A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 30. szám - A hamburgi takarékpénztári törvény

A JOG 225 már azért sem, mivel a Btk. 215. §-a vonatkozással a 216. §-ra a hamistanuzásnak bűntetté vagy vétséggé minősítését a polgári ügy tárgyának 100 frtos értékhalárához köti, márpedig ki tudja megmondani azt, hogy az anyakönyvvvezető előtt folyamatban volt polgári ügy tárgyának értéke mekkora? A kúriai bíráskodásról szóló 1899. XIV. t.-c. már észrevette a Btk. ezen hézagát és ezért 175. §-ában kimondja, hogy a választasi ügyben a Kűria vagy a képviselőház előtt tett hamis tanuzás a Btk. alkalmazása szempontjából ugy tekintetik, mintha kétszáz korona értéken felüli polgári ügyben követtetett volna el. Ha tehát elengedhetetlen követelménynek tekintik ma már, hogy hatóság előtt tett hamis vallomás akkor is büntettessék, ha esküvel megerősítve nemis lett, annyival inkább szükséges a Btk. határozmányait oly irányban módosítani, hogy a hamis vallomásra letett eskü ugy annak szentsége, mint az állam érdekében büntetlenül sohase maradjon. Külföld. A hamburgi takarékpénztári törvény. A hamburgi szenátus törvényjavaslatot dolgozott ki a takarékpénztálakról; rövid, alig három szakasztól álló javaslatot. Ezen javaslat szerint a jövőben takarékpénztáraknak csak oly intézetek nevezhetik magukat, melyek célja kizárólag pénzbetéteknek elfogadása és kamatozó elhelyezése, s amelyekkel a vállalkozónál maradó nyereség szerzésének célzata nincs összekötve; e2en két lémeges rendelkezést büntető intézkedések egészítik ki. A szenátus tüzetesen megokolta munkálatát, h. főérve az, hogy a takarékpénztár nevet eddig több oldalról visszaélésekre használták föl; a közönségnek tehát mód nyújtandó, hogy valamely pénzintézetnek jellegét mindjárt ennek elnevezése után ismerhesse föl és igy tisztába jöhessen aziránt, vájjon takarékbetéteinek minő kezelésére számithat s különösen pénze adott körülmények közt az illető intézet más kötelezettségeinek fedezésére forditható-e vagy sem. A hamburgi javaslat nagy feltűnést és meglehetős izgalmat keltett; főleg a szövetkezetek körében. C r ü g e r, a német hitelszövetkezetek kötelékének ügyésze a birodalmi ülésben szóba hozta a kérdést s azt hangoztatta, hogy a javaslat nemcsak anyagilag károsítja a szövetkezeteket és más hitelintézeteket, mert lehetetlenné teszi rájuk nézve betéteknek elfogadását, de ellenkezésben ál! a fönnálló törvényekkel, nevezetesen pedig a kereskedelmi törvénnyel, szövetkezeti törvénnyel és ipari rendtartással. Az igazságügyi kormány képviselője, Nieberding államtitkár ezzel szemben kifejtette, hogy nézete szerint a hamburgi javaslat a birodalmi törvényekkel nincs ellenkezésben. A vita a tövényhozás terméből átvitetett a sajtóba s élénk eszmeharc keletkezett a kérdés Körül. A javaslat ellenzői nem ismerhetik el, hogy takarékpénztárakul csak oly intézetek tekintendők, melyek kizárólagos célja a betétek elfogadása és gyümölcsöző elhelyezése s másrészt, hogy a közhasznú jelleggel a nyereség szerzésének elve össze nem egyeztethető. A törvényhozó azon intenciója, hogy e téren a visszaéléseket megszüntesse, bizonyára jogosult, de nem szabad más hasznos intézményektől megvonni az életföltételeket, melyek a javaslat által érintetnek. Az 1889. évi szövetkezeti törvény 47. §-a kötelességévé teszi a szövetkezeteknek, hogy közgyűléseik által megállapítsák azon