A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1903 / 5. szám - A polgári perrendjavaslat a képviselőház igazságügyi bizottságában
A JOG 37 Belföld A polgári perreiuijavaslat a képviselőház igazságügyi bizottságában. Január 23. A képviselőház igazságügyi bizottsága január 23-án folytatta H o d o s s y Imre elnöklete alatt a polgári perrendtartás-törvényjavaslat tárgyalását. Szivák Imre a meghatalmazottakról és ügyvédekről szóló fejezetet kettéosztani kívánja akképpen, hogy külön szabályoztassanak az ügyvédekre és külön a többi meghatalmazottra vonatkozó rendelkezések. Hangsúlyozza ezután, hogy az ügyvédi kényszer kérdése nem osztályérdek, hanem az igazságszolgáltatás követelménye. Szükségesnek tartja, hogy a zugirászkodás ellen szigorú intézkedések tétessenek az életbeléptetési törvényben, mert a javaslat e tekintetben a mai állapottal szemben visszaesést mutat. Aztán felsorolja azokat az ügyeket, amelyek az ügyvédi kényszert nem nélkülözhetik. Reméli, hogy az igazságügyi kormány az ügyvédi karnak általa tolmácsolt kívánságai elöl nem fog ridegen elzárkózni. Plósz Sándor igazságügyminiszter kijelenti, hogy az ügyvédi kényszernek bizonyos tágítását nem tartja olyannak, amely a javaslat alapelveit megdöntené, de bár e szerint nem tekinti a 95. §-t döntő jelentőségűnek, mégis az ügyvédi képviselet kérdésében a javaslatnak a 95. §-ban kifejezett álláspontját tartja helyesnek. Áttérve a felhozott észrevételekre, az ügyvédek és meghatalmazottak külön szabályozását nem helyeselné. Igaz, hogy az ügyvéd perbeli áilása és más meghalmazott perbeli állása között nagy a különbség. A meghatalmazott a felet csak mint meghatalmazott képviseli, az ügyvéd hivatását azonban ugy is lehet felfogni, hogy ő mint ügyvéd segítségére van a félnek és mint ilyen tulajdonképp meghatalmazásra nemis szorulna. Ilyen perbeli állása van a büntető eljárásban a védőnek, ilyen állása van továbbá általában a francia avocat-nak és a római jog is különbséget tett a prokurator és az advocatus között, aki az ügynek segítségére van, causae adest. Nálunk azonban az ügyvéd állásának ez a felfogása nem hatolt be a polgári perbe- és szokatlan lenne az, hogy meghatalmazás nélkül járjon el. Az ügyvéd nálunk a polgári perben meghatalmazott. Egyébként az ügyvédi meghatalmazottra vonatkozó rendelkezéseket a többi meghatalmazottakra vonatkozóktól nagyon nehéz lenne elválasztani. A kettő közötti különbséget a javaslat is szemelőtt tartja, mert hiszen ezen alapszik az ügyvédi kényszer fogalma. Az ügyvéd külön állását, az ügyvédi méltóságot az ügyvédi rendtartás van hivatva megóvni, de arra a javaslat is tekintettel van, midőn az ügyvédekre bizonyos irányban, pl. a rendfenntartási intézkedésekben külön szabályokat állapit meg és általában a javaslat is azon az állásponton van, hogy az ügyvéd nemcsak a félnek, hanem az igazságszolgáltatásnak is segéde. Ami a váltópereket illeti, a bírósági hatáskör megállapításánál arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy a járásbirósági eljárásban olyan eljárásra van szükségünk, amely ügyvédi képviselet nélkül is jó eljárás legyen, aztán kiválogattuk azokat az ügyeket, amelyek erre az eljárásra alkalmasak. Mindenesetre legalábbis szépséghiba lenne tehát, ha a járásbirósági eljárásban ügyvédi kényszer lenne. Arra nagy súlyt helyez, hogy alperesre ügyvédi kényszer a neje után, s a fájdalmas felkiáltás, hogy a íérj «elmehet homokot kötöznio neje haláia után. — hasonlít