A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 36. szám - Biztositási jogunk reviziójához

254 A JOG már rendszerint márc. I-én kezdődik, tehát e szakasz rendelkezései legalább márc. 1-től kezdve léphetnének érvénybe. A yO. §-nál. Felülfoglalás esetében célszerű volna mindig konstatálni a jegyzőkönyvben, hogy az alapfoglalt ingók közül melyek vannak meg s melyek hiányoznak, mert különben a felülfoglaltatók sokszor arra a felfedezésre jutnak, hogy a felülfoglalt ingókból semmi sincs meg, vagy sok hiányzik, és azt nem-tudva, a folytatólagos összeírást és biztosítást kényelemből elmulasztják. A 77. §-nál. A becslésnek legtöbb esetben nincs nagyobb jelentősége, igy hát költség-kimélés szempontjából a kiküldött becsülné fel rendszerint az ingókat s becsüst csupán akkor alkalmazna, ha a felek azt kifejezetten kívánnák, avagy a kiküldött a becslésre képtelen. (Folytatása következik.) Biztosítási jogunk revíziójához.*) Irta BENDER BÉLA dr.. budapesti ügyvéd. A kár megállapításának módja. Kereskedelmi törvényünk átvette a német biztosítási jognak azt a szabályát, hogy a biztositót és biztosítottat egyaránt kötelezi a kármegállapitás módja tekintetében a kötvényföltételekben létrejött megállapodás. Ezen megállapodások rendszerint két irányban mozognak. Áruraktáraknak tűzkár s betörés elleni biztosításánál többnyire a könyvek általi bizonyítást kötik ki a biztosítási föltételekben; jégkárbiztositásoknál pedig először a biztosító becslője méri fel a kárt, s ha a biztosított ezzel nincsen megelégedve, szakbizottsági eljárás folytatandó le, mely célra mindkét fél tagokat, illetve elnököt nevez meg. A modern jogfejlődésnek egyik jellegzetessége, hogy a bizonyítást szabaddá tenni igyekszik. Ez az irányzat kétségtelenül felismerhető az ujabb magyar jogalkotás terén, és főleg a sommás törvényben nyilvánult meg s folytatódik az uj perrendtartási törvénytervezetben. Tagadhatatlan, hogy a kereskedelmi törvény 481. §-ában foglalt szabály, mely szerint a felek a kár mennyiségének bizonyítási módja tekintetében kötelezőleg állapodhatnak meg, inkább az alaki, mint az anyagi jog keretébe tartozik, és csakis a biztosítási jogra vonatkozó intézkedéseknek együtt való csoportosítása érdekében vonatott a kereskedelmi jog anyagi szabályai közé. Már ma is megvan tehát az ellentét a perrendtartás és a kereskedelmi törvényben foglalt alaki természetű jogszabály között és csak fokozódni fog az, ha a perrendtartási tervezetből életbelépett törvény lesz, a kereskedelmi törvény 481. §-ába lefektetett elv pedig továbbra is hatályban marad. Összhangba kell hozni az alaki és anyagi jogot. Ha kétségtelen az, hogy az igazság érvényesülését előmozdítja a bizonyítékok szabad mérlegelése, az sem lehet kétes, hogy meg kell engedni bárkinek az anyagi jog bármelyik területére tartozó vita tekintetében, hogy a maga igazát bármely módon, mely a biró meggyőzésére egyáltalán alkalmas, igazolja. Bíróságaink is érzik, hogy a biztosított igen gyakran csakis azért esik el kára megtérítésétől, mert a kármegállapitási mód tekintetében kikötött kötvényföltétel alakiságának kellő alakban vagy pontos időben nem tett eleget, miértis a kikötés hatályát igyekeznek minél szűkebb határok közé szoritani. így egy konkrét esetben elbírálás tárgyát képezte az a gyakori kikötés, hogy a «fogyó-szaporodó mennyiségben biztosított áruk kár esetében kereskedői könyvekkel mutat andók ki». A Kúria (741/94. sz. 1896. márc. 24. és azóta is állandóan) az ily kikötést nem tekintette kölcsönös megállapodásnak, kompromisszumnak, mely mindkét félre egyaránt kötelező hatályú, vagyis olyannak, hogy nemcsak a biztosított köteles kárát kereskedői könyvekkel kimutatni, hanem a biztosító is köteles az így kimutatott kárt megállapítottnak elfogadni. Ez okból bíróságaink megengedik a kárnak más módon való bizonyítását is, ámbár a kikötés fenti alakban benn is foglaltatik a kötvényben. Amennyiben a kötvényföltételek szerint létesült becslés nem-föltétlenül kötelező, hanem a biztosító felülvizsgálata alá van vetve és előbb ennek jóváhagyása eszközlendő ki, szintén érvénytelen a kikötés, mert a megállapítás módjának föltétlenül kötelezőnek kell lennie mindkét féllel szemben. *) Lásd előző cikket a f. é. 14. számban. A közlési kötelesség szabályozásához cim alatt. Magából a kárbecslési jegyzőkönyvből kell annak kitűnnie, hogy a kötvényföltételekben előirt összes