A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 19. szám - Talózás a magyar általános polgári törvénykönyv tervezetében

A JOG 151 1. ha a. örökösök nagykorúak és korlátlan cselekvő képességűek s az örökösödési bizonyítvány kiadását kérik (hagyományi bizonyítvány nem lesz kérhető a törvény 2,000. §-a szerint); ! . ha az örökösök mind nagykorúak és korlátlan cselekvő képességűek s a hagyaték csak ingóságokból áll. Mármost, ha figyelembe vesszük azt, hogy az örökösök az ipso jure elv alapján a hagyatékot minden hatósági beavatkozás nélkül birtokba vehetik s ha elfogadjuk, hogy a hagyatéki eljárás csakis a haláleset beálltával fenforgott j >gi viszonyok rendezése céljából és közérdekből szükséges, akkor nem látszik ez elv logikai következetességgel keresztül vezetettnek. A törvény (1894: 16.) kimondotta, hogy minden haláleset fölveendő és a felvételi iv a bírósághoz beterjesztendő! Ez csak még föllépés, — a kezdet kezdete. Logikusnak azt tartom és a közérdek szempontjából feltétlenül szükségesnek hirdetem, hogy épp ugy, mint a haláleset-felvételi iv — a leltározás is minden egyes esetben hivatalból volna elkészítendő és a hagyatéki bírósághoz fölterjesztendő. Haláleset-fölvétel és leltár együtt képezik azokat az alapokmányokat, amelyek az öröklésre jogosultak kiléte és a hagyaték minősége tekintetében alapul szolgálhatnak. És ez a törvény tervezetébe inkább bele illik és az ipso jure elvnek következetesebb folyománya (|ogrendészeti szempontból), mint a Tervezet szerinti leltározási eljárás. Az aztán egészen más kérdés, hogy minő esetben volna helye és kik volnának jogosítva az örökösödési eljárást kérni és mely esetben volna helye az örökösödési eljárás hivatalból való megindításának. És most nézzük azokat az okokat, amelyek a föltétlen leltározás elvének keresztülvitelét indokolttá teszik. A tervezet több helyen hangsúlyozza népünknek a hagyatéki eljárás körüli közönyösségét. Ez való s ez a valóság már magában is eléggé indokolja azt, hogy az állam által e tekintetben helyesnek tartott és szükségszerűnek hirdetett ig.-1 zságügyi rendészetet maga az állam minden egyes esetben megvalósítsa. A leltározás hivatalból való teljesítése, általában kevesebb visszaélésre adna alkalmat és olcsóbb lenne a fakultatív rendszernél. A leltározás díjazása, a 95,465/895 számú igazságügyi miniszteri rendelet értelmében, skála szerinti összegekben volna megállapítandó. A hivatalból való leltározás célszerűségét különös állami érdek is indokolja. Az elhalálozás következtében beálló jogátháramlások dijai az állam egyik lényeges bevételi forrását képezik. Föntebb vázoltam a nép örökjogi gondolkodását. Elmondtam, hogy a család érzése az ági örökléssel van összeforrva és igy nagyon akceptábilis lehet előttük az a gondolat, hogy alperes, aki nem merkantil foglalkozást folytat, nem iparos és nem kereskedő, hanem földjén gazdálkodik, nem az ősi földön, hanem azon, amely házassága révén jutott használatába, nem közszerzemény címén bírja azt (ami való is), hanem mintegy kezelője lévén felesége vagyonának, ennek elhalálozása után a család joga éled fel újra Midőn tehát a feleség testvérei a hagyatékra jogokat vindikáltak, ez vélt, bár alaptalan igény volt, de abban rosszhiszeműség nem mutatkozik. Hiszen a pártatlan falusi bölcsek, sőt a földjéhez vad energiával tapadó alperes is meg volt győződve ezen igény jogosságáról, különben nem lépett volna be a szerződésbe kötelezettként. Ezért kell a keresetnek helyt adni. Vegyünk föl egy másik esetet. Egy jobbmódu polgárhoz elmegy egy vagyontalan ember és 300 korona kölcsönt kér. A kérése, minthogy hitelképesnek nem ismerik, megtagadtatik. A kölcsönkérő másnap újra megjelenik sógora kíséretében és elhoz a sógora nevére kiállított 300 koronáról szóló postatakarékbetétkönyvet azt mondván a kölcsönadónak : Ezt a könyvet itt hagyom magánál zálogba és ha aratásutánra tartozásomat meg nem fizetem, a könyvből kielégítheti magát. A sógor ismétli a kölcsönkérő ajánlatát, aki aztán felveszi a pénzt. Lejár a határidő ; természetes, hogy az adós nem fizet, a mi emberünk hiába próbálja kielégíteni magát a könyvből, mert minden igyekezete megtörik az 1885 : IX. t.-c. 23 §-ának intézkedésén és ha most a nagyon problematikus büntető perut elkerülésével, polgári keresetet indít, akkor a bíróság azon az alapon utasítja el, mert a törvény nemtudása nem mentség, vagy marasztaló ítéletet mond az egyenes adós ellen, aki a markába nevet, mert rajta mitsem lehet megvenni. Itt már végtelenül indokolt a szigorú jognak a ius aequummal való megtörése, mert a nyilvánvaló rosszhiszemüA hivatalból folyamatba tett örökösödési ügyekben a kincstár érdeke kellő védelmet ta'ál. Nem ugy az ezzel ellenkező természetű ügyekben. Az 1881 : XXXIV. t.