A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 1. szám - A pénzbüntetések részletfizetéséről

A pénzbüntetések részletfizetéséről. Irta ÉDER KÁLMÁN kúriai tanácsjegyző, kir. albiró. A Jogtudományi Közlöny 1901. évi 44. számának — K ü 1 ö n fé 1 é k — fölirásu rovatában egy hosszabb lélegzetű eszmefuttatás látott napvilágot, mely az Igazságügyi Közlönynek 1901. évi 8. számában a Közlemények közt megielent 6,748/901. sz. igazságminiszteri ((rendeletet)) vévén boncolókés alá, azt törvénytelen születésűnek nyilvánítja, s egyben kimondja rá a halálos Ítéletet. Ezen «rendelet»-tel pedig a cikkíró ur azért bánik el oly kegyetlenül, mert az «akként intézkedik, hogy a részletfizetési kedvezmény megadása esetén az egyes részletek nem lehetnek kisebbek, mint az egész összegnek egy napra eső hányada.)) Aki tehát 2 napi fogházra átváltoztatandó 20 K. pénzbüntetésre van elitélve, csak két 10 koronás részletben törlesztheti a pénzbüntetést. Tehát «ennél kisebb összegű részletet a bíróság meg nem állapíthat)), mondja a cikkíró, s hozzá teszi, hogy nyilvánvaló e rendelkezés helytelen volta és törvényes alappal sem bír. Erre a törvényes alapra mindenekelőtt megjegyzem, hogy a kifogásolt rendelet, tulajdonkép nem is rendelet. Az Igazságügyi Közlönynek Közlemények című rovatában és nem a rendeletek közt jelent meg, azon bekezdéssel, hogy «egy felmerült eset alkalmából a kir. igazságügyminisztérium kimondottan stb., s * alatt meg is van jegyezve, hogy ez az Igazs. Közlöny III. (1894.) évfolyamának 430. lapján a fenti címen megjelent közlemény kiegészítése. A közlemény kiegészítése, maga is csak közlemény, amint azt tanúsítja az illető rovat címe is:Közlemények. E közleményt az igazságügyminiszterium csak útmutató gyanánt közölte, s nincs is annak kötelező hatálya. De az én nézetem szerint helyes útmutatót adott eme «rendelet» az igazságügyi hatóságok részére, és épen nem lehet ráfogni, hogy «a bürokratikus gondolkozásmódnak szüleménye.» Inkább a Jogtudományi Közlöny elmefuttatása nélkülözi a gyakorlatiasságot s az én véleményem szerint jelen esetben az igazságügyminisztériumnak van igazsága. Ugyanis, hogy a felhozott példánál maradjak, a bíróság megengedi a 2 napi fogházra átváltoztatandó 20 K. pénzbüntetésre elitéit egyénnek, hogy 4 részletben 5 koronával törleszsze le a kirótt pénzbüntetést. Pontosan le is fizetett 15 koronát, de többet már nem tud törleszteni; vagyona pedig semmi se lévén, a végrehajtási eljárást meg se lehet indítani. Nemde kétségtelen, hogy a hátralékos 5 K. pénzbüntetés helyett a vagylagosan megállapított fogházbüntetést foganatosítani kell ? S most előáll a kérdés, hogy a fogházbüntetésből mennyit foganatosítsunk az 5 K. pénzbüntetés helyett. Akadt ugyan egy alföldi kollega, aki ilyen esetben kiszámította, hogy az egy napra meghatározott összegből mennyi esik egy órára és a megfelelő óra számú fogházat vette alkalmazásba. De az ily eljárás, ha az igazságosság némi látszatával bír is, mégiscsak helytelen és törvénytelen és a példánkul szolgáló esetben, az elitélten a hátralékos 5 K. pénzbüntetés helyett egy napi fogházbünt tést kell végrehajtani, mert a fogház