egy erről önkénytelenül eszünkbe jutó, nemkevésbbé szerény kívánsághoz. A fizetésrendezési mozgalmak folytán ugyanis az állami elemi és polgári iskolai tanitók egyrésze memorandumban kérte, hogy az özvegy férj is nyugdijat kapjon elhalt neje után ! Ha körülnézünk széles e hazában : úgyis azt találjuk, hogy minden második embert a felesége tart el, kit keresményéből — (lám, mire nem jó a cikkíró által hangoztatott nőemancipáció ?j — kit meg hozományának kamataiból! Hová jutunk még ezután — ilyen elvek mellett ? Hiszen, ahol helye van a férfi jogai megőrzésének, mint például a hitvestársi öröklésnél, ott nincs is okuk panaszkodni a «tere ntés urainak». Ott a törvények haladó irányzata a férfiak javára történik. A Hk. I. r. 100. cikkében szabályozott hitvestársi öröklést az 1687. évi XI. t.-cikk 1. §-a az ingókra nézve is kölcsönösen kiterjesztette. Osi jogintézmények támadásáról lévén szó, természetesen a hitbérre is rájár a rúd. Pedig még Tervezetünk is, amely — sajnos — egy kissé liberális volt a régi intézményekkel szemben, s amely éppen ezétt a törvényes hitbért, az 1840. évi XXII. t.-cikket kiküszöbölte, Indokolásában azért így nyilatkozik : «A Tervezet kvalifikálja az u. n. írott hitbért. Elejtése igen nagy hézag volna, melyet az öröklési szerződés nem pótolhat. Kiirtani az életből az ilyen rendelkezéseket úgysem lehetne. Az irott hitbér nem ütközik ethikai elvekbe, sőt egyik jogi biztositéka a hitves megfelelő magatartásának)). (Indokolás I. kötet 241. lapja.) A házassági vagyonjognak területéről azonban, ahol a cikkező tényekkel bizonyítva, objektív alapon állott, s ahol éppen azért méltó módon fel lehetett vele a keztyüt vennünk, a váltóperben se legyen, a kifogások beadására ma sincs ügyvédi kényszer, holott ma a kifogásnak, mint már többször kifejtette, sokkal nagyobb a jelentősége, mint a javaslat rendszerében. Az alperesre felette hátrányos lenne, ha védekezését, amely különben a védelemre teljesen alkalmas és a felperes elutasítását vonná maga után, azért hagyná figyelmen kívül a bíróság, mert ezt a jó védelmet ő maga és nem ügyvédi képviselettel adta elő. Iga?, hogy ez a törvényszéki eljárásban így van, mert a törvényszéki eljárásban a javaslat szerint is megvan az ügyvédi kényszer, de ott célszerűen nemis lehet másképp, mert az egész törvényszéki eljárás az ügyvédi képviseletre van berendezve. Nagy súlyt helyez továbbá arra is, hogy az apró váltókra, amilyenek pl. a szövetkezeti, biztosítási váltók, ne legyen az ügyvédi képviselet kötelező. A dolog különben se bír nagy gyakorlati jelentőséggel, mert bizonyos, hogy a nagyobb váltóperekben ügyvédi kényszer nélkül is majd mindig ügyvédi képviselet lesz. Igaz, hogy megfordítva azt is lehetne mondani, hogy akkor nem indokolt az ügyvédi kényszer mellőzése, de nem szabad figyelmen kivül hagyni azt, hogy ha ismét egy ujabb értékhatárt állítunk fel az ügyvédi képviselet szempontjából, ezzel ujabb bonyodalmakat és nehézkességeket viszünk az eljárásba. Nem tartja helyesnek azt sem, hogy ha felperc-st ügyvéd képviseli, akkor ügyvédi képviselet hiányában az alperes sem részesülhet kellő védelemben. Fölebbviteli eljárásban való ügyvédi képviseletről később lesz szó, itt csak annyit jegyez meg, hogy a javaslat erre nézve a mai állapotot tartja fenn. A kikötési pereket külön felemliter.i felesleges, mert azok értéke mindig meghaladván az ezer koronát, úgyis benne vannak a Szivák részéről felsorolt negyedik