A Jog, 1904 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1904 / 32. szám - Törvényjavaslat a szövetkezetekről. Folytatás - Az igazságügyi tárca költségvetésének tárgyalása

JOGESETEK TARA FELSŐBIRÓSÁGI HATÁROZATOK ÉS DÖNTVÉNYEK. Melléklet a Jog 32. számához. Budapest, 1904 augusztus 7. Köztörvényi ügyekben. Felperes kártérítés iránti keresetével elutasittatik, mert a sérült csekély figyelem mellett is megláthatta volna azt, hogy a túlsó sorompó le van eresztve, neki a fenforgott körülmények között nem lett volna szabad a pályatestre mennie, ha tehát mégis a pályatestre ment s ott a helyett, hogy noha elég ideje volt az átmeneteire vagy legalább saját életének a megmentésére, a leeresztett sorompó előtt a kocsiban maradva megállott, az állás és tétlensége közben beállott baleset öt a saját hibájából érte. A pestvidéki kir. tszék (1902. okt. 31-én 10,260. sz. a.) Cscn/ci D. dr. ügyv. ált. képv. P. Albertné és tsainak Krenosz P. dr. ügyv. ált. képv. máv. ellen 33,500 K ir. indított és 32,080 K-ra leszállított r. perében következőleg itélt: Felperest keresetével elutasítja stb. Indokok: Felperes azon az alapon követel 32,080 K kártétést elmaradt keresmény s tartási dijak címén alperestől, mert P. Albert valkói lakost, aki özv. P. Albertné felperes férje s a most nevezett által képv. kisk. P. András, Erzsébet és Erazmus atyja volt, 1899. aug. 25-én d. e. 10 óra 20 p. Gödöllő és Isaszegh között a 329—330. szelvényen a máv. alperes 369/11. sz. tvonata elgázolta, minek következtében elhalálozott, — mert továbbá P. Albert érintett családját fenntartotta, sőt évenkint a tartásra szükséges összegen felül is keresett. Az alperes által felhívott P. P., Sz. Gy., T. J.j R. V., F. J. és H. S. tanuk egybehangzó vallomása szerint attól a pillanattól kezdve, amikor P. Albert szekere és lova a pályatesten a mintegy 200—250 méter távolságban közeledő tehervonat személyzete által észrevétettek, senkit sem lehetett látni a szekéren, hogy a lovakra felügyelt, avagy azokat hajtotta volna, — ebből a körülményből tehát, egybevetve Sz. J. tanú vallomásával, melyből kitünőleg néh. P. Albert a szerencsétlenséget előzőleg egy órával a szekerében részegen hanyatt esett, — azt a következtetést vonja a biróság, hogy. P. Albert az elgázolás alkalmával szekerében fekve aludt, még pedig annyira mélyen, hogy sem a vonat robogását, sem a tanuk szerint sürü egymásutánban adott vészfüttyjeleket nem hallotta, vagy ha hallotta, önmagával tehetetlen állapotban volt, mert a tanúvallomásokból kitünőleg utolsó pillanatig a menekülést meg sem kísérletté. Habár igazolást nyert az is, hogy a vasúti sorompó azon az oldalon, amely felől a lovak, önmagukra hagyatva, a pályatestre hatoltak, hibás volt, amennyiben nem jól záródott, — ennek dacára — eltekintve attól, hogy a sorompó nem annyira az áthatolás lehetetlenitésére, mint inkább a tilalom jelzésére szolgál, amint a köztapasztalat szerint a sorompók erőkifejtés mellett minden körülmények közt felemelhetők s az átjárás szabaddá tehető, a közönséges elővigyázat kifejtése és a lovak gyeplőjének kezelése mellett ugy a pályatestre való felhatolás, mint a szerencsétlenség elkerülhető lett volna, annál is inkább, mert a lovak nem voltak elragadva, hanem a tulsp jól záródó sorompó előtt, amely az átkelést akadályozta, nyugodtan állottak a szerencsétlenség bekövetkeztéig. Ilyen körülmények között kétségtelen, hogy P. Albert akár lerészegedése, akár gondatlan elalvásával — saját hibájából került a robogó vonat alá, s önmaga okozta elgázoltatását; — annak neje és gyermekei tehát az 1874: XVIII. t.