánus kihágási eljárás védelmet nyújtana a köznek akkor, a midőn a kérdéses deliktum megtorlatlanul hagyása a megsértett magánérdeken túlterjedő, általános érdeket, vagy tágabb kört is veszélynek tenne ki. A kihágás fogalmának tipikus megvalósuláta éppen az, amikor az elkövetett tett nem sérti, csak veszélyezteti a köznek valamely érdekét s ennekfolytán nem látnánk összeférhetetlenséget abban, ha ily ügyekre nézve a magánjogi és kihágási utat egymásmellé állitanók. E rendszer mellett csak azokra a tettekre nem tudnánk szabályt, amelyeknek magáninditványi voltát mai tételes jogunkban titkos, családi vagy háztartásbeli jellegük, többnyire éppen magának a sértettnek a fájó nyilvánosság elleni védelme indokolja. Ilyenek a családon belüli, vagyon elleni és főként a szemérem ellen elkövetett bűntények. Ezekre nézve a magánjogi ut nem felel meg, — a családon és háztartáson belüli vagyoni deliktumoknál többnyire csak a sértett vagyonos, a tettesek vagy vagyontalan kiskorúak vagy cselédek, igy tehát az okozott kár reparálására vagy egyáltalán nem, vagy csak in natúr a való ledolgozás által képesek. A szemérem elleni és más hasontermészetü tettek súlya pedig nagyobb, minthogy azokat a büntetőjog keretéből ki szabadna vonnunk, — a sértettre nézve pedig, ha egyáltalán létezik elégtétel, az sem a puszta pénzbeli szolgáltatásban, sem a bíróilag kikényszeríthető erkölcsi satisfactióban, sem pedig valami kisebb sulyu, subsidiárius kihágási büntetésben nem valósulhat meg. A tetteknek e két utóbbi csoportja különben hivatalból még subsidialiter sem volna üldözhető, mert hiszen már ez is megakadályozhatná a sértett abbeli érdekének védelmét, hogy a tett titokban maradjon. Kármán Elemér dr. urnák a Magyar Jogászegyletben J903 április 2ö-én tartott fölolvasása behatóan foglalkozik e kérdéssel és megoldási módokat is javasol. A szemérem elleni deliktumok nagyobb részét hivatalból üldözné, de szorosabbá tenné a nyilvánosság kizárását. A családon belüli vagyoni és a családon belüli szemérem elleni tetteket meghagyná a magáninditvány sphaerájában, bizva a házi fegyelemben és a családi közösség által alkalmazható magánjogi vagy erkölcsi rcpressióban. Nem tudnánk álláspontjához mindenben hozzájárulni. A szemérem elleni és az ezekhez hasonszerü, személyes szabadság és családi állás elleni deliktumok tekintetében mai közfölfogásunk mellett a magáninditványiság a sértett érdekében nélkülözheOG tétlen, akár a család tagjai közt, akár idegenek közt követtettek légyen el. A családon belüli vagyoni deliktumok azonban, amennyiben tettesük a sértettnek kiskorú lemenője vagy háztartásában élő más kiskorú rokona, — a rendes büntető eljárás köréből esetleg egészen ki volnának küszöbölhetők. A többi, a családon, háztartáson, vagy szolgálaton belüli vagyoni deliktumoknak magáninditványi jellegét pedig meghagyandónak tartjuk azért is, mert azoknak tényálladékát más mint a sértett, többnyire ugy sem ismeri hitelesen, és hivatalból való üldözésük sok fölösleges, eredményre nem vezető, de a háztartások tagjait demoralizáló árulkodásra, kémkedésre vezetne. Azt a sokak által vallott nézetet, hogy a gondatlansági deliktumok csak magáninditványra üldöztessenek, nem tudjuk osztani. A gondatlanságot ne sújtsa dehoncstáló büntetés, de ne is maradjon az büntetlenül, — mert a közbiztonságot, az emberek életének és vagyonának épségét kevés szándékos bűntény veszélyezteti annyira, mint az emberek gondatlansága. Azután meg. egyéb biztos kritériumok hiányában, csak