csoportban, t. i. azokban a perekben amelyek tárgyának értéke az ezer koronát meghaladja. Az igaz, hogy ezek a perek az ügyvédi képviselet költségét megbírják. Csakhogy az is bizonyos, hogy ezek a nagyobb perek majdnem kivétel nélkül ügyvédi képviselet mellett folynak és az ügyvédi kényszer behozatala esetében itt ismét ujabb értékhatárt kellene megállapítani. Ami a kereskedelmi meghatalmazottak képviseleti jogát illeti, hangsúlyozza a minister, hogy azt ő is ellenzi, hogy ad hoc kereskedelmi meghatalmazottak, zugirászok szerepeljenek és kívánja, hogy a visszaélések lehetősége ki legyen zárva. De azt hiszi, hogy a javaslatnak az a szövegezése, melyszerint a kereskedelmi meghatalmazottnak, tehát nem a kereskedő- és iparossegédnek, ad képviseleti jogosultságot, éspedig csak annak a kereskedelmi meghatalmazottnak, aki abban az üzletben állandóan van alkalmazva, kizárja azt, hogy több kereskedő egyenesen a képviseltetés céljából fogadjon fel zugirászokat. Egyébként az e tekintetben előforduló visszaéléseket is a zugirászatra vonatkozó rendelkezések között lehet alkalmas módon meggátolni. Hogy a cégvezető rokonsága lehessen a cég perében képviselő, azt a javaslat sem komtemplálja a szakasz első bekezdésének és első pontjának a rendelkezéseivel; de ha a cégvezetőre kivételt teszünk, akkor meg kellenne azt tennünk a törvényes képviselőre is, márpedig annak alig lehetne elfogadható indoka, hogy pl. a földmives ember gyámoltjának az ügyében ne küidhesse el maga helyett jogászfiát a tárgyalásra. Azt a törvényben kimondani, hogy például csak olyan egyén lehessen a meghatalmazott, aki nyereségvágy— átkalandozik ismét a szociálpolitika tarkavirágu változatos mezejére. Fáj neki, hogy a magyar nő a törvényes öröklésben egyenlő részt kap a fiúval; hogy (fáradságos tanulás utján) diplomát szerezhet, ha ki van taszítva az élet küzdőterére ; hogy ipart űzhet (mint Európában mindenütt); hogy szerződéseket köthet; hogy bíróság előtt tanuskodhatik; hogy a rendőrségtől türelmi bárcát szerezhet (dicső jog !); hogy tőzsdén játszhatik stb. stb., — szóval sajnálja a nőtől mindazon jogokat, amelyekben a müveit Nyugat minden más államában részesül! Irigyli a nőtől azt is, hogy férjétől a H. T. 80. §. a.) pontja alapján bármikor és bármennyiszer elválhat; fáj neki az is, hogy a BTK. 264. §-a nem engedi meg a női becsület ellen való bizonyítást ! Szóval legféltettebben őrzött és szociális tekintetb en megbecsülhetetlen szakaszát támadja meg a büntetőtörvénynek ! Csodálom, hogy a nőnek a 232. § és 236. § által biztosított jogait nem támadja meg, a «szabad szerelem» nevében ! Hálásabb témául ajánlkozott volna a cikkírónak az 1874. évi XXIII. t.-cikk 2. §-a, amely a nőt férjhezmenetelekor, tekintet nélkül korára, nagykorúsítja. Kár volt erről megfeledkezni, mert hiszen a nagykorú feleség és kiskorú férj számos élcnek lehetett volna forrása a nők ellen. Valóságos vígjátéki tárgy! Pedig valószínűleg ezt a törvényt sem ok nélkül hozták. Majd panaszokban tör ki a magyar nőnevelés ellen. De kérdem : hát a mi fiatal embereinkbe hol és hogyan nevelik a kedélyt, a jellemességet és férfiasságot ? Pedagógiai szaklapjaink inkább a nagy aránytalanságról panaszkodnak, amely a férfiak nevelését az intenzív nőnevelés mellett elhanyagolja. Végül azonban találtam egy szentenciát a cikkben, amely ellen nem emelek szót. s amelyet mindenképpen én is elfogadok ; s ez az, hogy «a kereszténység valláserkölcsi tanítása