összeget, melyet náluk a kölcsönösszegek és takarékbetétek tul nem haladhatnak. Ezen rendelkezésből egész biztonsággal következtethető, hogy a takarékpénztári berendezések a hitelszövetkezeteknél megengedvék s hogy a törvényhozó ily berendezéseket a szövetkezeteknél föladataik teljesítése érdekében szükségeseknek is tart. Tényleg a szövetkezetek a takarékpénztár-üzletet nemis nékülözhetnék. A hambugi javaslat azon föltétele, hogy a vállalkozónál maradó nyereség szerzésének célzata kizárassék, a szövetkezetek eljárása által már teljesítve van, mert a szövetkezetek csakis a tagjaik gazdasátrában szükséges pénzösszegeknek közös hitel alapján való beszerzésének céljából alakultak s igy ezen intézetek egyidejűleg közhasznú jellegüeknek tekintendők. A porosz kormány azzal ismerte el a szövetkezetek közhasznú voltát, hogy a központi hitelszövetkezeti pénztárt gazdag dotációkkal látta el s magukat a szövetkezeteket állami felügyelet alá helyezte. A hamburgi javaslat tehát, amidőn ezen intézetektől megtagadja, sőt megbünteti a takarékpénztár elnevezés használatát, egyrészt formális szempontból támadható meg, másrészben pedig kilogásolandó, mert a hitelszövetkezetekre nézve lehetetlenné tenné tőkéknek beszerzését. Ezzel szemben a javaslat hívei azt hangoztatják, hogy azok, akik ellenzéki álláspontra helyezkednek, félreismerik a javaslat intencióit. Téves az a felfogás, mintha a javaslatnak törvényre emelkedése esetében lehetetlenné válnék, hogy a szóbanforgó törvény definícióján kivül eső takarékpénztárak betéteket elfogadhassanak, vagy hogy szövetkezetek és bankok általában takarékpénztári üzlettel foglalkozhassanak. Maga a javaslat világosan mondja, hogy ily szándék fenn nem ál), mert hisz oly törvénynek nevezi magát, melynek egyedüli célja megakadályozni azt, hogy a takarékpénztár név visszaélésekre használtassák föl. Az illető intézeteknek nem kell egyebet tenniök, mint egy más elnevezést választaníok s egyszerűen «betétekről» vagy «letétekről» szólniok, hogy a törvény rendelkezéseinek megfelelhessenek. A hitelszövetkezetek életföltételei ezzel egyáltalában nem érintetnek. A hitelszövetkezeteknek azon tevékenységét, hogy üzemük céljaira idegen pénzeket vegyenek igénybe, a hamburgi javaslat továbbra sem zárja ki, csupán attól kell elállniok, hogy a takarékpénztár kifejezést használják. Ha pedig épp az elnevezésre fektetik a súlyt, ezzel azt árulják el, hogy életcéljuk és üzemük iránt a közönséget félrevezetni akarják. Mert hisz egy szövetkezet célja nem lehet kizárólag az, hogy idegen tőkéket kezeljen, hanem a tagjai saját tőkéjének gyarapítására és uj tőkék szerzésére kell irányulnia; csakis akkor felelhet meg azon rendeltetésnek, hogy a tagjait mindjobban erősítse. Az, hogy egy az á'talános szokásmódnak megfelelő takarékpénztár és egy hitelszövetkezet közt lényeges külömbség áll fenn, elvitázhatatlan tény; s föl kell világosítani a közönséget, hogy a hitelszövetkezet másképp kezeli a pénzeket, mint egy igazi takarékpénztár. Hogy a szövetkezet közhasznú jelleggel nem bir, az abból is kitűnik, hogy a betéteket nerr kezeli, hanem csupán egy korlátolt kör számára hasznosítja. Igaz, hogy a szövetkezeti törvény egyik szakaszában takarékbetétekről is tesz említést, csakhogy ebből még nem következik, hogy mármost a szövetkezet takarékpénztárnak is nevezhesse magát. Ha pedig arra hivatkoznak, hogy a porosz