-c. 1. §. érteim, kártérítésre annál kevésbbé tarthatnak igényt, mert a balesetnél jelen volt tanuk előadása szerint a vonatszemélyzet részéről semmiféle szabálytalanság, vagy mulasztás el nem követtetett, sőt az minden lehető módon a szerencsétlenség elhárítására törekedett. Mindezek alapján a keresetet elutasítani stb. kellett. A bpesti kir. ítélőtábla (1902. április 21-én 10,493. sz. a.) a kir. tszék Ítéletét megváltoztatja, alperes kártérítési kötelezettségét megállapítja stb. utasítja a kir. tszéket, hogy a jelen ítélet jogerőre emelkedése után a kártérités mérve felett hozzon ujabb ítéletet stb. Indokok: Az 1874: XVIII. t.-c. 1. $ értelmében a vaspálya csak azon esetben nem felelős az üzeménél bekövetkezett baleset okozta halál vagy testi sértésből eredő károkért, ha bebizonyítja, hogy a halált vagy testi sértést elháríthatatlan esemény, vagy egy harmadik személynek elhárithatlan cselekménye vagy a megholtnak, illetve sérültnek saját hibája okozta. Alperes azt vitatja, hogy az utolsó helyen emiitett eset forog fenn, azonban Sz. J. tanú egyedül álló vallomásából, hogy a baleset előtt körülbelül egy órával, mikor P. Albert kocsiján az állomás felé hajtott, most nevezett részegnek látszott sa kocsiban hanyatt esett, s az alperesi vállalat személyzetéhez tartozó tanuk azon vallomásáhól, hogy a vasúti átjárón állott kocsiban nem láttak embert ülni, szemben R. V., T. J., H. S., B. B., T. A., F J. és E. A. tanuk vallomásából megállapítható azon ténnyel, hogy az átjáró azon oldalán, honnan a kocsi jött, a sorompó nem működött helyesen, hanem a leeresztés után nyomban újból felszállt: nem bizonyítja kétségtelenül, hogy a baleset az elhalt hibájával állt okozati összefüggésben, hanem az utóbb nevezett tanuk által bizonyított jelzett tényből az derül ki, hogy az átjáró hiányos elzárása tette lehetővé a kocsinak a közeledő vonat előtt a sínekre való feljutását; márpedig abban, hogy az elzárás ily hibás volt, egyedül az alperes hibás. Ezek alapján kétségtelen, hogy alperes a bekövetkezett kárért felelős, miértis a rendelkező rész szerint kellett határozni. A m. kir. Kúria (1904. április 15-én 5,564. sz. a.) A másodbíróság ítéletének megváltoztatásával a kereset főtárgyát illetően az elsőbiróság ítélete hagyatik helyben, stb. Indokok: Jóllehet a tanuk vallomása alapján megállapítható az, hogy a néh. P. Albert kocsija ugy került a pálya testre, hogy az átjárónak az isaszeghi ut felöli részén a sorompó nem volt kellően leeresztve, mindazonáltal a tanuk vallomásával az is megállapítható, hogy az átjáró másik oldalán a sorompó kellő időbeli és kellő módon leeresztve volt. Minthogy pedig néh. P. Albert csekély figyelem mellett is megláthatta volna azt, hogy a túlsó sorompó le van eresztve, neki a fenforgott körülmények között nem lett volna szabad a pályatestre menni, ha tehát mégis a pályatestre ment, s ott a helyett, hogy noha a tanuk vallomása szerint elég ideje volt az átmeneteire, vagy legalább a saját életének megmentésére, a leeresztett sorompó előtt a kocsiban