A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 40. szám - Az 1894: XVI. t.-c. 60. §-ában szabályozott külön jegyzőkönyv gyakorlati alkalmazása. Vége

A JOG 285 nom, hogy a T. 60. §-sa esetében történt osztály létrejöttekor a hagyatékátadó végzés akként hozatik meg, mintha osztály nemis léteznék. Megállapittatnak : az örökösök, a hagyaték és ez, a tett örökösödési nyilatkozatok alapján, a jogosultak javára beszavato'tatik. Mármost bevárandó a jogerősség (illetve 30 nap) s a jogerösséget kimondó végzésben (nyomtatvány) az illetékes telekkönyvi hatóság aziránt kerestetik meg. hogy a tulajdonjogot örökhagyó hagyatékára kebelezze be a csatolt jogerős átadó végzés alapján örökhagyó törvényes örököseire, illetve az 1894 : XVI. t.-c. 75. §-sa alap)án az átadó végzéshez csatolt (okiratban vagy) külön jegyzőkönyvben foglalt osztályos egyesség értelmében. Álláspontom megokolására ezeket elegendőnek tartván, a magam részéről e kérdéshez többé hozzászólani szükségfelettinek tartom, de egyben megköszönöm Kör'óssy Bertalan dr. közjegyző és Hamar Gyula járásbiró uraknak, hagy saját álláspontjukból érdekes cikkeikkel álláspontom részletes kifejtésére alkalmat adtak. Nyilt kérdések és feleletek. Köthetnek-e házastársak magánokiratban is öröklési szerződést ? (Kérdés.) Az 1876: XVI. t-c. 33. §-a kimondja, hogy öröklési szerződések alaki kellékek tekintetében csak azon esetben érvényesek, ha a jelen törvényben az Írásbeli magán-végrendeletre előirt alaki kellékekkel készíttetnek. Ugyanazon törvény 13. §-a pedig kimondja, hogy házastársak feljogosítva vannak végrendelkezésüket ugyanazon írott magánvégrendeletbe foglalni, akár tartalmazzon a végrendelet a házastársak közötti kölcsönös intézkedést, akár pedig nem. Az 1886: VII. t-c. 21. §-a pedig kimondja, hogy okirat által való bizonyítás csak közjegyzői okirattal történhetik a házastársak vagy jegyesek által egymás részére kiállított okiratoknál, amenynyiben azok mint bizonyító okiratok harmadik személyekkel szemben használtatnak. Ugyanazon törvény 22. §-a kimondja, hogy a jogügylet érvényességéhez közjegyzői okirat kívántatik azon szerződéseknél, melyek a házasfelek mint ilyenek közti vagyoni viszonyokat szabályozzák. Az 1876: évi XVI. t-c. 21. § a kimondja, hogy közvégrendeletet az 1874: XXXV. t-c-ben előirt módon lehet tenni. Ezek előrebocsátása után az a kérdés, köthetnek-e házastársak magánokiratban is öröklési szerződést? Nézetem szerint nem, azért mert az 1886: VII. t-c. későbbi keletű, tehát hallgatag hatályon kivüli helyezte az 1876: XVI. t-c. vonatkozó intézkedését. Ebben megerősít engem az 1886: VII. t-c. 22. és 21. §-a közti eltérés, amennyiben a 21. §. általában minden esetre, mig a 22. §-a csupán élők közti jogügyletekre intézkedik. Ami pedig a 21. §-nak korlátozását illeti, hogy harmadik személyekkel szemben kell neki az előirt forma, az itt nézetem szerint ebben az esetben teljesen irreleváns, amennyiben majdnem mindig van örökösödési ügyben harmadik személy, legyen az akár habár felmenő oldalág, örökbefogadott gyermek, akár pedig a kincstár az elhalt öröklött vagyona tekintetében. Ellenvetésül ez ellen csak azt lehet felhozni, hogy a végrendeleti törvény speciális törvény, és hogy midőn a törvényhozó az 1886: VII. t-cikket hozta és evvel az 1874: XXXV. t-cikk némely szakaszát újból pótolta, annak a végrendeletre való intézkedését semmi tekintetben sem módosította. Miután e tárgyban tudtommal bírósági döntés még