A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 18. szám - A férj özvegyi joga s a kiházasitási ingók. Vége

140 A JOG teher-e a párbér ? Ez tisztán elméleti és tudományos kérdés, amely a párbérügy rendezésére ugy sincs befolyással. Ez nemis azért késik, mintha az államhatalom mindenkori kezelői nem lettek volna tisztában a párbér helyes jogi fogalmával, nemis azért késik, mert nehéz a kérdés, — hiszen százszor kényesebb és nagyobb feladatokat is megoldottak már (hogy egyebet ne említsünk, behozták a kötelező polgári házasságot és az állami anyakönyveket), — hanem talán nem tévedünk, ha azt hisszük, hogy egyszerűen azért huzzák-halasztják az ügy végleges megoldását, mert nincs rá kellő fedezet s a lelkészeknek idegen hitfelekezetüektől befolyó s a reform következtében bonifikálandó jövedelmeit nem akarják az állampénztárból fedezni. Ezért kénytelen a kormány egyre halasztani a megoldást s ezért kénytelen — ami a birói függetlenséggel aligha egyeztethető össze — a judikatura a szerződéses megállapodások, az elbirtoklás és az örökösökre, valamint a családtagokra átszálló fizetési kötelezettség theóriáival operálni, holott az 1790/1 : XXVI. és XXVII. törvénycikkek a párbér fizetése tárgyában kötött szerződéseket is érvénytelennek mondták ki s a törvény kategorikus rendelkezéseivel szemben minden érv és minden indok megdől, amellyel a Kúria az idegen hitfelekezetűek párbérfizetési kötelezettségét esetenkint megáliapitotta. Kár, hogy a birói gyakorlat igy alakult, mert ha ragaszkodott volna a törvényhez és a párbérfizetés alól, amint kötelessége lett volna, minden idegen hittelekezetü egyént felmentett volna, ha elébe került a pere : a kormányra hatékony pressziót gyakorolhatott volna, hogy rendezze a kérdést s a lelkészeknek ilyképpen elvesző jövedelmeit, mint ezt az 1790/1 : XXVI. t.-c. 6. pontja is kilátásba helyezte már, bonifikálja. Két nagy érdek áll ugyanis szemben egymással: az adózóké és a lelkészeké. Mindkettő egyenlően fontos. Egyik sem szenvedhet sérelmet s ha igazságtalan és megszüntetendő az idegen hitfelekezetűek párbérfizetési kötelezettsége, — minthogy mellette egyetlen egy érvet sem tudott eddigelé felhozni senkisem, — emiatt nem károsulhat az a lelkész, aki ettől a jövedelemtől elesik. Itt van a kérdés megoldásinak a kulcsa és csak sajnálni lehet, hogy eddigelé nem helyezkedett — tudtunkkal legalább — senki erre az álláspontra s a protestáns egyházak is abba a hibába estek, hogy a párbérnek személyes kötél-.zettség-jellegét hangsúlyozták folytonosan ; szóval elméleti indokok álapján akartak az igazságtalan teher alól felszabadulni, anélkül, hogy olyan törvényhozási intézkedést sürgetnének, amely kárpótolja az elvesző papi jövedelmeket. Ha erre az egyedül helyes álláspontra helyezkedtek volna, már régen meg lehetett volna oldani a kérdést, ha van fedezet, ennek pedig ilyen fontos és sérelmes ügy megoldására lennie kell. Még nagyobb baj, hogy a kormánykörök sem látták be, hogy az itt kifejtett alapon kellene elindulni, pedig olyan sok esztendő során, mióta a párbérsérelmek eléje kerülnek, játszva meg volna ilyképpen régen fejtve a nehéznek hirdetett probléma. Már a Magyar Jogászegylet teljes ülésén 1898 január 29-én tartott előadásban jeleztük ezt a nézetet s hangsúlyoztuk, hogy a kongrua-rendezésnek és a katholikus autonómiának egyenes folyománya, szükségszerű következménye a párbérrendezés és kár, hogy mikor az 1896. évi 878. számú vallás- és közoktatásügyi miniszteri íendelet folytán a latin és görög szertartású kalholikus lelkészeknek és segédlelkészeknek, valamint a lelkészi jövedelmek kiegészítéséről szóló 1898: XIV. t.-c. megalkotásával kapcsolatban a többi hitfelekezet lelkészeinek jövedelmeit összeírták, nem tüntették ki, mennyi folyik be párbér fejében az idegen hitfelekezetüektől ? Az egész országot felölelő pontos adatokat kaptunk volna ilyképpen arra nézve, vájjon ha a párbér reformálása folytán az idegen hitfelekezetűek mindenütt párbérmentesek lesznek, mennyit vészit ezáltal egy-egy lelkész ? mennyit vészit egy-egy hitfeiekezet? és mekkora összeg szükséges ahhoz, hogy az igy megszűnt jövedelmeket pótolni lehessen ? Érdekes jelenség is, hogy több mint száz éve bajlódnak a kormányhatóságok a protestáns hívek panaszaival, de senkinek sem jutott még eszébe összeiratni az egész országban, hogy tehát mekkora összegről is van itt szó, amit meg kellene váltani, amiért bonifikálni kellene a lelkészeket ? Pedig pontos adatok, helyes és sziláid alap nélkül, hogyan lehessen valamel vitás kérdést megoldani ? Az lenne tehát a legelső lépés a párbérügy végleges rendezéséhez, hogy sürgősen össze kell