legrövidebb tartama a btkv. 25. §-a szerint egy nap. Igazságos ez, mikor az ítélet szerint egy napot 10 K. helyett tartozott volna «ülni» és nem 5 K. helyett ? Másrészt pedig az amugyis földhözragadt szegény embertől 5 K-t jogtalanul kapott a pénzbüntetés-alap, mert az is kétségtelen, hogy azt semmiféle cimen vissza nem kapja. Ha tehát a megtámadott közlemény szerint jár el a bíróság, ilyen anomáliák elő nem fordulnak, s ezért helyes az igazságügyminisztériumnak a cikkíró által kifogásolt rendelkezése. De már azt a cikkíró úrral magam is vallom, hogy igazságtalan és célszerűtlen, hogy a szegény ember 20 korona pénzbüntetést csak két részletben törleszthessen. Azonban ezen segíteni nem lehet valamely rendelet feladata. A hibát a bíróságok sablonos magas átváltoztatási kulcsában kell keresnünk. Naponta tapasztaljuk, hogy tekintet nélkül a vádlottnak vagyoni és kereseti viszonyaira, 5—10 frtos pénzbüntetést szabnak ki rája a legenyhébb büntetés gyanánt, amelyet behajthatatlanság esetén 1—2 napi fogházra változtatnak át. Ennél kisebb pénzbüntetéssel es alacsonyabb átváltoztatási kulcscsal vajmi ritkán találkozunk. Pedig a bíróságnak alacsony átváltoztatási kulcs alkalmazása módjában áll; hisz a pénzbüntetés legkisebb összege a btkv. 26. § a szerint 1 frt. és az átváltoztatás a btkv. 53. §-a akként rendeli, hogy az 1 frttól 10 frtig terjedő összeg helyett egy nap számitható. Tehát már a törvényhozó gondolt az elitéltek különböző vagyoni és kereseti viszonyaira A bíróságok mindamellett nem tudnak szabadulni megrögzött rossz szokásuktól, hogy az átváltoztatási kulcsot rendesei 5_10 frtban állapítják meg a teljesen szegények ellenében is, Ehhez a «gyakorlathoz» csökönyösen ragaszkodunk. Mi magánk így tanultuk, s a következő jogásznemzedék tőlünk igy tanulja. Pedig itt a hiba! A pénzbüntetés kiszabásánál és az átváltoztatási kulcs megállapításánál éppen nem, vagy nem helyesen individuálunk. A vagyoni és kereseti viszonyokat nem vesszük helyesen és kellőleg figyelembe. Ha egy szegény napszámos embert, pl. csekély sulyu becsületsértésért 1 napi fogházra átváltoztatandó 10 K. pénzbüntetésre ítélnek el, gyakorlatomból mondhatom, egy percig se fog habozni, hogy — a költő szavaival éljek — «melyiket válaszszam, melyiket szeressem». meg se kísérli, fizetési halasztást kér arra, hogy azt a 10 K-t valahogy összekuporgassa, hanem az egynapi fogházat kéri foganatba venni. Mert ugy okoskodik, hogy 10 K-t a két keze munkájával, bármint is törje magát, egy nap alatt meg nem kereshet. A mai szomorú gazdasági viszonyok közt, a mai pénztelen világban amúgy is ritka kivétel, hogy a szegényebb néposztály fia lefizesse a pénzbüntetést, a magas átváltoztatási kulcs pedig egyenes felhívás a fogházbüntetés választására. A munkás, a kisiparos, aki munka és megrendelés nélkül tengődik, inkább választja a fogházat, amelyet fogyatékos erkölcsi érzületével már nemis tekint meggyalázónak; ahol a a szegény ember a kincstár kontójára olyan ellátást kap, mint aminőt otthon nem talál, s amellett kedélyes társalgásban töltheti az időt és «pihen», mint mondják, amely pihenéssel naponta 5—10 frtot keres. Sajnos, hogy