A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 36. szám - Előzetes letartóztatás a járásbirósagi eljárásban

256 A. JOG A meghatalmazott jogköre. A biztosított meghatalmazottja a biztosítási ajánlat azon kérdésére, vájjon szenvedett-e a biztosított már előzőleg is tűzkárt f — nem-mel telelt. Utólag kiderült, hogy a biztosított már ismételve szenvedett tűzkárt. A biztosított nem tagadta, hogy a meghatalmazott az ő megbízásából járt el, de azt állítja, hogy a meghatalmazott tévedésben volt a fenti hamis bevallás alkalmával, mert azt hitte, hogy csak a jelen biztosítás tárgyát képező árukészletről, illetve azon helyiségről van szó, amelyben az , elhelyeztetett. A lipcsei németbirodalmi törvényszék — az alsó bíróságokkal megegyezően — a biztosítottat kártérítési követelésével elutasította. Indokolásában kiemeli, hogy * nem szenved kétséget, hogy felperes a meghatalmazottja által adott bevallást olyannak kénytelen elfogadni, mintha az tőle magától származott volna. Figyelmen kivül volt hagyandó ez okból, vájjon a meghatalmazott már ismerte-e előzőleg ezen tűzkárokat, vagy sem, — mert maga felperes ezeket természetszerűleg jól ismerte. Nincs ok arra, hogy a biztosított meghatalmazottjának cselekvényeiért, — kire az egész szerződés megkötését bízta, — ne legyen ugyanoly mérvben felelős, mint a helyettes által adott egyes feleletekért. .. . Alperes a szerződés kötésénél egy lényeges pont tekintetében tévedésben volt, mely pontnak fontossága azáltal, hogy ez az ajánlatba felvétetettés arról felvilágosítás kéretett, a felperes tudomására is jutott. Felperes köteles volt ezen értesítést az igazsághoz híven megadni, ezen kötelességét azonban vétkesen megszegte. Az értesítés valódiságáért a felperes felelős, alperesnek ebben bíznia kellett. Ha tehát felperes alperes bizalmát kijátszotta és őt különben kizárt szerződés megkötésére reábirta, ugy alperes a szerződéshez nincs kötve és joggal tagadhatja meg a biztosítási összeg kifizetését stb. Moutard aprés le diner. Olvasóink még bizonyára emlékezni fognak azon éles megrovásra, melyben a «nemzetközi büntetőjogi kongresszus* vezetősége e lapokban azon okból részesült, mert szükkeblüségével a kilátásba helyezett ingyenutazást a kongresszus helyére teljesen illuzóriussá telte. Tudtunkkal lapunk volt az egyetlen, mely ez ügyben felszólalt. Nagy elégtételünkre szolgál most, hogy a központi vezetőség hibáját önként belátta (nem vélünk tévedni, ha ezt a m a g y a r csoport elnöksége közbenjárásának tulajdonítjuk) és ujabb körlevelében arról értesiti a jelentkezett egyesületi tagokat, hogy újból sikerült 70 másodosztályú szabadjegyre szert tennie, mely a határtól Pétervárra oda, és Moszkvából vissza a határig szól és a tagoknak jelentkezésük sorrendje szerint i endelkezésükre bocsáttatik. Mint Oroszországban minden, ugy ez a kedvezmény is elkésetten érkezik, mert csak augusztus végén jutott az érdekeltek birtokába. Az a kevésbbé jómódú tag, aki a drága orosz utazás költségeit sajátjából nem viselhette, már idejekorán folyamodott az ingyen jegyért, mert ettől függött a bírósági vagy közigazgatási tisztviselő, de még az ügyvéd és közjegyző szabadságidejének is a megállapítása. A nyert tagadó válasz után ezek legtöbbje szabadságidejét nyomban kivette és nincs többé abban a helyzetben, hogy a másodosztályú kénytelen-kelletlen meghívásnak eleget tegyen. És igy a kongresszus vezetőségének késedelmessége folytán (mert amit m a sikerült elérnie, azt jóval előbb is elérhette volna) — elesik számos jeles