királyság a szövetkezetekkel szemben más álláspontra helyezkedik, mint Hamburg váiosa, mely azok tevékenységét inkább korlátozni szeretné, ugy föl kell említeni, hogy az állami támogatást maguk a szövetkezetek sem helyeslik föltétlenül, mert ellenkezik ben. az emberiségben fejlődés van, akkor a történelem nem azt jelenti, hogy külsőleg az egyik esemény a másikat követi; ez puszta sorozat, vak esetlegesség, amelynek semmi oka és alapja sincs, hogy a sorozás miért van éppen ugy és miért nem másképpen. A fejlődési elv alapján nyugvó történelemnek egészen más, sokkal fontosabb, logikus, észszerű jelentősége van, nevezetesen az, hogy az egyik fejlődési időszaknak kulturális eredményei és hatásai a megelőző időszaknak kulturállapotából állottak elő és hogy a meglevő eredmények és hatások, mint jelenségek, csak folyományai és további következményei a bennök megvolt és meglevő gondolatoknak és eszméknek. Kell tehát, hogy a népben kell, hogy az emberiségben a fejlődés csirái meglegyenek, amely csirák az arra alkalmas időszakban kikelnek és mint létalakok megjelennek, időbeli és térbeli testet öltenek, valóságokká lesznek. A pozitivista és materialista gondolkodásmód lölött elmékedő filozofikus szellem nem azt fogja feladatául tekinteni, hogy a térben és időben megnyilatkozó létalakokat, mint puszta eseményeket, felsorolja, egymás után sorrendbe helyezze, regisztrálja, — hanem főfeladatául azt tűzi ki s arra fog törekedni és csakis ez képezi valódi hivatását, tiogy megvilágítsa kutató elmével kiderítse és megállapítsa, hogy a későbbi fejlemény, mint létalakmegjelenés az előbbi létalakban már csirájában megvolt és csak ennek a csirának, mint eredeti ültetvénynek a fejleményét ábrázolja; úgyde ez a gondolkodásmód kétségtelenül pantheizmust igazol, mert a fejlődésbe a végnélküliséget, mondjuk az istenséget vonja be; mert ami térben és időben kifejlődik és mint létalak megjelenik, az már a végnélküliségnek legelső hatályos, teremtő működésében, termékenyítő hatályosságában, mondjuk magában az istenség ben megvolt és meg kellett lenni mint oknak, mert különben | az okozat be nem állhatott volna. Ez a pantheizmus nem hit, hanem tudomány, mert az | érzéki világon felül az érzékföíötti, transcendens világot is ké| pes megfejteni és igazolni ; és a jogfilozofiában, mint tudó• mányban, éppen ugy vagyunk ez/'el a pantheizmussal, mint a csillagászat tudománya a maga végnelküliségével, amely nemcsak azokkal a csillagokkal és csillagzatokkal foglalkozik, I amelyeket mi is látunk, hanem azokkal is. amelyeket csak a j más csillagokra észlelt behatásokból, az ennek folytán beállott i zavarokból ismer és mégis pályafutásukat követni és kiszámij tani tudja nemcsak, hanem megielenésüket másodpercnyi pon| tossággal meghatározza. Aki ezt a pantheizmust, ezt a jogfilozófiát észszerű alaj pon nyugvónak nem tartja, az Schopenhauerként a fejlődés j történetét mint tudást pozitive, de nem mint tudományt oknyomozólag kezeli; mert hogy nekünk az érzéki nyilvánulásokI nál meg is kell állanunk és ezeken kivül az érzékfölöttiséghez hozzányalnunk és oknyomozólag kiterjeszkednünk nem lehetne, nem volna szabad és nem volnánk képesek : ez oly megbocsáthatatlan tévedés és hiba volna, mint aminőt napjainkban sokszor sajnosán tapasztalunk.30) (Folytatása következik.) 3°; K o h 1 e r : Encyklopádie der Rechtswissenschaft. Berlin. 1902.