nincs, tisztelettel arra kérem az érdeklődőket, hogy e tárgyhoz hozzászólni, és nézeteiket nyilvánítani kegyeskedjenek. Nozdroviczky Ferenc dr., gyönki kir. közjegyző. Irodalom. Regestrum Varadiense. Árpádkori királyaink idejében a peres eljárásban igen fontos szerepe volt a próbák általi bizonyításnak. A próbák (istenitéletek) szerepe azidőtájt egész Európában igen lényeges volt s az egyes országok között legfeljebb abban találunk különbséget, hegy egyikmásik nép a próbák némely faját a többinél nagyobb előszeretettel kultiválta. Az ordáliákat egyébként akkor alkalmazták, a midőn egyéb perbeli bizonyíték (tanú, okirat) teljesen hiányzott. Az istenitéletnek több neme volt: hideg- és forró víz-próba, tüzes vas-próba, az eskü és bajvívás. Mindannyinak alapgondolata az volt, hogy az Isten az ártatlan és igazságos peres felet védelmébe fogadja és csoda által is megmenti olyan következményektől, amelyeknek különben a természet törvényei szerint be kell vala következniök. Hazánkban a perdöntő bajvívás és eskü mellett leggyakoribb a tüzesvas-próba odaítélése. Ez is többféle volt. Az a fajtája, amelyet az igazságügyi palota esküdtszéki termében F e s z t y freskója ábrázol (a vádlottnak tüzes vasdarabokon kellett végiglépkedni), igen ritka. Közönségesen a tüzesvas-próbának azon neme alkalmaztatott, hogy a vádlott, vagy polgári perben a bizonyító fél a tüzes vasat — egy-három font sulyut — felmarkolta és egy meghatározott helyre elvitte. Amikor a biróság valakit ilyen próbára Ítélt, egyszersmind annak helyét is kijelölte és ez Ká 1 m á n torvényei szerint csak valamely székesegyház vagy nagyobb prépostság székhelye lehetett. Emlékeinkben nemcsak Váradon, hanem Kalocsán, Egerben, Budán és Aradon végrehajtott ilyen próbákról is olvasunk. A megjelenés idejét az illető poroszló ípristaldus) tűzte ki, éspedig valószínűleg ugy, hogy a megjelenésre egy heti határidő adatott, melyre mindkét félnek meg kellett jelennie. Ha a próbára ítélt fél nem jelent meg, pervesztesnek tekintetett, ellenkező esetben a próba elmaradt és a másik fél tekintetett vesztesnek. (Lásd bővebben Haj n i k becses művét: A magyar bírósági J szervezet és perjog az Árpád- és a vegyesházi királyok alatt. Budapest, 1899.) Fölötte érdekes kérdés, honnan eredtek a tüzes vas-próbák ? Maga a Regestrum első kiadásának előszava is fejtegeti ezen kérdést. Sokan — úgymond az előszó — azt vélik, hogy a próbák eme nemét a magyarok őseiktől, az ős hazából vették át, mert állítólag még akkor is — 1550-ben — szokás volt Szkithiában, hogy a vádlottnak forró ólomba kellett mártania a kezét s ha ártatlan volt, kezét sértetlenül húzta ki, mint a langyos vízből. («Illos itaque, qui amantes fuere veritatis, manus suas ex illo plumbo cilra omnem offensionem educere, non secus atqueex aqua tcpida.») Ámde az előszó irója valószínűbbnek találja, hogy a vaspróbák amaz ősi héber rítusból származnak, mellyel a házasságtörés gyanújába keveredett asszonyokkal szemben jártak el. A zsidóknál ugyanis a férj, ha nejét házasságtöréssel vádolta, a birák elé terjesztette ügyét. A birák az asszonyt, megfelelő tanukkal Jeruzsálembe a fő konzisztórium elé küldték, amelyben hetven aggastyán ült. Ezek először rémítgették az asszonyt, hogy ne igyék a varázsitalból és ne tegye ki magát a halál veszélyének, hanem vallja be bűnét. Ha az asszony beismerő vallomást tett, nem bocsátották próba elé, amely szükségtelenné vált. Ha azonban tagadott, odavezették őt a templom