szakférfiú közreműködésétől. A másodosztályú jegy is a tudósvilág arculcsapása oly országban, ahol a vasutak az állam tulajdonát képezik. Mily másképp bántak az orvosokkal, pár év előtti pétervári kongresszusuk alkalmával. Haszonbér fizetése és haszonbérlemény visszabocsátása a határőrvidéken. A m. kir. Kúria felülvizsg. tanácsa. (1902. márczius 13. I. G. 88/1902. sz. a.) A felperes zárda és az alperesek, illetve jog- vagy birtokelődeik közötti jogkérdés megbirálásánál csakis a korábbi jogviszony képezheti a kiindulási alapot, ami mellett nem hagyhatók figyelmen kivül a határőrvidékre vonatkozó birtokviszonyok. A határőrvidéki területen ugyanis 1850 előtt, és a szabadalmazott ingatlanokat kivéve, amelyekhez a templomok, zárdák, régi időben adományozott ingatlanok is tartoztak, — korlátlan és szabad magántulajdon nem létezett; az egész terület az 1807. évi első alaptörvény értelmében, — O Felsége a király főtulajdonjogának fentartásával, — az összes határőri kötelezettségek teljesítése ellenében mint katonai hűbéri terület a határőröket, illetőleg a katonai házközösségeket örök időre használati tulajdonjoggal illette meg; ellenben teljes és valódi tulajdonjogot a határőrök, — a katonai kötelezettség fentartása mellett, — csakis az 1850'. évi május hó 7-én kelt második alaptörvénynyel szereztek meg. Minthogy a már idézett 1807. évi első alaptörvény értelmeben a határőrvidéken ingatlanok megszerzésére és birtoklására csak oly személyek voltak jogosítva, kik vagy mint odavalók a határőri kötelezettségeket teljesítették, vagy ott letelepitendök családaikkal a határőri kötelezettségek teljesítésére készek voltak minthogy alperesek egyrészt bizonyítást fel sem ajánlottak' arra nézve, hogy ők, illetve jog- vagy birtokelődeik, — akik a felperes zárdának robotoltak és dézsmát adtak, — határőri szolgálatokat teljesítettek, hogy később a határőri kötelék megszűnte után az 1873 : XXIX. t.-c. és az 1885: XXIV. t. c. értelmében házközösségük megszüntettetett és tényleges vagyonfelosztás bekövetkezett volna, — másrészt pedig tényállásként az sem állapíttatott meg, hogy az általuk bírt területeket ők vagy jogelődeik, — katonai határőri viszonyon kivül, —mint szabadalmazott birtokukat szerezték, ennélfogva a peres felek közötti jogviszony csak akkép bírálandó meg, a mint az az 1848. évi március 29 -n. «Übergabs- és Übernahms-Instrument» cimü katonai okiratban körül van írva, vagyis, hogy a kussici századhoz tartoznak az ott felsorolt összes községek, a Zlatica zárdát kivéve, amely csak adót fizet a századnak és a területet szabadon használja és csak bűnügyi és rendőri tekintetekben áll a század, — egyéb szempontból pedig a papi hatóság alatt; hogy ehhez képest, ha valamely zárda, alattvaló, (akik 123 családtagot képviselnek) a határőrségbe való felvételét kívánja, mindenkor a zárdapapságtól való elbocsáttatást igazolni tartozik; amidőnis ebben az okiratban egy 1839-ben kelt főparancsnoksági rendeletre történik hivatkozás, mely szerint a zárda és ennek fióktelepénél a személyzetben beálló változások az ezredparancsnokságnál bejelentendők. Amikor a telekkönyvek készültek, a fent kifejtettekhez képest a határőrvidéken szabad magántulajdon nem létezett; mert továbbá az első telekkönyveket és térképeket épp az a katonai hatóság vette fel, mely hatóság az «Úbergabs- és Übernahms-Instrument> cimü okirat szerint az akkori egyedüli hatóság a katonai hatóság, és e szerint nyilván alaptalan a felebbezési bíróságnak az az érvelése, hogy a katonai hatóságok