irni a bonifikálandó párbérjövedelmeket és ha ez megvan, törvényt kell hozni, amely érvényt szerezzen annak az elvnek, hogy idegen hittelekezetbeli egyén más vallású lelkésznek párbért fizetni nem köteles; a lelkészeket pedig, minthogy az állam különben is kötelességének ismerte már el jövedelmük kiegészítését, az állampénztárból, illetve mint Timon a r. kath. hitfelekezetre nézve kiemeli, a vallásalapból kárpótolni kell. Az egész párbérkérdésnek legégetőbb, legigazságtalanabb sérelme lenne ilyképpen orvosolva. Azok a többi kérdések azután, amelyeket Wekerle Sándor olyan mély tudással és államférfiúi bölcsességgel kifejtett, mego'dhatók lennének rendeletileg is ; vagy ha már törvényhozás elé kerül az ügy, még inkább törvény által. De hogy ezek helyesen rendezhetők legyenek, akár rendelettel, akár törvénynyel, első teendő s a helyes reform sine qua non-)a. az idegen hitfelekezetüektől befolyó párbér eltörlése. Csak ha ez megtörtént, lehet látni, mekkora az a jövedelem igazán, ami az egyház saját híveitől párbér fejében befolyik ; csak azután lehet igazságosan és méltányosan megállapítani az egyházi adónak azt a maximumát, amellyel a hivek terhelhetők ; csak azután kell akár rendeletileg, részletesen és egyöntetűen szabályozni a kivetés, az átsz mitás és a behajtás kérdései és mint Wekerle helyesen kívánja, a vitás kérdéseket végső fokon a kir. közigazgatási bíróság elé utasítani. Igy el imináljuk a párbérkérdés keretéből azt az elemet, amelyet eddigelé vayy nem tudtak, vagy nem mertek, vagy nem akartak kiküszöbölni, de amely annyi baj okozója lett : az idegen hitfelekezetüektől befolyó párbért. És helyre állítván a párbér igaz és tiszta fogalmát az életben is, t. i , hogy ennek a szolgáltatásnak első kelléke az ^egyházközség kötelékébe való tartozás : könnyebb lesz az egész ügyet véglegesen rendezni és lezárni azt a nagy küzdelmet, amely több, mint száz esztendeje folyik Magyarországon. A férj özvegyi joga s a kiházasitási ingók. Irta ifj. MÓDLY LÁSZLÓ Szegzárdon. X (Vége.) Midőn tehát a Tervezetben a nő férjtartási kötelessége elismerésre jut, tarthatatlan a Tervezet álláspontja a férj özvegyi joga ellen : «A férjet a nő részéről tartás nem illeti. Az özvegyi jog pedig tulajdonképp nem egyéb, mint a tartási kötelességnek halál esetére szóló egyenértéke.)) Tehát, mint látjuk, éppen ethikai és jogi szempontból terjesztendő ki az özvegyi jog a férjre. Ha már a nő férjtartási kötelessége nem ütközik ethikai szempontba is összeegyeztethető a férj önérzetével és férfiasságával s a családban elfoglalt állásával, mégkevésbé ütközik abba az özvegyi jognak, a mostanitól eltérő, oly alakja, melyet a Tervezet magáévá tesz. A Tervezet ugyanis elejti a korlátoló jogot s az özvegyi jogot fix összegben, leszármazók létében a hagyaték felének haszonélvezetében állapítja meg. Ez által az özvegyi jog kivetkőzik régi alakjából s valóságos örökjoggá lesz, a hitvestársi öröklés egy nemeként jelentkezik. Az özvegyi jog mai alakjában, nagyjában, csakugyan nem egyéb, mint a tartáskötelezettségnek halál esetére szóló egyenértéke. Az özvegyi jog ugyanis a megszorításra jogosultak kezében nem más, mint az özvegyi jogot élvezőnek a — társadalmi állásának megfelelő — megélhetés biztosítása, tekintettel mindig az arra jogosult jövedelmeire. Tehát, ha a nő közszerzeményi, külön vagyonának jövedelme akkora, hogy abból, az állag sérelme nélkül, társadalmi állásának megfelelően megélhet, özvegyi joga nyugszik. Egészen más a Tervezet özvegyi joga. Ez valóságos öröklési jog, mely leszármazók létében, a hagyaték felének haszonélvezetét, tekintet nélkül az özvegy vagyoni viszonyaira, az özvegynek juttatja. Tehát nem véve figyelembe azt, hogy az özvegy arra rászorul-e, vagy nem. Ha nem ütközik ethikai szempontba a férj hitvestársi öröklése, nem ütközhetik abba a hitvestársi öröklés egy uj alakja : az özvegyi jog sem. Habár a Tervezet nem fogadja el a férj özvegyi jogát, mégis magában a Tervezetben felcsillámlik igazságos, méltányos és szükségszerű volta annak, hogy a férjet neje vagyonában, annak halála után haszonélvezet illesse meg. Ezen intézkedés: a halál utánra halasztás kedvezménye (166. §.), mely nem egyéb örökjogi intézménynél, özvegyi jogon alapuló kedvezménynél. A Tervezet a 166 §-t igy indokolja : «A T. az élet igazságával ellenkezőnek tekinti azt, hogy elhalván a nő, annak örökösei (leszármazói, kik a férjnek esetleg mostoha gyermekei, oldalrokonai, végrendeleti örökösök, stb.) a férjtől az ő saját magaszerezte vagyonának felét elvehessék s ezáltal egész vagyoni tevékenységét megzsibbasszák, vagyoni életsorát ketté vágják.» (T. I. I. 239. 1.)