-c. a hivatalos beavatkozást nem igénylő ügyekben a felekre oly kötelezettséget hárít, amely a polgárokra ugy átlagban nagyobb terhet ró, a polgár tudatlansága és közömbössége miatt, mint a hivatalos leltározás költsége. Államérdekből is célszerű tehát a hagyaték hivatalos leltározását, az örökösödési eljárás hivatalból való bevezetését nem igénylő ügyekre is kiterjeszteni. Azokban az esetekben ugyanis, amelyekben az eljárás hivatalból megindítandó nem lenne, az illeték-kiszabás céljából a leltárt a hagyatéki bíróság tenné át, ha az eljárás bevezetése 6 hónap alatt nem kéretnék — az illeték kiszabási hivatalhoz. Ennek finánciális szempontból azon előnye lenne, hogy a hivatalból foganatosított leltározás rendén kevesebb visszaélés követtetnék el és másfelől a közös teherviselés elve általánosabban jutna érvényre e téren, ahol 1896. I/l-től kezdve, a hivatalos beavatkozást nem igénylő esetekben az illetékezés nem vitetik keresztül kellő szigorral, míg a hivatalos beavatkozás esetében egy fillér sem marad illetékezetlenül. És ne tévesszük szem elöl azt sem, hogy az ingó vagyon értéke az utóbbi időben tetemesen növekedett. Mindezekhez járul az az általános közérdek, hogy aí elhunyttal jogviszonyban állott személyeknek mód nyujtassék, — ne arra, hogy a leltározást kérhessék — hanem arra hogy örökhagyó vagyonjogi visszonyai felől minél előbb tájékozást szerezhessenek. A hivatalos leltározás napja a községekben közhírré tétellel volna tudatandó és a haláleset-felvétel alapján már tudvalevő örökösök arra megidézendők (és nemcsak értesitendők) lennének. A törvény indokolásában a leltározást az általam javasolt módon szabályozottnak felemlítve nem találtam. De a törvényalkotás nem más hasonló törvények kopizálásából, hanem a nép jogi érzetének és a szükségszerűség nek normativumba való foglalásából kell hogy álljon. A német polgári törvénykönyv a leltározást az 1,993—2,012. §-aiban szabályozza. Lényeges intézkedése, amit a polg. törvkv. tervezete a cum viribus hereditatis elvéből kifolyólag el nem fogadott, hogy az örökség leltározása hivatalból korlátlanul felveendő, ha az örökös a hagyatéki leltárt a h'telező kérése folytán a bíróság által meghatározott határidőben be nem terjeszti. (1,994.) A leltárt az örökös készítteti és a 2,002. §. szerint: ség ravasz üzelmei ellen minden módon oltalmazni kell a teljesen jóhiszemű embert. Vegyünk fel még egy utolsó példát: az Alfonz ur helyzetét a jogban. Egy szegénysorsu cselédlány a szolgálat lealázó robotjában keresi meg a kenyerét és takarít meg pár fillért a fenyegető komor jövő számára. Útjába kerül egy férfi, megszeretik egymást és a nő gyengesége pillanatában, a házassági Ígéretben bízva, segélyezi ünneplőruhákkal és más egyéb szükséges holmikkal szive férfiát. Ez azonban jóllakott a mézből és hátat fordítva neki, hallani sem akar róla. A leány perel az átadott ingók és pénz visszafizetése iránt. Ám az 1894: XXXI. t.-c. 3. §-ával operálni i;em lehet; a bíróság keresetével elutasítja, mert az alperesnek adott vagyoni előny ajándék. Nem veszik tekintetbe azt a föltevést, amely condztio si/ie qua nonja volta ajándékozásnak, tudniillik a kötendő házasságot. A gyakorlat ennél az esetnél konzervatív, pedig egyoldalú önkényes emberi kapzsifág rosszhiszeműsége vonta hálójába felperest, aki ennek a rosszhiszeműségnek a szó legigazabb értelmében áldozata lett. A magyar joggyakorlat, mely a lovagiasság gyönyörű generozitásával állapítja meg a természetes apaságot, nem honorálja semmivel sem az illúziónak, a bizalomnak azt a halálát, mely annak a megcsalatott, kifosztott szegény leánynak a sorsa. Mire irányult a szándéka felperesrek, mikor alperes kérésére az öltözet-ruhákat megvásárolta ? Hogy a kötendő házasságnak bizonyos disz kölcsönöztessék. Feltehető-e az, hogy a napi keresményéből élő szegény munkásnő kizárólag bőkezűségből tegyen az ő anyagi viszonyaihoz képest tetemes áldozatokkal járó befektetéseket ? Az erkölcs és logika erre csak tagadólag válaszol. Inmorális és kegyetlen tehát az elutasítás mert a tus strictumból való kibontakozásnak azon a mesgyén kellene haladnia, amelyet a most emiitett két utolsó példa szerint, az erkölcsi törvény mutat.