keleti kapuja elé s ott a lelkész őt az Ur szine felé fordította, hogy ott megrémüljön és bűnét bevallja. Majd, ha még mindig nem tett vallomást, a körülálló asszonyok minden ruháját, sőt fejkendőjét is leszedték. Azután a főpap következő szavakkal: «Ha nem hált veled idegen férfi és ha nem paráználkodtál, elhagyván uradnak ágyát, akkor nem kg neked ártani ezen keserű varázsital. Ha azonban eltértél a te uradtól, paráználkodtál és más férfival háltál, vessen téged átokba az Ur, mindenki példájára, népednek közepette, rohassza el a te combodat és pöffessze fel a te hasadat. Hatoljon beléd ez a varázsital, a te beleidbe, hogy felpüffedjen a te hasad és rohadjon el combod*. S ha erre az asszony azt felelte: amen, akkor a pap felirta ezen szavakat egy lapra, azt beletette a megszentelt vizbe, amelyet egy medencéből egy agyagedénybe merített, úgyhogy a vizzel az irást eltörölte s egyszersmind port hintett a serleg üregébe, összevegyitette különféle keserű dolgokkal s oda nyújtotta az asszonynak, hogy igya meg. Ezt az eljárást «ceremonia purgationis zelotipiae»-nek nevezték. (Zelotipia görög szó, a m. szerelemféltés, féltékenység). A vaspróbát hazánkban legtöbbször Váradon alkalmazták s a Regestrum Varadiense nem más, mint jegyzőkönyvi gyűjteménye 389 peres ügynek, melyekben a felek Váradra Szent László sírjához küldettek próbatétel végett. Ezen peres ügyek II. Endre király korából (1205—1235) származnak. Legelőször 1550-ben Fráter György váradi püspök adta ki a Regestrumot Kolozsvárt. Későbben B é 1 az Adparatusban (1740-ben). majd E n d 1 i c h e r, Monumenta Arpadiana (1849-ben), ujabban pedig B u n y i t a i Vince és Kandra Kabos. Mostani kiadását a Regestrumnak a váradi latin szertartású káptalan nemes áldozatkészséggel eszközölte, dr. Karácsonyi János és dr. B o r o v s zk y Samu akadémiai tagok közreműködésével, leginkább azért, hogy két hibás felfogásnak elejét vegye. Némely írók ugyanis azt tartották eddig, hogy a Regestrumba felvett egyes esetek keletét pontosan meghatározni egyáltalán lehetetlen ; mások ismét azt állították, hogy a személy és helynevek teljesen meg vannak hamisítva. A munka derék szerzői ezen két hibás felfogás teljes eloszlatását a következőképpen oldották meg : A most megjelent munkába felvették magát a teljes Regestrumot ugyanazon ortografiával és ugyanazon sorrendben, mint az 1550-ben megjelent első kiadás azt tartalmazta. A könyv finom bőrkötése címlapján maga az eredeti kiadás fakszimiléje látszik. Ezután következik okmányszerü kortani kimutatása az 1205—1235-ig terjedő időszaknak, minden évben külön felsorolva a személyek, kik az időkben főhivatalokat viseltek. Ezután következik a váradi Regestrum időrendjének részletes m gokolása, előbb latin, azután magyar nyelven; e részben a legpontosabb adatokkal vannak a hely- és személynevek meghatározva ; ezután következik az egyes peres ügyek dátumainak tabelláris évrendbe-állitása, majd a Regestrum teljes szövege kronologikus rendbe szedve, a mai latin helyesírással szövegezve (rövidítések nélkül) és magyarázó jegyzetekkel ellátva ; végül a Regestrumban előforduló személyek és helynevek teljes és pontos indexe, mely az olvasó munkáját rendkívül megkönnyíti. Hogy ezen jogtörténeti forrásmunka milyen kiváló becsű, azt nem szükséges bőven indokolni. Feltárja előttünk egy rég letűnt kor kulturális viszonyait ; s a tüzes vaspróbát, ami s^kak előtt valami borzasztó, istentelen dolognak tűnik fel, valamivel