a zárdazlaticai lakosok politikai viszonyait tévesen fogták fel a többször emiitett és a később kelt okiratokban. Ellenkezően a határőrvidéknek akkori jog- és birtokviszonyait szem előtt tartva, nem hagyható figyelmen kivül, hogy a telekkönyvek abban az időben nem annyira és nemis az egyes birtokosok vagy birlalók tulajdonjogának megállapítására, hanem a védkötelezettség és a megadóztatás nyilvántartására szolgáltak s igy a zárdaalattvalók nevei is csupán e célból voltak ezekben a jegyzékekben feltüntetve. Az elül kifejtettek szerint a felperes zárda és az alperesek között nem tisztán magánjogi vagyis haszonbérleti viszony, — hanem tekintettel arra, hogy évi szolgálmányok, dézsmaadás, ugy beépített házhelyekről van szó, — közjogi természetű viszony forog fenn, mely viszony tekintettel arra is, hogy erre a hasonló természetű viszonyokra vonatkozó törvények ki nem terjednek, nem ez uton, hanem esetleg csak a törvényhozás megfelelő intézkedése alapján volna megszüntethető. Kit terhei a postai kézbesítés költsége ? Alperes a felülvizsgálati kérelmében azzal a panaszszal él, hogy az elsőbiróság jogszabálvt sértett akkor, amikor a kereset postai kézbesítési diját az ő terhére állapította meg. A kir. törvényszék alperesnek ezt a panaszát alaposnak találta: mert az 1868: LIV. t.-c. 260.§-a jogot ad ugyan a felperesnek arra, hogy a keresetet és az arra hozott idéző végzés kézbesítését posta utján eszközöltesse, de ez csakis a felperes költségén eszközölhető. A mosthivatkozott törvényszakasz ellen vétett tehát az elsőbiróság akkor, amikor az Ítéletben kimondotta, hogy a kézbesítés körül felmerült postai dij a perköltséghez számítandó és a postai dij lefizetésére alperest kötelezte. Minthogy az előadottak szerint a postai kézbesítéssel felmerült költség az alperest nem terhelheti; minthogy a postai kézbesítési dijnak levonása után a felperesnek felszámított követelése még a tárgyalás előtt egész összegében kifizettetett: a felülvizsgálati kérelemnek helyt adni kellett. (Kereskedelmi és váltótörvényszék felebbezési tanácsa 1902. E. 58.) Megállapítható-e a képviseletről lemondott ügyvéd murksdija és költsége a per folyama alatt? Az elsőbiróság az 1868: LIV. t.-c. 252. §-a értelmében határozott, amikor felfolyamodó ügyvédi dijainak és költségeinek megállapítását a perbeli véghatározatra tartotta fenn, mert az ügyvédi dijakat és költségeket ezen törvényhely a perköltségekhez sorozza, a perköltségekről határozni pedig csak a pert eldöntő határozatban lehet. Ennek folytán habár kétségtelen, hogy az ügyvéd a meghatalmazási viszony megszűntével felétől dijait és költségeit azon per befejezése előtt is követelheti, amelyben azok felmerültek, mindazonáltal ebben az esetben az ügyvéd dijait és költségeit az 1874: XXXIV. t.-c. 58. §-ához képest nem kérvénynyel s nem perenkivüh uton, hanem amennyiben felével megegyezni nem tud és attól kielégítést nem nyert, csak keresettel érvényesítheti a per bírósága előtt. De alaptalan felfolyamodónak az a panasza is, hogy a bíróság ügyfelét a képviselet felmondásáról nem értesítette, mert az ügyvéd és megbízója közti érintkezés közvetítése nem a bíróság feladata, hanem az 1874: XXXIV. t.-c. 41. §-a értelmében a lemondó ügyvéd kötelessége az, hogy a képviselet felmondásáról fejét értesítse és azt az értesítés napjától számítva még 30 napig képviselje. (A kir. kereskedelmi és váltótörvényszék felebbezési tanácsának 1902 január 20-án 1901. E. 4C7. sz. a. hozott végzéséből.) PALLU RÉMVÉNYTÁMASÁO NYOMDÁM ÍUO*ÍB«TB«.