A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 1. szám - A B. P. 367. §-ához

A J vagy a meggyőződésük szerint bűnös vádlottat egészen mentsék fel. Ahhoz az esethez, amelyben az esküdtek a kérdésnek valamely részére igennel, többi részére nemmel szavaztak, igen közel áll, ahhoz nagyon hasonló, de mégsem azonos az az eset, amidőn az esküdtek a vádlottat más, hasonlónemü vagy egyéb bűncselekményben mondják ki bűnösnek, amelynek tényalladékát a hozzájuk intézett kérdés nem vagy nem teljesen tartalmazza. A különbség a két eset között gyakran csak alaki s abban áll. hogy míg az első esetben az esküdtek csak a hozzájuk intézett kérdésre részben igennel, részben nemmel válaszolnak, az utóbbi esetben a szavazat «önálló hozzátételt)) tesz szükségessé. Például: a szándékos ölésre irányzott kérdéssel szemben az esküdtek a) vagy arról vannak meggyőződve, hogy vádlott szándékosan, de ölési szándék nélkül, bántalmazta a sértettet, vagy b) arról, hogy vádlottat csak gondatlanság terheli. Az első esetben a szándékos bántalmazásra igennel, az ölési szándékra nemmel szavaznak s ezzel érvényesíthetik meggyőződésüket, teltéve hogy a kérdés ugy van szövegezve, hogy a szavazás ily értelemben lehetséges, anélkül, hogy a válasz értelme bizonytalanná válnék. A másik esetben az esküdtek ily módon nem érvényesíthetik meggyőződésüket, hanem csak a gondatlanság megállapítását tartalmazó önálló hozzátétellel; a feleletnek tehát így kellene hangzania : «igen, de nem ölési szándékkal, hanem gondatlanságból*. Kérdés, ily önálló hozzátételek meg vannak-e engedve vagy sem ? Elméletileg a kérdés vitás; némelyek, különösen az angol jogra hivatkozással, az ily szavazat megengedhetőségét vitatjuk s különösen Mittermeier kiemeli, hogy ellenkező esetben az esküdtek ugyanabba a visszás helyzetbe jutnak, amelyről az imént megemlékeztünk, hogy t. i. vagy a vádlottat a vád értelmében bűnösnek kimondani, vagy teljesen fölmenteni kénytelenek, mindkét esetben meggyőződésük ellenére. Némely partikuláris német törvények ezt kifejezetten megengedték, akként rendelkezvén, hogy az esküdtek jogosítva vannak a vádlottat arra irányuló kérdés nélkül is bűnösnek kimondani oly cselekményben, amelyre a vád kifejezetten nem irányul ugyan, de amelyet hallgatag a vád magában foglal; s különösen kiemelték, hogy jelesül a bevégzett bűntettre, a tettességre, az előre megfontolt szándékra, a szándékos elkövetésre irányuló vád hallgatag magában foglalja a kiséi létre, a részességre, az előre megfontolás nélküli szándékra, a gondatlanságra irányuló eventuális vádat is. Mások, s nem alap nélkül, ez eljárás veszélyes voltára utalnak. Bármiként álljon a dolog elméletileg, de lege lata kétségtelen, hogy önálló hozzátételeknek törvényünk szerint helye nincs. A 367. §. 2-dik bekezdése általános elvként azt mondja ki, hogy a szavazás az egész kérdésre csak «igen» vagy «nem» szóval történik, egyedüli kivétel, amely e $-ban meg van engedve, az hogy a kérdésnek valamely tüzetesen megjelölt részére igennel, többi részére nemmel is lehet szavazni. Ez a kitétel az önálló hozzátételek megengedhetőségét nem tartalmazza, azok tehát ki vannak zárva, annyival inkább, mert a törvénynek ez a kivételes intézkedése, mint minden kivétel, szorosan értelmezendő. Önálló hozzátétel esetében az esküdteknek határozata alakjára nézve nem szabályszerű, s helyesbítő eljárásnak van helye. Nem szenved kétséget, hogy a törvénynek ez a rendelkezése nem ment minden anomáliától; s talán nem csalódunk, ha azt hisszük, hogy ebben a kérdésben sem a perjog elmélete, sem a törvényhozás nem mondotta még uto.só szavát. Erről lehetetlen mtg nem győződnünk, ha figyelembe vesszük a következőket. Az, amiről itt szó van, arra szorítkozik, hogy a vádlott cselekménye enyhébben minősíttessék ; mert a kérdésekben foglalt súlyosabb minősítés lehetősége a dolog természeténél fogva ki van zárva A kérdés tehát, amelyről itt szó van,, akként formulázható : jogosítva van-e az esküdtszék a vádlott terhére enyhébb minősítést megállapítani, mint amelyre a kérdés irányult ? Ez az enyhébb minősítés háromféle módon képzelhető : a) ugy, hogy a vádlott ellen más, de enyhébb bűncselekmény vagy b) a bűncselekménynek enyhébb foka, jelesül bevégzett bűntett helyett kísérlet; tettesség vagy felbujtás helyett bünsegély ; vagy c) enyhébb büntetési nemet vagy büntetési tételt maga után vonó ok nyer megállapítást. A logika — ugylátszik — azt diktálja, hogy erre a kérdésre a felelet csak vagy <dgen» vagy «nem» lehet. Mert ha «igen», akkor az esküdtek erre mindig kell, hogy legyenek ; ha «nem», akkor erre sohasem lehetnek feljogosítva. A tételes törvény szerint ellenben a kérdésre adandó felelet oly tisztán alaki distinctiótól függ, amelynek érdemi jogosultságát legalább is nehéz megérteni. A kérdésre adandó felelet minősége ugyanis attól függ, vájjon az esküdtek az enyhébb minősítést oly