szabályok, alakiságok megtartattak; ennek kinemviláglása esetén nem kötelez a kötvényföltételek szerint eszközölt becsű, s a biztosított bármi módon igazolhatja kára mennyiségét stb. A Kúria ezen irányzatából világos, hogy a kármegállapitás módjának kikötését szorosan értelmezi és lehetőleg meg akarja engedni a biztosítottnak, hogy kárát más módon is igazolhassa. Ezt az irányzatot komoly érvvel megtámadni alig lehet. Mert az elfogulatlan biró véleménye a kárösszeg felől kelthet oly megnyugvást a biztositóban és biztosítottban egyaránt, mint bármely magánegyén ítélkezése, aki magát mégis csak annak a félnek megbízottjaként tekinti és annak érdekében mindenesetre elfogult, amely fél őt a becslőbizottságba küldte. Sok esetben pedig a kikötés teljesítése egyenesen lehetetlen, így pl. az áruraktár-mennyiséget kereskedelmi könyvekkel csak igen kevés kereskedő mutathatja ki, főleg vidéken, ahol a kereskedők túlnyomó százaléka rendes könyvet i egyáltalán nem vezet; a kötvényföltételekben azonban ily \ kikötés mindig bennfoglaltatván, a biztosított örülhet, ha a : biztosító valamely csekély összeget felajánl neki kegyelemből, I az elfogadástól föltételezetten. Uj biztosítási jogunkban ezért kifejezésre kell juttatni azt az elvet, hogy a biztosított ellenkező kikötés dacára is bármely perrendszerü módon igazolhatja kárának mennyiségét, s az erre vonatkozó kikötés benenitartása csakis a másik félnek ez által hiába okozott költségek megtérítésére állapit meg köíelezettséget. Artatlansági bizonyítvány. A kötvényfeltételekben a kárbiztositások legtöbb fajánál csaknem mindig ki van kötve, hogy a biztosító csak az esetben köteles a kárt megtéríteni, ha a biztosított a kár bekövetkezte körüli ártatlanságát hatósági bizonyitványnyal igazolja. Bíróságaink az ily kikötést érvényesnek fogadják el, és álláspontjukat a K. T. 477. §-ára alapítják, mely szerint a biztosító azon kárt, mely a biztosított vétkességéből eredt, megtéríteni nem tartozik. Ámbár a törvényben megnyilatkozó ezen elvet helyesnek kell elfogadni, nem mondhatni ugyanezt — igénytelen nézetem szerint, — az erre alapított azon joggyakorlatra, mely az ártatlansági bizonyítványnak a biztosított által való bemutatási kötelezettsége körül a fentiek szerint kifejlődött. A kérdés lényegileg perrendi természetű : kinek mit kell bizonyítania ? Abból indulok ki, hogy a biztosított vétkessége egy jogmegszüntető cselekményt, illetve állapotot képez ; ezt pedig annak kell bizonyítania, aki arra támaszkodik. A bizonyítási elméletek kétséget ez irányban nem hagynak fenn, akár azon elv szerint, hogy a bizonyítás azt terheli, aki ellen a vélelem szól, akár abból, amit a perrendtartási törvénytervezetünk 273. §-a felállít, mely utóbbi szerint is a bizonyítás azt a felet terheli, akinek érdekében áll, hogy a bíróság az állított tényt valónak tekintse; élihez képest azokat a tényeket, amelyek az érvényesített jog létrejöttét kizárják vagy a jogot megszüntetik, annak a félnek kell bizonyítania, ki a jog érvényesítését ellenzi. A szóbanforgó esetben a biztosító mint jogmegszüntető cselekményt hozza fel a biztosított vétkes működését vagy mulasztását; ezt tehát neki kellene bizonyítania. Miért engedtessék meg a biztositónak, hogy a pei rendtartást a maga javára kiforgassa az által, hogy a biztositóra tolja egy negatív körülmény igazolásának kötelezettségét, (hogy az nem vétkes,) ahelyett, hogy ő bizonyítaná adott esetben a biztosított vétkességét? Erre semmi támasztékot nem nyújt a biztosítás elmélete, de mégha támogattatnék is a biztositási jog különleges természete által, lehetetlen azt igazságosan, méltányosan alkalmazni a mi viszonyaink közepette. Közigazgatási viszonyainkat, beleértve a rendőri közigazgatásiakat is, bővebben ismertetni fölösleges, főleg a vidékieket. Szomorú, de való, hogy Közép- és Nyugat-Európának nincs mégegy állama, ahol a közigazgatás oly gyenge, megbízhatatlan alapokon nyugodnék, mint nálunk. Huzavona, mulasztás, a csekély javadalmazás következményeként anyagi befolyásoktól való függés, sőt nem-ritkán egyenesen befolyásolás; jogi, sőt legtöbbször bármily képzettség hiánya, ezek a mi | vidéki közigazgatásunknak jellegzetes vonásai. Es ezért nem ! tartom megengedhetőnek, hogy a biztositási kár érvényesítésének előfeltételéül egy ilyen rendőri hatóság által kiállítandó bizonyítvány szolgálhasson. Még a felsőbbfoku rendőri ható-