maradva megállott, az állás és tétlensége közben beállott baleset őt a saját hibájából érte, amint ezt támogatja saját nejének, a felperesnek és testvérének a btő eljárás során tett az a vallomása is, hogy néh. P. Albertnek a pályatesten nem is kellett átmennie, s igy a szerencsétlenség azért következett be, mert a néh. P. Albert elaludt. Ezeknél fogva a másodbiróság ítéletének megváltoztatása mellett a per főtárgyát illetően az első biróság ítélete ezeknél az okoknál fogva hagyatott helyben. A kir. kegyelemmel törvényesitett gyermekek oldalrokonaik hagyatékában törvényes örökösödési joggal birnak s e részben köztük és utólagos házassággal törvényesitett gyermekek között külömbség nem tehető. A szatmárnémeti kir. tszék (1902. okt. 18-án 11,778. sz. a.) Harcsár G. dr. ügyv. ált. képv. K. Gyula s trsainak P. Kálmán és Uray G. ügyv. ált. képv. K. Ninon és tsaik ellen törv. öröklés ir. r. perében következőleg itélt: A kir. tszék a felperesek keresetének helyt ád, Szatmáron 1898 ápril 29-én végrendelet hátrahagyása mellett elhalt K. Eduárd hagyatékának törv. örökösödés alá eső részéül a leltárban felvett 99,879 K. 66 fill. értékű ingóságokat a mózesfalusi 8., 9., 10., 11., 12., 13., 14., 15. sz. tjkvben az a.-ujfalusi 558. sz. tjkvben, a f.-ujfalusi 299. sz. tjkvben foglalt ingatlanokból az örökhagyó illetőségét, a sz.-németi kir. jbiróság 1898 O. 21/68. sz. végzésben III. és IV. p. a. megjelölt hagyományokkal terhelte, megállapítja, ezekre felpereseket fejenként i/t' részben törv. örökösnek kimondja, stb. Indokolás: A felperesek keresetükben azt adták elő, hogy ők, néh. K. Bencének kir. kegyelemmel törvényesitett gyermekei, minthogy néh. K. Eduárdnak, az ő atyjuk testvérének hagyatékát ban az alperesként szereplő örökösök nem ismerték el törvényes örökösödési jogukat, perre utasíttattak. A per során a felperesek törvényes örökösödéshez való jogukat arra alapították, hogy néh. K. Eduárd, akinek hagyatékában örökösödni kívánnak, hozzájárulahhoz a felségfolyamodványhoz, amely folytán a felperesek kir, kegyelemmel törvényesíttettek, s ezek alapján azt kérték, hogy az a vagyon, mely még a néh. K. Eduárd végrendelete folytán a végrendeleti örökösnek át nem adatott, a hagyatéki eljárás során eliemert hagyományokkal terhelten állapittassék meg néh. K. Eduárd törv. örökösödés alá eső hagyatéka gyanánt, ezekre •[„-részben törvényes örökösöknek mondassanak ki, s az alperesek marasztaltassanak el a perköltségekben. Az alperesek közül csak P. Kálmán Sz. Jánosné és K. Mária védekeztek, s bár elismerték, hogy a felperesek K. Bencének kir. kegyelemmel törvényesitett gyermekei, de azt vitatták, hogy ennek nincs oly hatálya, hogy a felperesek a peres hagyatékban törvény utján örökösödhetnének s ezek folytán a kereset elutasítását s a felpereseknek a költségekben leendő marasztalását kérték. Az elmondottak alapján a nem védekező alpereseket a prts. 112. §. értelmében a védekező alperesekhez csatlakozottaknak tekintve, minthogy nem vitás a peres felek között az, hogy a felperesek K. Bencének kir. kegyelemmel törvényesitett gyermekei s minthogy a válaszirathoz H) a. okiratból az állapitható meg, hogy néhai K. Eduárd, akinek hagyatékára vonatkozólag a felperesek a jelen per folvtán törvényes örökösödési jogukat kívánják megállapittatni, hozzájá-