OG 3 módon állapithatják-e meg, hogy e kérdésnek egy részére igennel, a többi részére nemmel sza/áznak, vagy az enyhébb minősítés megállapítása e kérdésen túlmenő önálló hozzátételt tesz-e szükségessé. Az első esetben az esküdtek az enyhébb minősitést megállapíthatják, a másik esetben nem. Ennek a distinctiónak elvi helyessége legalább is kétséges; s nem hiányoznak irók, akik. ha nemis eltérő bűneimnek, de enyhítő oknak megállapítására kifejezetten feljogositandóknak tartják az esküdteket, arra az esetre is, ha ez iránt külön kérdés hozzájuk nem intéztetett. A distinctiónak anomáliája különösen szembeötlő abban a kérdésben, mely e soroknak tulajdonképeni tárgya, t. i. az erős felindulás kérdésében, amely pedig az emberi élet s testi épség elleni bűncselekményeknél nemcsak a büntetési tétel jelenlékenyen enyhébb voltánál, de gyakoriságánál fogva is nagy szerepel játszik. Az anomália pedig ebben az esetben annál nagyobb, minthogy kétségtelen, hogy a 279. és 306. §. esetében a szándékra irányuló kérdésben az erős felindulás hiánya implicite benne van. Az a kérdés ugyanis, hogy vádlott szándékosan ölte-e meg vagy szándékosan bántalmazta-e a sértettet, implicite magában foglalja azt is, hogy a tettes nem erős felindulásban járt el, hogy tehát vagy dolus repentinus vagy affectus forog fenn, de nem impetus. A 281. és a 307. §-ok magukban foglalják a 279. ül. a 306. §-nak tényálladékát, ugy azonban, hogy az utóbbiak amazokban nem foglalt bizonyos többletet tartalmaznak, azt a többletet t. i., amely az erős felindulástól inficiált és ettől ment szándék között fenforog. Az az állítás, hogy vádlott a btkv. 279. §-a értelmében szándékosan ölte meg sértettet, magában foglalja azt a megállapítást is, hogy nem erős felindulásban cselekedett, az esküdt tehát, aki e fölött dönt, hogy a btkv. 279. §. fennforog, — ezzel szükségszerűen és implicite a fölött is dönt, hogy a 281. §. esete fenn nem forog. Ez annyira evidens, hogy főérvét képezi azoknak, akik az enyhítő okok megállapítására az esküdteket abban az esetben is feljogosított aknák tekintik, ha ez iránt hozzájuk külön kérdés nem intéztetett. A tételes törvény parancsolta distinctio anomáliáját teljes mértékben feltünteti a következő példa, amelynek gyakorlati előfordulása éppen nem tartozik a lehetetlenségek közé. Az esküdtekhez intézett kérdés gyilkosságra irányul. «Bünös-e vádlott abban, hogy X. sértet et stb. előre megfontolt szándékból megölte? Az esküdtek ellenkezőleg erős felindulást látnak fenforogni. Az esküdtek kizárhatják a gyilkosságot, s megállapíthatják a 279. §. alá eső szándékos emberölést; mert a feltett kérdésre a B. P. 367. §. értelmében szavazhatnak akként, hogy a praemeditatiót kizárják ily alakban : «Igenám, de nem előre megfontolva.» Ellenben az erős felindulást nem állapithatják meg, mert ez a felelethez önálló hozzátételt tenne szükségessé. A feleletnek ugyanis ugy kellene hangzania : «Igen, de nem előre megfontolva, hanem akként, hogy a szándék a tettesnek erős felindulásában keletkezett és rögtön végre is hajtatott." Az ily felelet azonban a törvény szerint ki van zárva. Éppen ugy, arra irányzó kérdés hiányában, ki van zárva az úgynevezett súlyos provokáció megállapítása (281. §. 2 p.), ha a kérdés csak az egyszerű provokációra szól (281. §. 1. p.). Ezen anomália dacára az önálló hozzátételeknek tilalmát a törvény oly határozottan s kétségtelenül állapítja meg, hogy azokat feltétlenül kizártaknak s az e sorok elejére irt kérdést tagadó értelemben eldöntendőnek kell tekinteni. S a törvény szigorú értelmezéséhez annál inkább kell ragaszkodni, mert a törvénynek szigora nem vonja maga után az anyagi igazságnak, a büntető jogszolgáltatás alapcéljának meghiúsítását. A kérdések feltevéséhez indítványaikkal hozzá járulhatnak : a vádlott, a védő és minden esküdt. Ha a vádló az erős felindulásra irányuló kérdést nem indítványozza, indítványozhatja a vádlott és védője; ha ez sem teszi, ami, mint Carrara egy jeles cikkében meggyőző érvekkel kimutatta, nem mindig mulasztásszámba megy, mert a védelem annyira meg lehet győződve a vádlott teljes ártatlanságáról, hogy saját álláspontjának gyengítésétől keli tartania, ha az erős felindulásra vonatkozó kérdést indítványozná, — ha tehát a védelem nem teszi, megteheti minden esküdt. A kérdéseket ily irányban a bíróság is kiegészítheti. Ha pedig mindez nem történt, az esküdtek, ha pl. csak a tanácskozás alatt jöttek arra a meggyőződésre, hogy vádlott javára a kérdésekben mellőzött erős felindulás szól, a megállapításnak formális akadályát elháríthatják akként, hogy az erre szóló kérdések feltevését indítványozzák. (B. P. 366. §.) Minthogy a B. P. 359. §-ában kontemplált okról van szó. a biróság a kérdések feltevését a B. P. 361. §-ának rendelkezésénél fogva meg nem tagadhatja. Az esküdtek meggyőződésének megtelelő anyagi igazság győzelme tehát biztosítva van.