mint gondatlanságot üldözhetjük azt a sok mindent, aminek igazi neve számos esetben nem gondatlanság, — de vállalkozói lelketlenség volna, - amidőn a «gondatlansági»-nak nevezett deliktum motívuma nem a naiv lélek könnyelműsége, de éppen ravasz, az emberanyag életének és a közbiztonságnak rovására alapított számítás. A gondatlanságból okozott tetteket tehát, a Bttk. mai rendszerét követve, a hivatalból üldözendők csoportjába óhajtanok sorozni a jövőre nézve is. Ugyancsak föltétlenül ide soroznók a Bttk. 827. £-ába ütköző, valamit a 328. §. szerint a levél- illetve a hivatásszerű titok ellen elkövetett vétségeket és a hamis vádnak a 221*. ?í. értelmében jelenleg csak magáninditványra üldözendő esetét, mert mindezen esetekben absolut deliktummal, nemcsak a magánfél, de a közrend és közérdek magas szempontjai ellen is irányuló sérelemmel van dolgunk ; a sértettnek kímélést érdemlő hírneve pedig, már maguk a tettek által olyan megtépésnek, netáni titka olyan természetű fölfedésnek volt kitéve, hogy annak a biró előtti reparatió már csak javára válhatik. Az uzsora vétségére és a csalás közönséges eseteire nézve, határozott állást kellene foglalnia az anyagi büntetőjognak. Vagy bűntény az, ha az élet gazdasági harcában a más tudatlanságát, gyöngeségét, megszorult helyzetét kiaknázzuk. — akkor e tetteket hivatalból kell üldöznünk és a bizonyítási nehézségek leküzdésével, mint másodrendű kérdéssel, a gyakorlat terén kell majdan számot vetnünk. Vagy pediglen a gazdasági harc szabadságának elvét acceptáljuk és akkor az uzsorát kétségtelenül, de esetleg a csalásnak közönséges (nem minősített) alakját is törülnünk kell a büntetőtörvény lapjairól. Kétségtelen, hogy mindkét tettre nézve, a sértett alanyi állapota lényeges kritériumként lesz figyelembe teendő, akkor is, ha az üldözés közvád alapján fog történni. De egészen más dolog a sértett helyzetének, értelmi s lelki állapotának birói figyelembe vétele, mint az üldözés vagy nem üldözés kérdésének a sértett önkényére való rábízása. A csalás és az uzsora közös vonása, hogy a deliktuozus tényálladék létrehozásában rendszerint a sértettnek is jut része ; vagy mint az uzsoránál a tilos feltételek elfogadása, a beleegyezés ; vagy mint a csalásnál gondatlanság, a kellő óvatoság elmulasztása által; és éppen ezért e két nembeli tetteknek legtöbb esetében a sértettből még a rendesnél is nagyobb mértékben hiányzik az a tárgyilagosság, amely a közhatalmi funkciók* tisztességes teljesítéséhez kétségtelenül szükséges. De meg mindkét tett tisztán a vagyon ellen irányul és mindkettőnek és főként az uzsorának tettese rendesen vagyonos ember; a magáninditványi jogosultság tehát e két tett esetében különösen alkalmas eszköze a zsarolásnak. Végül, mindkét deliktumnak reális eredményei többnyire nagyobbak, mindkettőnek elkövetése (>'éggé gyakori és amint éppen hazai tapasztalatokból tudhatjuk, mindkettő sokkal közveszélyesebb arányokat ölthet, mintsem hogy üldözésük kérdése az államra nézve közömbös lehetne. E két tettet tehát a magáninditvány sphaerájából okvetlenül ki kell emelnünk és erészben csak az lehet kérdéses, hogy vagy teljesen a magánjog körébe utaljuk őket, (megengedve, hogy a polgári biró mellékesen, mintegy az üzleti tisztességet őrző fegyelmi hatóságként nagyösszegü, polgári fogságra átváltoztatható pénzbírságokat alkalmazzon), — vagy pedig ha kriminális jelleget tulajdonítunk nekik, akkor bízzuk üldö* Már pedig a bűnvádi eljárás iránti indítványtétel ezek közé számítandó.