az ily kereséssel sem a köz-, sem a magánvagyon nem gyarapodik. Nyilvánvaló tehát, hogy a bíróságoknál szokásos magas átváltoztatási kulcs egyik előmozdítója a pénzbüntetés denaturalizációjának. Ami mindenkép meggátolandó, mert a pénzbüntetés célja és rendeltetése első sorban, hogy azt lefizessék, s a fogháztól szabadítsa meg a kisebb, csekélyebb sulyu bűncselekményt elkövető egyéneicer. Azért a denaturálizáció eme folyamatát meg kell akasztani. Ez pedig első sorban az itélőbirák kötelessége, azoknak áll is módjukban. Evégből első kelléke a helyes individuálizáció ; a vagyoni és kereseti viszonyoknak helyes, mérlegelése, hogy a pénzbüntetést és az átváltoztatási kulcsot az ítélőbíró mindig a vagyoni és kereseti viszonyokhoz is ará-nyitva álla pitsa meg. (Nem szólok most a bűnösség fokáról.) Ott van az erkölcsi és vagyoni bizonyítvány, hisz nem csupán a bűnügyi költségek és az előélet felderítése végett kell azt beszerezni. Ezen bizonyítvány alapján, épugy, mint a bűnösség fokát, vegye az ítélőbíró szigorú vizsgálat alá a vádlottnak vagyoni és kereseti viszonyait is. A kir. Kúria 2,956'82. sz. határozatában már kimondotta, hogy a pénzbüntetés kimérésénél vádlott vagyoni viszonya figyelembe veendő.» A 12. sz. büntető teljes ülési határozat pedig aként rendelkezik, hogy : ((Büntettek és vétségek eseteiben kiszabott pénzbüntetések az 1878 : V. t.-c. 53. §-a értelmében, a törvény határain belül és a fennforgó körülményekhez képest 1 frttól 10 frtig terjedőleg 1 vagy több napi szabadságvesztés-büntetésre átváltoztathatok.)) Megvan tehát a törvényes alap a helyes mérték alkalmazásához. És én azt gondolom helyes mértéknek, ha az ítélőbíró a teljesen vagyontalanoknál az egy napi keresetnek, napszámnak megfelelő összeget veszi átváltoztatási kulcs gyanánt. Aki egy-két frtot keres egy nap alatt, annál az átváltoztatási kulcs egy nap legyen. S az alacsony átváltoztatás, mérték alkalmazása maga után fogja vonni a pénzbüntetések szokásos mennyiségének lejebb szállását is. Nem tévedek talán azon hitemben, hogy a biró ily módon segédkezet nyújthat arra, hogy a fogház erkölcsbomlasztó levegőjétől minél több egyén menekülhessen, s hogy az elitélt ne essék kísértésbe, midőn választania kell a fogház és az apróbb részletekben törleszthető pénzbüntetés közt. Némileg meg van kötve az Ítélőbíró keze, midőn kihágás miatt állapit meg pénzbüntetést, mert a kbtkv. 22. §-a szerint a pénzbüntetés átváltoztatásánál 2 frtot felül nem haladó pénzbüntetés helyett 12 óránál hosszabb ideig tartó elzárás nem állapitható meg, két frttól tíz frtig egy napi, azonfelül pedig minden tiz frtig terjedő összeg helyett egy-egy napi elzárás állapítandó meg. A törvényhozó célja ezen rendelkezéssel valószínűleg az volt, hogy kihágás esetén a pénzbüntetést helyettesítő elzárásbüntetés hosszabb tartalmával aránytalanul ne súlyosbítsa a büntetést. De arra bajosan gondolt, hogy az ily ítélet mintegy csábítja a szegény embert, hogy a pénzbüntetést ne fizesse le. Különben annak sem igen [találom értelmét, hogy az id. 22. §. a pénzbüntetés átváltoztatásának más mértékét állapítja meg, mint a btkv. 53. §-a. A helyes rendel-